VIDEÓ:
KÉPGALÉRIA:
Cikkünk szerkesztett változatát az Evangélikus Élet 83. évfolyam 39-40. számában olvashatják (2018. október 7.).
Tokaj-Hegyalja neve ismerősen cseng nemcsak a magyar emberek, de a külföldiek fülében is. A tokaji bor íze összetéveszthetetlen. XV. Lajostól tudjuk, ez „a királyok bora és a borok királya”. Hegyaljai kötődésem révén én már nagyapám borával szinte az anyaméhben magamba szívtam zamatát. Velem utazó kollégáim hitetlenkedve hallgatták, ahogy meséltem, hogy tizennyolc éves koromban nagybátyámmal végigkóstoltam addig rejtett kincseit, óborait a fekete nemes penésszel dúsan átszőtt falú pincéjében. Persze meg is lett ennek még aznap a böjtje…
Sokan fenntartással kezelik a tokaji borokat, de kollégáimat próbálom meggyőzni, hogy az előítéletek ellenére legyenek nyitottak az itteni nedűk iránt. Meglátjuk, hogyan sikerül.
Tokajba érkezésünkkor Prácser Miklós a család által működtetett kávézóban fogad. Kávépörkölő manufaktúrájukban maguk pörkölik a világ különböző tájairól hozott zöld kávét. Szükség is van egy kis koffeinbevitelre, mert indulunk a hegyre, ahol már zajlik a szüret.
A napszámosok kora reggel óta szedik a szőlőt, egy dűlővel végeztek, így gyalogolunk utánuk a másik dűlőre, Mád határába. Szőlőfürtöktől roskadozó tőkék között találjuk meg a szüretelőket. Ládákba szedik a termést, nehogy összetörjön. Egyegy dűlőt többször is szüretelnek, igyekeznek minél tovább érlelni a szőlőt, hogy még magasabb cukorfokot érjen el. Amíg fényképezzük, videózzuk őket, a szedők a mézédes szőlőszemeket ajánlgatják. Össze is ragad a tenyerünk tőle.
Inkább szőlész, mint borász. Megtudjuk, Prácser Miklós nem erre a vidékre való. Az ország nyugati szegletében, egy artikuláris evangélikus faluban, Nemescsón látta meg a napvilágot. „Nagyon szép gyermekkorom volt. Apám kovács volt a faluban, anyám pedig a háztartást vezette. Nemescsó kis település volt már akkor is, lakossága háromszáz-négyszáz fő körül mozgott. Baráth Pál esperes volt a gyülekezetben a lelkész, akinek nagyon sok mindent köszönhetek. A neveltetésünkben szerepet kapott az evangélikusság. Négyen vagyunk testvérek, Nyugat-Dunántúlon élnek a testvéreim. Nővérem Nemescsón presbiter, egyik bátyám pedig egyházfi Kőszegen, a másik bátyám Szombathelyen él” – mondja.
Hogyan került mégis az ország másik végébe? Egyszerű a magyarázat: „Az általános iskolát Nemescsón végeztem, majd a kőszegi Jurisich Miklós Gimnáziumban érettségiztem. Nem tartoztam a legjobb tanulók közé, akkoriban a sport, a foci és a lányok voltak fontosak az életemben, a tanulás azonban kevésbé – meséli mosolyogva.
– Eljött az érettségi ideje, jelentkezni kellett valahová. Egy vékony fehér füzetben voltak felsorolva a választható egyetemi és főiskolai lehetőségek. Megtaláltam ebben a Kertészeti Egyetem Kertészeti és Agronómiai Főiskolai Karának [ma Eszterházy Károly Egyetem Gyöngyösi Campus] szőlészeti és borászati szakát Gyöngyösön. Ide jelentkeztem. Amikor ezt otthon bejelentettem, édesanyám teljesen megrettent, mert félt, hogy alkoholista leszek. Nem így történt. A főiskolán már sokkal jobb tanuló lettem, jó eredménnyel végeztem” – teszi hozzá. Prácser Miklós a főiskoláig nem is foglalkozott szőlővel, ám a szőlész Kriszten György professzor lelkes előadásainak hatására ma már ő is inkább szőlésznek érzi magát. „Természetesen borászattal is foglalkoztam egész életemben, de ma is sokkal jobban érzem magam kint a szőlőben, mint a borospincében” – vallja magáról.
Ha Isten mást nem rendel… Feleségével, Erzsébettel együtt 1974-ben végeztek a főiskolán. Ezt követően az állami gazdasági borkombinátnál helyezkedtek el Tolcsván. Ezzel kapcsolatban Prácser Miklós felidézi: „Az állami gazdaságok és a szövetkezetek gyakornoki helyeket hirdettek meg. A Tokaj-hegyaljai Állami Gazdasági Borkombinát jó néhány állást jelentett be. Feleségemmel úgy kerestünk munkát, hogy mindketten el tudjunk helyezkedni, és még egy szobát is kapjunk. Ez Tokajban vált lehetővé, így ide kerültünk. Ez a vidék annyira megfogott, annyira szép, itt sűrítve van jelen az egész magyar történelem, így egy éven belül tudtam, hogy ha Isten mást nem rendel számomra, itt fogom leélni az életemet.” Nem is csoda, a táj szépsége minket is magával ragad. Miklós aztán feleleveníti, hogy amikor az állami vállalathoz került, minden fontos beosztásban erejük teljében lévő fiatalok dolgoztak, így feleségével attól tartottak, hogy sokáig nem fognak előrelépni. Ám a félelmük nem igazolódott be. A férj a sorkatonai szolgálatról hazatérve a tolcsvai szőlőtermesztő területen kerületi igazgatóhelyettesi beosztást kapott.
„Közel ötszáz hektár szőlőn gazdálkodtunk, telepvezetők segítségével. Tehát elég gyorsan fontos beosztásba kerültem, ami meghatározta további életemet, és kialakította bennem azt a felelősségtudatot, ami az ember életében ki kell, hogy alakuljon. 1980-ban Tarcalra kerültem kerületi igazgatónak, amit örömmel vállaltam. Tarcal, Mád, Abaújszántó és Tállya térségében közel hatszáz hektárnyi szőlő termesztési munkáit kellett irányítanom. Nagyon szerettem ezt csinálni. Abban az időben igen magas színvonalú szakmai munka folyt a borkombinátban és ezeken a területeken” – számol be Prácser Miklós. A borvidékre kerülve azonban saját szőlőterületet is vásároltak, így szorgalmuknak hála, mindig volt saját szőlőjük és boruk is. „Ide kerülve telepítettünk háromezer négyzetméter szőlőt, s azt folyamatosan műveltük és bővítettük” – teszi hozzá.
Történelmi terepen. A rendszerváltás után aztán a Gróf Degenfeld szőlőbirtok kiépítésére kapott megbízást. Ezzel kapcsolatban elmondja: „A szőlőtermesztésre alkalmas száz hektár birtokhoz felépítettünk egy központot, egy kastélyszállót. 1996-tól 2013-ig dolgoztam ezen. A feleségem akkoriban csak a családi birtokkal foglalkozott.”
A kézműves-családi birtokuk, az Erzsébet-pince 1992-ben alakult, amikor a család megvásárolta Tokaj belvárosában azt a pincét, amely az 1700-as években az Orosz Borvásárló Bizottság használatában állt, majd a pince történelmi névadója, Erzsébet cárnő használta. Megtudjuk, hogy annak idején innen látták el Erzsébet cárnőt és az orosz cári udvart tokaji borral.
Jelenleg tíz-tizenkétezer palackot készítenek évente, évjárattól függően, a dűlőszelektált száraz boroktól az aszúkig. Területeik Mád, Bodrogkeresztúr és Tarcal határában találhatók, összesen tizenkét hektáron, történelmileg is kiemelkedő dűlőkben, mint a Király, Betsek, Sajgó, Zafír, Veresek. „Nagy szeretettel, boldogan és a közben felnőtt két gyermekemmel együtt irányítjuk a munkát” – mondja Prácser Miklós. Hajnalka és Miklós mellett pedig veje, az amerikai szaktanácsadó Ronn Wiegand borszakértő is segíti a munkát.
Evangélikus kötődés. Miklós annak ellenére, hogy messzire került a családi otthontól, és olyan területre érkezett, ahol nem sok evangélikus él, ma is templomba járó ember.
„Lelki indíttatásom megvolt, mert voltak olyan útmutató elődök, mint Baráth Pál esperes vagy édesanyám, akik megmutatták, milyen irányba induljunk. Ezt követően azonban jött egy hosszabb periódus, amikor eltávolodtam az egyháztól. Ez valószínűleg a rendszerből is adódott, meg abból is, hogy olyan környezetbe kerültem, ahol igazából kevés evangélikus van. Furcsa volt számomra, hogy míg Nemescsón majdnem színtiszta evangélikus faluban nőttem fel, addig Tokaj-Hegyalján nagyítóval kellett evangélikusokat keresni. Két gyerekem azért lett református, mert akkoriban, amikor ők születtek, Tokaj és Tarcal térségében egyáltalán nem volt működő evangélikus gyülekezet” – magyarázza. Amikor tudomást szerzett róla, hogy a tokaji gyülekezet újjáalakult, felkereste, és azóta rendszeresen jár a gyülekezeti alkalmakra.
Lenyűgöző a táj, süt a nap, a gyönyörű időben sokáig csodálnánk Isten teremtett világának szépségét, de közben a pincéhez érünk, ahol óvintézkedéseket kell tenni: gyertyával a kezünkben lépkedünk, hiszen vannak hordók, amelyekben már erjed a must. Szemrevételezzük a nemes penésszel borított falakat. Nézzük az évjáratokat: 1952-es a legrégebbi bor a gyűjteményben, ezt egyik születésnapjára kapta Miklós, aki aztán végigkóstoltat velünk hat borfajtát. Az elején meg sem mondanánk, hogy tokaji borokat kortyolunk. Könnyedek az ízek. Aztán egyre nemesednek a nedűk. Így jutunk el az 1999-es ötputtonyos aszúborig. Kollégám bevallja: bár nem kedvelte a tokaji vidék borait, ezek után kezdi megszeretni.
A hit egyben tart bennünket. A beszélgetés fonalát így veszi fel Miklós: „Nagyon fontos a hit. Egy borász, egy természetközeli dologgal foglalkozó ember nem élhet hit nélkül. Nekünk hinnünk is kell abban, amit tudunk. De a Jóistenben is, hogy ő az, aki irányít bennünket, aki megmutatja számunkra a helyes utat. Ez vezetett odáig, hogy a tokaji gyülekezetben először mint rendszeres templomba járó gyülekezeti tag vettem részt, aztán nagy megtiszteltetés volt számomra, amikor presbiternek jelöltek, legutóbb pedig a gondnokságot bízták rám. Örömmel teszem ezt, és minden lehetőséget próbálok az evangélikus egyház érdekében kihasználni. Remélem, hasznos tagja vagyok és leszek is ennek a közösségnek. Ez egy szórványgyülekezet, de azt gondolom, hogy a hitünk egyben tart bennünket. Gerlai Pál személyében olyan lelkész irányítja gyülekezetünket, aki nagy elméleti tudással és rendkívül jó szervezési készséggel van megáldva.”
És hogy milyen itt az élet? Lelkesen mesél a nemrégiben lezajlott tállyai csendesnapról, amikor előadások hangzottak el az evangélikusságról. Sőt idén itt iktatták be lelkészüket is. Közös kirándulásokat is szerveznek, Nemescsón jártak a nyáron. Jó alkalom volt ez a közösségépítésre. Reméljük, Isten megtartja ezt a maroknyi evangélikus közösséget Tokaj-Hegyalján.
A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 39–40. számában jelent meg 2018. október 7-én.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.