Bevezetés

Mindenki számára ismerős az az ellentétpár, amelyet gyakran hallunk egyházunkban: „az Ószövetség = törvény, az Újszövetség = kegyelem”. Vannak, akik a fogalompár kisarkított fogalmaiban gondolkoznak, és erre hivatkozva a mai keresztény életet törvények nélkülinek szeretnék kikiáltani. E mögött a szembeállítás mögött azonban a Biblia gondolkozásától teljesen idegen gondolkodás, nevezetesen a mi európai törvényfogalmunk áll.

Az ószövetségi ember vágyott arra, hogy az élete kiszámítható legyen, és ennek érdekében felismerte, hogy rendet kell tartani az élet minden területén. Az ószövetségi ember tudta, hogy szabályozottság nélkül előbb-utóbb minden közösségi élet felborul.

Isten is úgy jelenik meg, mint aki a rend Istene is, ahogy látjuk a Genezis első lapjain, illetve több helyen előfordul, hogy Isten rendet adott nemcsak az embernek, hanem a csillagoknak, a holdnak is kijelölte pályáját, amelytől nem lehet eltérniük.

Izrael mint Isten népe

Általánosságban elmondhatjuk, hogy egy népet összeköt a közös származás, nyelv, kultúra és történelem, és lehetőség szerint az állami szerveződés.

Izrael népe, az ām Adonaj önértelmezése szerint rokoni kapcsolatban lévőnek tekintette magát Istennel, ők Isten családja. Bizonyos, hogy attól az időtől kezdve, hogy a törzsek nagyobb csoportosulásokká és végül államot alkotva még szorosabban tömörültek, a nép fogalom tartalma még hangsúlyosabbá vált.

Az ām kifejezéssel tehát eredetileg rokoni viszonyt jelöltek, ez azonban nem jelenti azt, hogy Izrael úgy tekintett magára, mintha fizikai kapcsolatban lenne Istenével, tehát nem tekintik magukat Istentől származónak (Schreiner 2004, 21. o.). Izrael a történetéből kiindulva jutott el arra az értelmezésre, amelyet a szó magában foglal: Isten cselekszik, és a nép is tevékenyen részt vesz a sorsa alakításában.

Az ām Adonaj nem etnikai vagy állami megfogalmazás, hanem teológiai elnevezés, amely egy kapcsolat kifejezése. Isten azt mondja: ők az én népem, a nép azt mondja: az ő népe vagyunk. Ez 2Móz 3,7–10-ben szerepel először, amikor azt mondja Isten: „Láttam népem szenvedését Egyiptomban”, ezzel bejelentve, hogy tevékenyen akar részt venni a sorsuk alakításában, és kötődik hozzájuk. A kivonulás során mutatja ki Isten, hogy ezek az emberek hozzá tartoznak.

Az, hogy a kezdeményező Isten a kivezetett népet rokonságának tartja, azt is jelenti, hogy harcba száll értük. Azzal, hogy kivezette őket Egyiptom földjéről, jogot szerzett, egyfajta tulajdonjogot felettük, most már hozzá tartoznak.

A deuteronomikus teológia domborítja ki, hogy Isten és az ő népe között szoros összetartozás van. Isten szövetséget köt a néppel (5Móz 26,16–19). Érdekes ez a szerződéskötés, amelyben a szerződési akaratot kétszer is megerősítik. Isten elmondja, hogy Izrael Istene akar lenni, a nép pedig kijelenti, hogy Isten népe akar lenni. Ebben a kétoldalú szövetségben azonban nem egyenrangú felek szerepelnek. A nép ugyanis kötelezi magát arra, hogy megtartja a parancsolatokat, Isten azonban nem vállal kötelezettséget arra, hogy ő tegyen valamit a népért. A deuteronomikus teológia szerint a nép ezzel így is jól jár, mert az isteni akarat teljesítése révén az életre vezető útra lép, és áldásokban lesz része. Isten így köti magához a népet.

A kötelezettségvállalás mint szövetségi formula mind a deuteronomikus, mind a Papi iratban megjelenik. Kapcsolatban van a szövetséggel (bᵉrīt) és azzal a kötelezettséggel, amelyet a nép az átokformulával is magára vesz („…elkötelezd magad Istenednek, az Úrnak átokkal is fenyegető szövetségére, amelyet a mai napon köt veled az Úr, a te Istened” – 5Móz 29,11).

Ez a szövetségi formula a hit rövid megfogalmazásának tekinthető.

Izrael mint közösség Isten előtt

A név alapvetően az északi országrészhez tartozott, amely ezt a nevet az egyiptomi Merneptah fáraó győzelmi sztéléje (~1209) szerint egy ottani törzstől örökölte (ismeretlen legyőzött törzs neve – I.si.ri.ar).

Miután Izrael állam Kr. e. 722-ben elpusztult, a név nem szűnt meg, és a Második törvénykönyv azt Isten népére alkalmazza azt követően is, hogy nem köthető semmilyen állami szerveződéshez. Feltehető egyébként, hogy az északi országrészből származó leviták hozták, akik ennek a törvénykönyvnek a megalkotásában aktív szerepet játszottak.

A Második törvénykönyvben az Izrael név eredetét a mózesi időkbe viszik vissza, ezzel is azt erősítve, hogy a nép egy kezdettől fennálló egység, egészen a honfoglalás előtti időkben már létezett, és ezt választotta ki magának Isten. Azt az érzést erősíti, hogy a szövetségformula, a parancsok megtartása az, ami Izraelt egységgé kovácsolja. Ez az egység nem a rokoni kapcsolatokon keresztül jön létre, hanem kívülről, a Törvény, az isteni szabályok és rendelkezések közös megtartásán keresztül, az Istenre való szüntelen odafigyelés és az ő akaratának cselekvése révén. Ez tartja össze ezt a zárt egységet (Schreiner 2004, 32. o.).

A rend joga az Ószövetségben

Minden közösségnek szüksége van szabályokra, törvényekre, amelyek a mindennapi életben eligazítást adnak, illetve megvédik az egyént a jogtalanságoktól, szorult helyzetében pedig jogvédelmet adjanak.

A törvény az ószövetségi ember számára Isten által adott rend volt, így a törvény és a rend szorosan kapcsolódó fogalmak, ezért a törvény legáltalánosabban úgy fogalmazható meg, mint a rend deklarálása. Jogi értelemben pedig a közösségi élet rendjének megszabása.

A Talmud jogászai egyszer kritikusan megvizsgálták a Tórát, és azt állapították meg, hogy Mózes könyvei nem a legmegfelelőbb formába vannak öntve. Azt furcsállták, hogy mi értelme egy törvénykönyvet elbeszéléssel hígítani. Rási, a nagy franciaországi tóratudós a Teremtés első soráról szóló kommentárjában fel is tette a kérdést: vajon miért nem ott kezdődik a Tóra, ahol a törvények, az Exodus közepén? Válasza meglehetősen velős. Izrael joga a Szentföldre Istentől ered. Ha nem Isten akaratából szerezték volna meg Kánaánt, a nemzetek azzal vádolhatták volna őket, hogy nem mások, mint megszálló brigantik. A Tórának a teremtéssel kell kezdődnie, hogy kellően alátámassza Izrael megalapítását.

„A zsidókat szenvedélyes viszony fűzi a törvényekhez, akarják és ellenzik, rajonganak érte és kijátsszák, az egész életet a törvény hatálya alá akarják rendelni, egyszersmind szabadulni akarnak minden tekintélytől. Jobban áll nekik az élesztő szerepe az állam tésztájában, mint a konzervatív és elegáns államfenntartás. Az önmagukban hordozott paradoxon teszi a zsidókat olyan termékenyítővé és nyugtalanná, az egyidejű képesség a törvény radikális igenlésére és tagadására. Fontos a zsidóknak a törvény, mert az nemcsak a viszonyok szabályozása, hanem az üdvösség kutatása is.” (Konrád 2011, 24. o.)

Az Isten rendelkezése üdvöt hozó adomány

Izrael azt, hogy folyamatosan azzal szembesült, hogy Isten rendelkezéseit következetesen cselekednie kell, nem teherként, hanem előnyként és segítségként fogta fel. Ezért zengett himnuszokat és dicsőítéseket.

Ha az Ószövetség Isten és ember viszonyát jogi gondolkodással akarja kifejezni, akkor ez megmutatja az ember különleges helyzetét a világban, azaz az emberi méltóságát. Az Isten számára tárgyalófélnek elfogadott és felelősséggel bíró embert Isten a jog által és a jog alapján szólítja meg. A megszólítás lényege, hogy tisztelje Istent és a mellette élő embertársát.

A jogi gondolkodás alkalmazása az Istenhez fűződő viszonyban nem önkényes. A személyes Isten, akit Istenként tisztelek, engedelmességet követel attól, akit vezet. Ha azonban Isten engedelmességet követel, akkor ennek teljesítése kötelező az egyénre nézve.

Ezek a törvények mint a legfőbb hatalom törvényei a régi keleti világ szerződési jogából eredően áldás és átok meghirdetésével vannak összekapcsolva. Az áldás ígérete azonban elöl áll. Ha Isten rendelkezéseit betartja a nép, áldott lesz.

A törvények a Szövetség könyvében

Az államszervezet megalakulása után törvénygyűjteményekben kerültek összefoglalásra a közösség életét érintő rendszabályok. Ilyen található 2Móz 20,22–23,33 verseiben, amely a Szövetség könyveként ismert. Röviden ezek a rendelkezések: istentiszteleti rendelkezések, a rabszolgák törvénye, az emberölés és a testi sértés büntetése, a szülőkkel való helytelen bánásmód tilalma, az állatok által okozott károk és a kártérítés, a lopás és a hűtlen kezelés büntetése, az erőszakoskodás, uzsora és hamis vád tilalma és a három főünnep.

Lényegében, ahogy látható, ez eredetileg egy világi törvénykönyv volt, amelyet teológiai szempontok szerint átfogalmaztak. Ennek során az eredeti jogi szövegeket úgy fogalmazzák át, mint isteni megnyilatkozásokat. Így válik a társadalmi és jogi szöveggyűjtemény Istentől alkotott joggá, a kazuisztikus jogi könyv pedig törvénykönyvvé.

Minden jogi előírás úgy jelenik meg, mint Isten szava és rendelkezése, ő bocsátja ki ezeket a törvényeket és az egyes ember életére vonatkozó előírásokat, legyenek azok az istentisztelet során alkalmazandó vagy a társadalmi együttélés során szem előtt tartandó utasítások.

Ezeknek a törvényeknek az a különlegessége, hogy nem megváltoztathatatlanok, tehát a megváltozott élethelyzethez lehet igazítani őket, azonban nem lehet olyan tekintetben átalakítani, hogy az Isten akarata és egyedül az Isten határozza meg, mi válik a nép üdvére.

Ehhez kapcsolódik az önkéntes jogkövetés is; az ember Isten törvényeiben nem a korlátot látja, hanem védbástyát, oltalmazó kerítést a leselkedő veszélyek ellen. Ebből következik a törvények mélységes tisztelete és betartása is.

A törvények megjelenési formái

A bibliai törvények mind tartalmilag, mind formailag igen sokfélék. Tartalmi szempontból gyakran együtt szerepel a kultuszi, polgári és a hadijog. Az Isten által kinyilatkoztatott szövetségi élet teljes rendjébe ugyanis a vallási és polgári törvények egyaránt – és szétválaszthatatlanul – beletartoznak.

Albrecht Alt nyomán a jogi formuláknak két fő típusát szokás megkülönböztetni: az apodiktikus és a kazuisztikus törvényeket (1967). Az előbbiek célja azoknak az általános alapelveknek a tanítása és megértetése, amelyek az adott közösség életének zavartalanságát biztosítják. Az utóbbiak célja, hogy ezeknek az elveknek a működését biztosítsák, és megtartásukat kikényszerítsék.

Az apodiktikus jog alapelvekkel foglalkozik, rövid, egytagú, kategorikus parancsok vagy tiltások jellemzik. Szankció vagy nem csatlakozik hozzá, vagy olyan büntetés kerül szóba, amely elsődlegesen Isten jogi és végrehajtási körébe tartozik (átok, halál).

Ez, mint nevéből következik, tekintélyelvi. Arra az alapelvre épül, hogy az igazság végső forrása és a jogrend legfőbb őre Isten. Éppen ezért az apodiktikus törvények lényegében Isten törvényei, parancsolatai. A törvénynek semmiféle módja nincs arra, hogy a kívánást szankcionálja vagy bizonyítható módon egyáltalán tetten érje. Az etikának ilyen, nem cselekedetben megvalósuló sérülését egyedül Isten büntetheti, vagy átokkal, vagy halállal.

Ezen törvények megjelenési helye a kultuszban keresendő, ahol meghirdetik, és a családban, ahol tanítják.

A kazuisztikus jog esetjog, amely főtételében egy jogi elvet fogalmaz meg, majd ennek a lehetséges változatait (aleseteit) veti fel. Felépítése szerint a főtétel a jogesetet (ha valaki ezt teszi) általános formában veti fel; utána következnek az altételek, amelyek a különböző speciális eseteket feltételezik. Ezekhez csatlakoznak aztán a különféle szankciók.

A megjelenési helyüket a város vénei által a városkapuban folytatott bíráskodásban, majd a királyi törvénykezési testületekben kell keresnünk. Ez a jogi forma ugyanis intézményekhez kötődik, mert betartatásához, illetve a szankciók végrehajtásához erőszakszervezetre van szükség.

A Dekalógus

A Második törvénykönyv bevezetőként arra az ősi szövetségre utal, amelyet fentebb már kifejtettem: „Az Úr, a mi Istenünk, szövetséget kötött velünk a Hóreben.” (5Móz 5,2) Ebben lényegében megismétli a 2Móz 20-ban olvasható parancsokat.

Röviden összefoglalva ebben a tíz igében is olyan előírásokat találunk, amelyek döntően a közösségi együttélés szabályait teszik le. A deuteronomikus teológia szerint ezeket minden embernek ismernie kellett, és a Második törvénykönyv kicsit kibővítve magyarázza. Ez a Tízparancsolat határozza meg az Isten által kötött szövetségi viszonyt.

Ezeket hirdeti ki Mózes a népnek, amikor az elfogadja az Istennel kötött szövetséget. Megjelenik ismét, hogy a nép tartsa meg és teljesítse azt, amit Isten megparancsolt.

Mózes csak közvetítőként jelenik meg itt, a középpontban Isten áll, aki kihirdette a Dekalógust a Hóreben. Úgy mutatja be ez a szöveg Istent, mint aki érvel a népének, meg akarja őt nyerni magának, és folyamatosan visszautal azokra a tettekre, amelyeket a népért tett. Isten úgy jelenik meg, mint aki a nép szeretetéért küzd, és ezen tetteiből eredő tekintélyére hivatkozik, amelynek területe a Tóra.

Az isteni akaratnyilvánítás szerinti életalakítás alapvonalait, az Istennel kötött szövetség lényeges irányait tartalmazza a Dekalógus, amelynek isteni eredete miatt feltétlen érvénye van.

A rendelkezéseket két kivétellel negatív parancsban fogalmazták meg. Ahhoz azonban, hogy egy törvény szorosabb értelemben vett törvény legyen, az erkölcsi életet érintő utasításokhoz hiányzik belőle a pozitív töltet, ami nélkül nem nagyon képzelhető el törvény. A Dekalógus e kettő kivétellel lemond az élet pozitív, tartalmi szabályozásáról, és ehelyett az élet általános területeit érintve helyez el tiltó táblákat. Határokat állapít meg azoknak, akik magukat Istenhez tartozónak vallják.

Őszintén megvizsgálva ezeket a törvényeket, megállapíthatjuk, aki ezeket betű szerint betartja, nem erkölcsi csúcsteljesítményt ér el, ezek egyfajta minimumszabályok.

Aki csak ezt teszi, az biztosan nem értette meg, miről szól valójában a Dekalógus. A két pozitív megfogalmazású parancs adja meg erre a választ. Nem elég, ha csak a családfő nem dolgozik szombaton; azoknak is pihenőt kell adnia, akik a háza népéhez tartoznak. Az sem elég, ha valaki nem tesz rosszat a szüleinek, nem kergeti el őket, meg is kell őket becsülni („…ha valaki apját vagy anyját gyalázza, az halállal bűnhődjék” – 2Móz 21,17)

Az Istenhez tartozó embernek ugyanígy a tilalmakat is meg kell töltenie pozitív tartalommal. Ha azok közt a határok közt, amelyeket meghúznak, nincs pozitív szabályozás, akkor a két pozitív töltetű parancs mintájára kell magát a Tízparancsolatot teljesíteni (Schreiner 2004, 120. o.).

Ezek a határok lehetőséget adnak arra, hogy a keretei közt maradva szabad legyen a jó cselekvésére. A Dekalógus ezért ilyen értelemben tekinthető a szabadság okiratának is. Az Istennel szövetséget kötő ember az életét Istenre figyelve alakítja, és minden ilyen ember élhet az Istennel kötött szövetség szabadságával, aki kész arra, hogy életét alárendelje az isteni követelményeknek.

Összegzés

A zsidó közösségben a különféle fokú szervezettsége idején más-más szintű törvényi szabályozás működött. A pátriárkák korából a Biblia nem őrzött meg törvényi szövegeket. Azokról a jogszokásokról, amelyek az ősatyák életét szabályozták, csupán elbeszélő szövegekből (Genezis) értesülünk. Összehasonlító anyagot a régészet szolgáltat a Krisztus előtti 2. évezredből származó leletek alapján. Így lehetőségünk nyílik arra, hogy a bibliai eseményeket a Biblián kívüli törvényi anyag segítségével vizsgáljuk és ennek fényében értsük meg.

A törzsszövetség idejének jogszokásaira is csupán az elbeszélő szövegekből (Bírák könyve) következtethetünk. Leginkább az amfiktiónikus szövetségi forma segít megérteni e kort. Ez egy közös szentély körül lakó törzsek között létrejött vallási alapú véd- és dacszövetség. Mivel a bírák korának nincs hatékony eszköze a törvények betartatására, az elbeszélői reflexiók gyakran a fejetlenség korszakaként említik ezt az időt (Bír 17,6; 21,25).

A törvénykezés helyzetében a királyság idején döntő változás állt elő. Annak fenntartása mellett természetesen, hogy a szokásjog hosszú időn át a magasabb fokú jogi szervezettség mellett is fennmaradt. Ezt legvilágosabban a törzsi jog túlélő intézményének, a vérbosszúnak a központosított államiság idején is követhető jelenléte mutatja.

Az említett változást mindenekelőtt az hozta magával, hogy létrejött a törvények betartatásának eszköze, valamint a feljebbviteli bíróság intézménye (5Móz 17,8–12).

A fogság utáni időben, vagyis az államiság megszűnése után jelentősen megváltozott a törvények szerepe, ezért a törvényről vallott felfogás is. Minthogy ekkor a törvények mindegyike már nem okvetlenül Izrael konkrét helyzetéhez szól hozzá, ezért a törvény feltétlen, az időtől és történelemtől független, abszolút tényezővé válik.

Előadásom címében azt a kérdést vetettem fel, hogy össze tudja-e tartani a közösséget Isten cselekedete, amely megjelenik az emberi történelemben azáltal, hogy szövetséget köt az emberrel, amelynek lényeges alkotóeleme, hogy az ember megtartja Isten törvényeit. A válasz igen, mégpedig úgy, hogy a közösség szorosan kapcsolódik Istenhez, elkötelezi magát számára, a szövetség zárt egységgé kovácsolja őket. Ennek a szövetségnek pedig szinte feltétele, hogy ragaszkodnak minden Isten által adott törvényhez, rendelkezéshez, parancsolathoz, mert ez, illetve Isten adja nekik az életet.

„Az Ószövetség = törvény, az Újszövetség = kegyelem.” Kell-e jogászkodnunk, van-e szükség gondosan felépített szervezetre? Van-e különbség a demokratikus és a teoretikus egyházszervezet között? Nem tévedés-e, ha azt mondjuk, mi Istent követjük, és ezért nincs szükségünk törvényekre, hanem megbízunk azokban a vezetőkben, akiket Isten kegyelméből kaptunk? A Második törvény számos hivatali tisztséget ad elénk, azonban a király összes feladatából egyet emel ki (Braulik 2012, 94. o.). „Amikor királyi trónjára ül, írassa le magának e törvény másolatát abból a könyvből, amely a lévita papoknál van. Legyen az nála, és olvassa azt egész életében, hogy megtanulja félni Istenét, az Urat; őrizze meg ennek a törvénynek minden igéjét, és teljesítse mindezeket a rendelkezéseket. Ne legyen gőgös a szíve atyjafiaival szemben, és ne térjen el ettől a parancsolattól se jobbra, se balra, hogy hosszú ideig uralkodhasson ő is meg a fiai is Izráelben.” (5Móz 17,18–20)

Hivatkozott művek

Alt, Albrecht 1967. Essays on Old Testament History and Religion. Doubleday, New York.

Braulik, Georg 2012. Ószövetség és liturgia. Bencés Kiadó, Budapest.

Konrád György 2011. Zsidókról. Európa Könyvkiadó, Budapest.

Schreiner, Josef 2004. Az Ószövetség teológiája. Szent István Társulat, Budapest.