Protestánsok számára egy monumentális, aranyozott szobrokkal díszített, cirádás katedrálisba belépni talán egy kicsit meghökkentő. Mire ez a nagy pompa, fényűzés? Nem felesleges pénzkidobás ilyesmire költeni, mikor azt a pénzt a szegényeknek is lehetne adni? Különben is, csak elvonja a figyelmet a lényegről. Azonban gyakran elfelejtjük, hogy amikor ezeket a díszes katedrálisokat építették, a mestereket és művészeket egyetlen eszme vezérelte: Istennek a legjobbat kell adni. Kerül, amibe kerül, de Istennek nem építhetünk középszerű házat! Az egész életüket rászánták, hogy a legnagyobb művet megalkossák. A városba térők számára messziről szemet kell szúrnia, hogy az aprólékosan díszített karcsú tornyok Isten házát jelölik. Mindenkinek látnia kell, hogy ő a legnagyobb, leghatalmasabb, ezért neki mindenből a legjobb jár. Mint ahogyan már az Ószövetségben is tudták, hogy Istennek csak hibátlan állatot lehet áldozni, nem lehet elé vinni hibás, sánta báránykákat, amelyek már senkinek nem kellenek.

Ma mégis azt gondoljuk, hogy Isten házában „elég jó” lesz az olcsóbb gyertya, az olcsóbb bor és az olcsóbb terítő is. Az igénytelenség ugyanis a takarékosság álruhájába bújva férkőzött be gyülekezeteinkbe. Mivel a legtöbb közösségben amúgy is spórolni kell a nehéz pénzügyi helyzet miatt, ezért az olcsó megoldásokkal szépen lassan lemondtunk arról, hogy Istennek továbbra is a legjobbat adjuk. A pénzmegtakarítás önmagában való cél lett, amelynek érdekében az igényességből is hajlandóak vagyunk engedni. Azért, hogy pénzügyileg jobban kijöjjünk, hajlamosak vagyunk kimondani az igényesség halálos ítéletét: „Nekünk így is jó lesz.”

A mondat, amely csendben elülteti bennünk a destruktív gondolatot, hogy egy gyülekezetbe ez is tökéletesen megfelel; különben is, ennyi embernek úgyis minek? Az időseket már úgysem érdekli! Ezek a gondolatok eredményezik azt, hogy olyan plakátokkal hívogatjuk az embereket az alkalmainkra, amelyeken még rajta vannak a Word hibaaláhúzásai, hogy a gyülekezeti honlapok egy része még mindig inkább elrettentő, mint hívogató, illetve, hogy az otthoni lomtalanításkor azok a bútorok, könyvek, amelyek már senkinek nem kellenek, átvándorolnak a gyülekezeti terembe „adomány” címén.

Tovább a KötőSzó blogra.