Még arra se volt időm, hogy az adventi koszorún meggyújtsuk a gyertyákat otthon.

Szegény gyermekeim, vajon mire fognak emlékezni?

„Apa csak beszél az elcsendesedésről, a megállásról, s közben rohan. Prédikációkat gyárt, betegúrvacsorát visz, gyerekcsomagot csinál, pakkot ad fel Nyilas Misinek, mindenkivel kedveskedik, csak velünk türelmetlen.”

S egyszer csak azon kapom magamat, hogy az Úr asztalánál vagyok, tele békétlenséggel, el nem intézett családi ügyekkel, be nem csomagolt ajándékkal, ki nem mutatott érzelemmel a szeretteim irányába, és azt mondom nagy pátosszal: kegyelem néktek és békesség…

Uram, lement az ünnep.

S milyen kínosan őszinte ez a megállapítás.
Mintha valami kényszeres követelmény lenne beszélni Rólad, és Te számonkérnéd a lelkiségem.
Mintha nem az enyém lett volna az ünnep, hanem csak a Tiéd. És én nem ura lettem volna, hanem csak béres.
Mintha nem sajátítottam volna ki magamnak, s mintha nem sajátított volna ki magának az evangélium.
Mintha pont én nem tudtam volna identitásommá, magamévá, családomévá tenni.
Pedig én mindent őszintén gondoltam. Minden szavát elhittem a prédikációmnak. S erre köteleztem családomat is.
Aztán csak nem maradt arra időm, hogy meghallgassam a Weihnachtsoratoriumot s megnézzem a Poirot karácsonyát.
Szegény gyermekeim, vajon mire fognak emlékezni?
„Apa kidőlt. Hiába vett új legót, egyedül kellett játszanom. Milyen kedves volt a Horváthlujzikanénivelatemplombanmertmegkérdeztehogyansikerültaműtétje”, csak a nagymamához nem volt már türelme.”
S egyszer csak azon kapom magamat, hogy a szószéken vagyok, tele önváddal vagy ürességgel, ki nem csomagolt családi szeretettel, elfojtott „csak otthon lenni akarással”, és azt mondom nagy pátosszal: és a földön békesség…

Uram, lement az ünnep. Vízkereszt van. 
Milyen szakszerű ez a megállapítás.
Mintha a liturgiaügyi minisztérium államtitkára mondaná: vége van az ünnepnek, a munkának.
Mintha most el lehetne végre ereszteni magunkat. Kifújni a gázt. Feltenni a lábunkat a kanapára. Meginni egy pohár pezsgőt.
Mintha most várnám, hogy a híveim bekopogjanak és megköszönjék az ünnepi szolgálatokat, s hoznának hálából egy üveg bort.
Mintha most végre a családommal lehetnék, és megélhetném azt, amiről annyit, de annyit beszéltem a szószéken.
Mintha pont én lennék az, akit megtisztelnek azzal, hogy az ünnepek után nem zargatnak, legalább egy-két napig.
Pedig én készen kell álljak az ünnep után is. Mindenkinek. Mindenre. 
Aztán csak megint becsöngetnek. Halott van. Kereszteltetni akarnak. Emlékharangoztatni.
Szegény gyerekek, vajon mire fognak emlékezni?
„Apa posztnatális traumát kapott, mert megint dolgozni kell. Pontosabban igényeket kielégíteni. Bárcsak a mi sétálni vágyásunkat és bújócskánk iránti igényünket venné ennyire halálosan komolyan. De megcsinál mindent az ünnep után a híveknek és a templomba nem járó hívetleneknek is, csak az Úristenre nincs már türelme.”
S egyszer csak azon kapom magamat, hogy ott állok a parókia kapujában, tele dühvel, indulattal, arroganciával, agresszióval, odacsapni akarással, igazságkimondási vággyal, hagyjanakegykicsitbékénazünnepután-i könyörgésemmel, és azt mondom erőltetett pátosszal: Áldás, békesség…

Uram, lement az ünnep.
Milyen értelmetlen ez a megállapítás.
Mintha nem lenne mindig ünnep Téged szolgálni.
Mintha nem lenne ünnep mindig felvenni a palástot és felmenni a szószékre.
Mintha nem lenne ünnep mindig ajtót és szívet nyitni a betérőnek.
Mintha nem lenne ünnep mindig elkérni Tőled a dühöngés utáni megbékélést.
Pedig én mindig azon vagyok, hogy hiteles legyek.
Aztán egyszer csak kiöntöm a lelkem gyomorkeserűjét. Szent Unicum.
Szegény gyerekek, remélem erre is fognak emlékezni.
„Apa megpróbált ember maradni. Levenni a glóriáját. A paposságát. És miértünk is lenni. És ezt megértetni a hívekkel. Hogy legyenek iránta, irántunk is türelemmel.”
S egyszer csak azon kapom magamat, hogy azzal, hogy kézen fogva a feleségemmel és a gyerekkocsit tolva hirdetem: megszentelem az Úr napját, mert tudok pihenni és nemet mondani; s hogy türelmet adok és türelmet kérek – alázattal, megértéssel, hogy holnap újra ki tudjak nyitni templomajtót, szívet, Bibliát: ez a békesség.

Ámen.