„Tudjuk, Petőfi például az alföldet szerette. (…) Feltételezésem szerint Petőfi azért szerette az alföldet, mert ott született. Más a hegyvidéket szereti. Jómagam is. De ettől függetlenül az alföldben is látok szépet” – fogalmazott az életútját megörökítő albumban Maszelka János, aki hozzátette: „Nem akarom magam Petőfivel egy napon emlegetni vagy összehasonlítani, de ha már így alakult a beszéd fonala, hadd mondjam ki: én elsősorban a Hargita és Nagyküküllő szerelmese vagyok. Bárhol a világon, ha hegyet vagy folyót látok, legelőször ezekre gondolok.”

A természetben

A magyar festészet napja keretében Maszelka Jánosnak az itt, a ráckevei Árpád Múzeumban bemutatott pasztellképei alapvetően utazásra hívnak minket. A kiváló művész ugyanis olyan alkotásokkal örvendezteti meg a nézőit, melyek nem önmagukban a tájat örökítik meg és adják tovább, sokkal inkább az a mögött meghúzódó érzelmi bolyongás eredményét rögzítik. A genius locit, azaz a hely szellemét elevenítik fel és teszik a művészet eszközeivel mások számára is elérhetővé. Azt, amitől a hargitai és nagyküküllői táj az, ami. Az alkotásokat nézve érezzük az erdélyi vidék tiszta illatát, szemünk szinte káprázik az ottani zöldtől vagy vöröstől, s egyben átéljük a múlóban lévő kultúra különleges világát is, mely a tájat az ember által is nemesíti és benépesíti.

Igen, Maszelka tájain az ember, a ház, az állat és a növény nem különül el egymástól, nem alkot önálló egységet, hanem olyan szimbiózist sugall, mely az egységes, harmonikus együttélés feltétele volt, és kis akarattal és odafigyeléssel ma is az lehetne. Mindebben talán az a legkülönösebb, hogy ezt az érzést a művészet inkább a 20. század első felében ábrázolta, ugyanis addig volt ilyen markánsan jelen ez a fajta együttműködés ember és természet között. Maszelka világa azonban nem meghazudtolja a látottakat, hanem ábrázolja, azaz bemutatja, hogy léteznek falvak és vidékek, vannak dolgos emberek, akik ma is megtalálják a természettel való együttélés ősi, de talán annál tisztább világát. Fontos megjegyeznünk, hogy Maszelka ugyanakkor nemcsak az alkotásain állt ki a környezeti értékekért, hanem számos esetben fel is szólalt a tavak, a levegő és a föld megóvásáért, mint hangoztatta: „nagyon bánt környezetvédelmi kultúránk elmaradottsága.”

A művész pasztellképein megelevenedni látjuk a paraszti létformát, annak gyötrelmeit és örömeit. Sőt, a kiállítást végigjárva még azokon a képeken is felfedezhetjük az embert, ahol az nincs is ábrázolva. Maszelka perspektívája ugyanis olyan természet- és emberközeli látást sugall, mely a távolság, a hiány és közömbösség helyett a táj és az ember közösségét fejezi ki.

A Dunakanyar festője, Szőnyi István így fogalmazott: „A festőművész a természetben nem tudományos igazságot, hanem impressziót keres, és művében nem látleletet akar adni, hanem élményt.”

Ez tükröződik Maszelka alkotásain is, aki egyes képein a nagybányai művészet megjelenítési elemeit is alkalmazva tárja elénk a falusi életet, a színekben tobzódó hegyeket, a juhok vonulását, a székely élet apró elemeit és mindezek barátságosságát. Perspektívái váltakoznak, és éppen e sokszínűség által figyelmeztet minket, hogy az avarban, a levelek között megbúvó gombák vagy az őszies színekben szinte sugárzó fatörzsek ugyanúgy az életünk, a natura, a minket körülvevő teremtett világ csodálatos részei, mint a hegyoldal fái közül előbúvó tó látképe vagy a domboldal szélfútta fáinak látványa. Az alkotások tehát kifejezik: nem haszonélvezői, hanem részei vagyunk a teremtett világnak. Ez pedig ma – valljuk be – nagy szó.

A kultúrateremtő

Székelyudvarhely ismert, 1929-ben született és 2003-ban elhunyt festőművészének, Maszelka Jánosnak egyik kedvelt írója, Tamási Áron így fogalmazott: „Minden ember legnemesebb öröme, ha valami olyant cselekedhetik, amelynek tisztaságában nem kételkedik. Sem a cselekedet idején, sem a cselekedet után.” Maszelkánál ez a szemlélet, mondhatni létforma felfedezhető. Nemcsak alkotói, művészi pályáját kíséri mindez végig, hanem kultúrateremtő tevékenységét is. Maszelka 1979-ben megalapította a székelyudvarhelyi képtárat, melynek falai az általa formált szellemiség által széles körben teret adtak az udvarhelyi és más településeken élő művészeknek. Megrögzötten dolgozott azon, hogy a művészet jó értelemben körbevegye Székelyudvarhelyet, és a lakosoknak lehetőségük legyen megismerni az elődök és kortársak alkotásait. Figyelt arra, hogy ne csak a híres művészeket mutassa be, hanem a helyi és a környéken élő alkotókat is csoportos és egyéni kiállításokon való megjelenéssel segítse. Ugyanakkor a művészetet nemcsak így támogatta, hanem a Homoród menti művésztelep egyik vezetőjeként is, valamint hogy több éven keresztül dolgozott a gyergyószárhegyi nemzetközi alkotótáborban is. Ezenkívül tagja volt a Barabás Miklós Céhnek is. E szerteágazó pályakép mellett, melyben csak említés szintjén idézzük most azt a számos jelentős csoportos és egyéni kiállítást, mely Kolozsvártól Budapestig, Svédországtól Csíkszeredáig terjedt, talán jelzi, hogy Maszelka holisztikusan tekintett a művészetre, és nemcsak egyéni művészi pályáját, hanem a közkultúrát is szolgálta.

A harmóniát kereső

Maszelka János szerint „vannak olyan festők, akik túlzottan romantikusak, agyoncizellálják, agyonbabusgatják a festményt, mindent a néző szájába rágnak, nem is kell egyáltalán gondolkoznia. Mások szerint – ezt tartom jómagam is – hagyni kell a nézőt gondolkozni az alkotás előtt. Hogy legyen élménye.” És valóban: az itt látható pasztellképek is elvonatkoztatnak és a táj, az ember, az épített környezet mélységeibe vezetnek minket. Az arcok történeteket mesélnek, a vonuló bárányok életformát ábrázolnak, a tündöklő, néhol ellentétes színekben ábrázolt természet pedig a szépségre, egyben a környezet értékeinek felfedezésére invitálnak.

Maszelka egyik szeretett művészelődje, Pierre-Auguste Renoir így fogalmazott: „Én azt szeretem a művészetben, ha érezteti az örökkévalóságot anélkül, hogy hirdetné.” Ugyanez jelenik meg a maszelkai világban is. A teljességre és a harmóniára törekvésében, a letisztultságot követő ábrázolásban, ugyanakkor az élet lüktetését képi adaptációban történő továbbadásában túlmutat önmagán, és rávilágít valami egészen mély tartományra. Utóbbit Pilinszky János írta le talán a legkézzelfoghatóbban: „A művészet tulajdonképpen nem más, mint áttörni a tényeket és eljutni a valósághoz.” Ekképpen juthatunk el az emlékkiállítás esszenciájához, mely nem más, mint annak felismerése, hogy a minket körülvevő világ derűje, szépsége, értéke és teljessége ránk, nézőkre is vonatkozik – és hat. A kérdés, hogy mit kezdünk vele.

Köszönet illeti az Árpád Múzeumot és Fodor Piroskát, hogy a magyar festészet napja keretében Maszelka János művészetét, az alkotásain megjelenő lelkiséget Ráckevén is bemutatta.

A kiállítást Maszelka János kedvenc költője, Kányádi Sándor Előhang című versének részletével nyitom meg:

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül