Amikor emlékművekre gondolunk, akkor először szobor, obeliszk, kopjafa, leginkább a tér egy meghatározott pontja jut az eszünkbe. Körbe tudjuk írni, szinte a formáját is meg tudjuk határozni, sőt, sokszor már távolról felismerjük, hogy melyik történelmi pillanatra, vagy személyre hívja fel az egyes emlékmű a figyelmünket. Az emlékművek célja az emlékezés és emlékeztetés, ami – jó esetben – nemzedékeken átívelve szolgálja „feladatát”. Ezzel szemben a rendszerváltást követő köztéri emlékezetpolitika sokszor az ismétlésben, a giccsben, a csak egy pontra szorítkozásban fuldoklik. (Természetesen vannak üdítő kivételek, például a budapesti Trefort kertben az ELTE holokauszt és második világháborús emlékműve, vagy a reformáció ötszázadik évfordulójára a Kálvin téren létrejövő ideiglenes installáció.) Nem volt ez másként eleink életében sem, hiszen a múltban is találhatunk számos kiábrándító, de nem üdítő példát is. Most egy kis Baranya megyei emlékmű segítségével próbálunk kísérletet tenni egy emlékmű valódi üzenetének a felfedezésére.

A békességben élő település

Magyarbólyon az első világháborúban elesett hősök emlékét megörökítő emlékmű korántsem bronz öntvény, vagy faragott kő, hanem egy, a település mai központjában található épület, az állami kisdedóvó és gyermekotthon. De mielőtt belemélyednénk e különleges emlékmű történetébe, ismerkedünk meg magával a településsel. A Baranya megyei község önmagában is sok izgalmas történetet rejt magába. A település lakói már az ókortól a Rákóczi szabadságharcig pezsgő életet éltek, birtokosai a Bólyaiak, a Kórógyiak voltak, utóbbiak Ferences-rendi kolostort is alapítottak a településen. A törökök idején Magyarbóly elnéptelenedett, majd szerbek, később Tolna megyei svábok települtek be. A község ekkor a környék evangélikussága központjának is számított.

A sváb telepesek ellen az 1936. évi XXVII. törvénycikk rendelete – mondhatni állami telepítési akciója – értelmében, Vajáról költöztettek református családokat Magyarbólyra, így próbálták a sváb többséget számarányában visszaszorítani. A település ekkor többnemzetiségűvé, vegyes felekezetűvé vált, de a lakók még ma is örömmel mesélik, hogy ez nem jelentette azt, hogy ne alkottak volna szoros közösséget. Bár ünnepeiket mindenki a saját templomában tartotta – Magyarbólyon római és görögkatolikus, református és evangélikus templom is van –, de ez nem jelentette azt, hogy búcsúk, vagy más rendezvények alkalmával ne ékelődött volna egybe a közösség.

Nemzetiségek és felekezetek éltek egymással itt békességben, építve településüket és ápolva nemzetiségi hagyományaikat. Nincs is jobb példa minderre, mint amit az első világháború idejéről az evangélikus gyülekezet mai felügyelője, Peterdi Dániel mesél: „Egy szerb testvérünk mindig büszkén emlegette, hogy alakulatuknál a környékből csak ketten voltak a háborúban: ő, meg egy lánycsóki sváb. Ő ugyanis bár szerb volt, mégis – ugyanúgy, mint sváb ismerőse –, egyben magyarnak is tartotta magát.”

A baranyai evangélikusok központja

Az evangélikusság Magyarbólyon először 1820-ban vásárolt magának önálló ingatlant, egy kisebb házat, amit imaház és iskola céljával használtak. Pár évvel később az ágostai hitvallásúaknak már önálló temetőjük volt, valamint hitoktatót is alkalmaztak. Ekkor még az istentiszteleteket a bonyhádi lelkész látta el. 1846-ban vált önálló gyülekezetté Magyarbóly. A település első önálló lelkésze a későbbi templomépítő Roykó Károly lett. A gyülekezet a hívek adakozásából, valamint földesúri és külföldi támogatásból 1854-ben templomépítésbe kezdett, a munkálatokat 1858-ra be is fejezték. A templomban az utolsó vacsorát ábrázoló oltárkép Madarász Viktor festőművész alkotása, míg az orgonát a híres bécsi Hesse orgonaépítő cég készítette. 1865-ben a gyülekezet iskolája már kicsi volt, ezért a helyi evangélikusság nagyobb épületet emeltetett a tanítás céljaira.

Óvoda, mint emlékmű

Roykó Károly evangélikus lelkész gyülekezetépítő szolgálatát az első lelkész elhunytát követően, 1905-ben Vértesi Zoltán lelkész vette át. Vértesi 1940-ig volt Magyarbóly lelkésze, ahol az istentiszteletek és bibliaórák mellett nőegyletet, olvasókört, énekkart is szervezett, ezzel is erősítve a hitéletet. Vértesi vallotta, hogy lelkészként nem csak a szorosan vett gyülekezettel, hanem a környezettel, azaz a településsel is foglalkoznia kell, így aktívan részt vett a települést érintő fontos döntések alakításában. „Ideáljaim voltak: a Krisztusi hit és szeretet, reám bízott népem erkölcsi és anyagi java, a magyar egység és kultúra megalapozása és terjesztése az egész vonalon. Főként pedig – e nemzetiségi vidéken – egyik életcélomat, álmaim álmát képezte egy kisdedóvó felépítése, annyival is inkább, mert gyermek volt elég, kiket a szegény, egész nap napszámban dolgozó szülők kellőképpen gondozni s rájuk felügyelni nem tudtak. Nem lehet leírnom azokat a súlyos akadályokat, melyekkel hosszú éveken át e nemes cél érdekében meg kellett küzdenem és merem állítani, ha nem a kegyelmes és Gondviselő Isten akarata lett volna, én magam ezt megvalósítani nem tudtam volna” – olvasható Vértesi visszaemlékezésében, amelyben a magyarbólyi gyülekezet történetét írja le.

A kötetben külön fejezetben foglalkozik az óvodával, melynek egyik alcíme: Kisdedóvó, mint az elesett hősök emléke. Itt a lelkész kitér arra, hogy „A megszállás alóli felszabadulás után, jó nagy költséggel, egyre-másra állították fel itt a környéken is a turulmadaras, kőből faragott és nem mindig sikerült hősi szobrokat és emlékműveket. Községünk is gyűjtött e célra (…), de sajnos, a gyűjtött összeg, az összeomlás után elértéktelenedett. Ekkor jutottam e gondolatra, hogy a kisdedóvót és a hősök emlékoszlopát egybekapcsolva, egy, az országban – tudtommal – még nem létező élő alkotást, egy »kisdedóvót, a háborúban elesett hősök emlékére« építsünk, melynek az volna a jelentősége, hogy az elesett hősök utódaikban élnek és az óvoda falába elhelyezett, a hősök neveit megörökítő emléktáblánál »unokáink leborulnak és áldó imádság mellett mondják el szent neveiket«”.

Az építkezés a volt uradalmi parkban 1931. február 5-én kezdődött és ugyanezen év július 1-jén fejeződött be. Az óvoda termei elkészültek, igyekeztek őket a kor legjobb eszközeivel felszerelni. A berendezések beszerzésére azonban nem volt már kellő pénz, ezért bár az intézmény a nevelés előtt megnyitotta kapuit, az óvodát hivatalosan csak öt évvel később, 1936. május 31-én avatták fel. Vértesi feljegyzi, hogy a helyi lakosok elmondása szerint az óvoda arra a helyre épült, ahol „1872-ben, a világnak egyik legnagyobb regényírója és mesemondója, a magyar Jókai Mór, mint a dárdai kerület országgyűlési képviselőjelöltje mondotta el egykor programbeszédét”. Az élő emlékmű átadásán a lelkész az óvodával kapcsolatban beszédében kiemelte: „mint a magyar nemzeti nevelés és a felekezeti korlátokon felülálló, magyar testvériség alapja, azt a gondolatot fejezi ki, hogy az elesett hősök utódaikban újjászületnek és tovább élnek”.

A máig óvodaként működő emlékműnél tartja a község ma is a megemlékezéseit. A település története a 20. század derekán sem volt nehézségektől mentes, így mára már nem csak az első világháborúra, hanem a második világháborúra és a kitelepítésre is található az élő emlékmű falán emléktábla.

Milyen jó lenne, ha ma, amikor a reformáció ötszázadik évfordulóján újabb és újabb, pontokban meghatározott, sokszor megkérdőjelezhető művészi kvalitású, könnyen felismerhető emlékműveket állítunk, eszünkbe jutna a magyarbólyi példa, mely előre mutat és nem csak jellé, hanem jelképpé is válik. Vajon épül-e ma az emlékezés és a megújulás jegyében óvoda, vagy más, hasonlóan előremutató élő emlékmű?