Az Úréi

„…mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk.” (Róm 14,8)

Martinnal, óvodás unokaöcsémmel autóban ültünk, várakoztunk. Lehúztuk az ablakot, jólesett a beáramló friss levegő, a finoman melengető napsugár. Egyszer csak berepült egy darázs. Mondom neki: próbáljuk óvatosan kikergetni, mert még megcsíp bennünket. Ügyeskedtem. Ő kérdezett (a nagy kérdések időszakát élte): „Mi ez?” „Darázs.” „Csíp?” „De még mennyire!” „Fázik?” „Szerinted azért húzódott be hozzánk?” „Kié?” Részemről némi csend, majd kellő hozzáértéssel: „A Jóistené!” Mire ő: „Akkor nem félek!”

Kié? Az Úré!

„És íme, nagy vihar támadt a tengeren, úgyhogy a hajót elborították a hullámok. […] Uram, ments meg minket, elveszünk! De ő így szólt hozzájuk: Mit féltek, ti kicsinyhitűek? Majd felkelt, ráparancsolt a szelekre és a tengerre, és nagy csend lett.” (Mt 8,24–26)

Kié a hatalom életben és halálban a rettentő erők felett? Az Úré! S a vele egy csónakban lévők meg is tapasztalják azt! S azok is, és akkor is, amikor a halandó messze jár tőle. Idézzük csak ide Jónás életének egy történését. A prófétának Ninivébe kellett volna mennie, ő azonban a Tarsis felé tartó hajóra szállt. Váratlan tengertombolás következett. Vajon ki miatt? Kutatták az emberek. Ráleltek Jónásra. Mit lehet tudni rólad? – faggatták. S az, aki akkor nem mondhatta el: ha élek, az Úrnak élek, akire okkal haragudott az Isten, azt kérte: dobjatok a tengerbe. Abba a tengerbe, amelyről percekkel korábban azt vallotta: a nagy vizet is Isten teremtette, azaz az is az Istené! Nem voltak nagy szavak, hangos átkozódás vagy éppen kétségbeesett mentegetőzés, csak zuhanás abba, ami az Istené!

„Ha a mennybe szállnék, ott vagy, ha a holtak hazájába feküdnék le, te ott is ott vagy. […] kezed ott is elérne, jobbod ott is megragadna engem.” (Zsolt 139,8–10) Az Úréi vagyunk! Ámen.

Fatalin Helga

Köszönöm…

A 2007 augusztusában megkezdett s – egyéves megszakítással – tíz évig tartó vadosfai szolgálat lassan a végére jár. A nyugdíjkort elérve minden ember egy kicsit visszatekint. A mögötte hagyott évekre, eseményekre, kudarcokra és sikerekre. Mint ahogyan teszem most én is, Isten iránti hálaadással.

Amit legtöbbször kimondok, nem lehet más, mint a köszönet szava. Úgy kezdtem a szolgálatot, hogy igazán nem is tudtam, mi vár rám. Kellett valaki, aki áthidalja a régi lelkészek távozásával keletkezett űrt, s fenntartja a folytonosságot az új lelkész érkezéséig. Ki gondolta volna akkor, hogy ez több mint tízéves időszakot jelent! De visszatekintve csak köszönetet tudok mondani ezekért az évekért. A soproni szeretetotthoni feladatok ellátása mellett itt is helyt kellett állni. S az itteniek szeretete, segítsége nélkül nem ment volna.

A szolgálattevők ugyan változnak, de a szolgálat mindig megmarad. S Urunk gondoskodott arról, hogy soha ne hallgasson el az ének, ne maradjon ige nélkül a gyülekezet. Amint gondoskodása tetten érhető volt nemcsak az elmúlt századokban, hanem a közelmúltban is. Adott erőt a hétközi feladatok elvégzéséhez éppúgy, mint a hétvégi szolgálatokhoz. S adta úgy, hogy mindig örömmel tudtam/tudtunk indulni. A fáradtságot is legfeljebb a nap végén éreztem. Soksok áldott alkalom volt, amiben osztozhattunk. Keresztelők, konfirmációk, esküvők örömteli alkalmait vagy a temetések nehéz, de szép szolgálatait is átélhettem. S hiszem, hogy a közvetlen érintetteken túl mások is meghallották az örömhírt, amelyet hirdettem. Csak köszönni tudom a lehetőségeket.

Voltak közös alkalmak a katolikus testvérekkel, s önkormányzatok által rendezett összejövetelek is, ahol kérték a megszólalást. Köszönöm, hogy részesei lehettem azoknak is. Június 24-én Mihályiban volt a hivatalos elköszönés alkalma. A gyülekezet és a falvak szeretetét itt is megtapasztalhattuk. Köszönjük az ajándékokat és a virágokat, a szeretet megannyi jelét. […] Urunk áldása legyen minden elvégzett munkán, s bocsássa meg a mulasztásokat. Feleségemmel együtt köszönjük a sok-sok megtapasztalt segítséget, szeretetet, s kérjük, őrizzenek meg minket jó emlékeikben. Ha bárkit akaratlanul is megbántottunk volna, kérjük, bocsássanak meg.

Nem búcsúzunk. Csak a hivatalt, a hivatalos szolgálatot adom át, de bizonyára találkozunk még sokukkal ezután is. Legfeljebb más minőségben. S ha utódom is megtapasztalja azt a nyílt, befogadó szeretetet, amit mi is, hamarosan otthon fogja érezni magát. Isten áldása legyen a gyülekezet életén s új lelkésze szolgálatán!

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 29–30. számában jelent meg 2018. július 29-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.