Noya

Ahogy kinyitják az ajtót, szépen leballagunk, egy ember kedvesen mosolyog, és megszólít bennünket. Kicsit megijedek, hogy mit akar pont tőlünk, de aztán rájövök, hogy ketten voltunk csak fehérek a leszállók között, vélhetően a legtanácstalanabbak is. Ezután kezdődik az álom. A csomagot már nem kell kivenni, egy külön helyiségbe vezetnek, pontosan ellenkező irányba, mint a többi utazót, bőrfoteles váróhelyiség, aztán még egy különterem, és maga az érsek vár egy hűtött, külön szobában a munkatársaival. Az érsek rendkívül világi és kedves ember. Ő jelenleg a Lutheránus Világszövetség elnöke.

A munkatársai mindent észrevétlenül elrendeznek, egyszer csak jeleznek, hogy készen vagyunk, és mehetünk a dzsipekhez. Ebből több is van, a csomagok pedig már a helyükön. Megdöbbentő, ahogy hátul a két püspök közé befészkelem magam, és látom, hogy az első ülésen fegyver van. Megkérdezem, miért, de elütik a kérdést.

Az érsek meséli, hogy ezt a repülőteret már a németek is használták a második világháborúban. Látszólag nem sokat változott azóta.

Ebédelni megyünk egy magas kőfallal körülzárt helyre – ez már ismerős –, ahol rajtunk kívül csak egy fegyveres őr tartózkodik és a személyzet. Utána eljutunk a szállásra. Igazi afrikai luxus. Egy mintegy ötven négyzetméteres lakosztály, afrikai stílusú és mennyiségű kosszal. Két WC is van az apartmanban, de az egyiknek az ülőkéje mellé van téve.

Az áldott félhomály nem engedi mélyebben megismerni a hely realitását.

Csütörtök, elsőként vidéken

Kijövünk Yolából. Szenegálban csak nagyvárosban voltam, most látom, milyen is az afrikai vidék a valóságban. A homokos, vörös színű földből fák nőnek. Nem áll össze erdővé, egyszerűen sok fa van, majomkenyérfák, északabbra pálmák és még más, számomra ismeretlen fajták. Ezek között bújnak meg a kis lakóközösségek. Egy-egy falu sok apró udvarból áll. Az udvarok kis, kerek házakat rejtenek. A házacskák különféle funkcióval bírnak (hálószoba, konyha, raktár, ez utóbbi a legnagyobb). Vezetékes víz nincs, kutakról hordják a vizet, a módosabbak házánál van víztartály. A víz nagy érték. (A mindenütt jelenlévő tartályok figyelmeztetnek. Magam is sokkal fegyelmezettebb vagyok. Az ablakomból a szálloda víztartályára nézek. Hamar elzárom a csapot.)

Amerre járunk, sűrűsödik a növényzet. Látszólag egészen meglepő helyeken tűnnek fel emberek. Látszólag a semmi közepén asszonyok mosnak. Ha körülnézünk, sejthetjük, hogy valahol, a fák között megbújik egy tanya. Logikája van a tájnak, csak nem szabad gyorsan elhaladni mellette. Ha megállunk vagy lassan megyünk, megelevenedik.

Hegylánc bukkan fel. Csipkés hegyek, olyanok, mint egy rendetlen EKG-görbe. Az út nem jó, de azért százzal megyünk. Útközben írok, de nem könnyű, mert időnként eltűnik az aszfalt, és a rázkódástól össze-vissza lehet csak rögzíteni. Próbálom hasizomból megoldani, az út végére izomlázam lesz.

A cikk teljes terjedelmében a KötőSzó blogon olvasható el.