Nálam mindig különleges hangulata van a szombat estéknek, általában ekkorra válik végleg egyértelművé, hogy a hétvégém nem a terveim szerint alakul. Akár családdal, munkával, zenekarral, olvasással, szórakozással, sporttal, barátokkal kapcsolatos ötletekkel értem haza péntek délután – szinte biztos, hogy a legtöbb ezek közül nem valósult meg, de az is benne van a pakliban, hogy egyik sem.

Ilyenkor kopog be a vasárnap, és arra kér, hogy fogjam a családdal, munkával, zenekarral, olvasással, szórakozással, sporttal, barátokkal kapcsolatos elképzeléseimet, és tegyem őket félre – pont úgy, ahogy az összes többi elképzelésemet is. Nehéz ezt hétről hétre megtenni, főleg mert a kívülről és belülről egyszerre támadó, időnként elhatalmasodó elváráscunamiba nem fér bele, hogy mindent félretéve másnak feszüljek neki, mint aminek szerintem „kell”.

Idő, míg újra és újra megtalálom a vasárnapban az „új nap” lehetőségét, esélyt az ébredésre és az elvonatkoztatásra, az előre és felfelé tekintésre – de a hatás sohasem marad el. A felismerés, hogy van esély, segítség és új kezdet, áthat, átüt bármilyen vastag rozsdaréteget, és átsegít bármin száraz lábbal. Szép lassan összeáll a kép: nem a terveket akarja velem letetetni, hanem a terheket; azért, hogy legyen esélyem belekóstolni a valódi örömbe, szabadságba és békébe.

Mindezt úgy, hogy közben Isten tudja, honnan jöttem, jöttél, jöttünk. És ennek ellenére is vár, ráadásul nem is kizárólag csak vasárnap reggel.

Tovább a KötőSzó blogra.