Amikor a líceumban tizenöt éves koromban meghallottam, hogy a katolikus osztálytársaimnak a reménységről kell írniuk a házi feladatot, azzal szembesültem, hogy én még a kérdést is nehezen tudom értelmezni. Mi az én reményem? Mit is írhatnék?
Ahhoz, hogy válaszolhassak erre a kérdésre, tudnom kéne, hogy most milyen helyzetben vagyok. Milyen jövőképeket látok magam előtt? Honnan jöttem, és hová tartok?
Akkor még nem volt ilyen rálátásom a saját életemre, a saját történetemre sem. Ez a furcsa szó idegenül hatott. Talán egyfajta tiltakozást is kiváltott belőlem, hiszen azt társítottam a reménykedés kifejezéshez, hogy valaminek kevés az esélye. Valami nagyon nem jó, és a kulcs nem az én kezemben van, hanem reménykednem kell, hogy jóra forduljanak a dolgok.