Nem tudom, hogy van-e már ilyen fogalom, de ha nincs, akkor mostantól lesz: a férjem egy kórusszédelgő. Amikor megismerkedtünk, még rózsaszín ködben úszva, lelkesen hallgattam a beszámolóit arról, hogy falukórus alapításán dolgozik. Hívogat, karvezetőt keres, zongorakísérőt kajtat, és látogatja a családokat, hogy minél többeket személyesen tudjon megszólítani.

Házasságunk első évében már egy kis gyanakvás vegyült az örömömbe, amikor elmesélte, hogy újabb kórus ötlete merült fel benne, mert kellene egy ökumenikus csapat is, amelyik a környékről hozzánk járna próbálni. Kevésbé tájékozottak kedvéért megemlítem, hogy egy nem egészen háromezer lelkes kistelepülésen élünk. Egy vegyes kar eleve csodával határos módon jött létre, de hogy fog működni kettő?! Na, de kikeverte! Addig ment, lótott-futott, érvelt, ostromolt embereket, hogy lett még egy kórus.

A harmadik kórust szerinte én akartam. De nekem nem így rémlik. Mindegy is, ez a saját kis gyülekezeti kamarakórusunk. Kicsi, de erős, mint a bors. Ha én alapítottam is, büszkén vállalom. Ám ez sem volt elég. Mire egy pillanatra félrenéztem, a férjem már a kijárat felé slisszolt, hóna alatt a gitárjával, és csak úgy a válla fölött szólt vissza: kóruspróbára ment P.-re. Az ötödik kórus világra jöttét már meg mertem volna jósolni. Latolgattam a túlélés esélyeit meg a helyszínt, de hogy lesz új kórus, afelől nem voltak kétségeim.

Amikor már térdig jártunk a kórusokban, megbeszéltük (vagy kijelentettem…), hogy azért néha a lelkész családjára is ráférne egy-egy szabad este. Persze nem volt könnyű, mert akkor már volt bibliaóra és gyerekdélután, keresztény önsegítő kör és filmklub, fiatal felnőttek órája és – ugye – a sok-sok kóruspróba.

– De kell egy szabadnap. Igenis, kell! – követelőztem. Szerintem joggal.

– Jó – sóhaj. – Legyen, mondjuk, a szerda.

És lőn. Szerdán, de legalábbis szerda este otthon voltunk, és együtt töltöttük az időt. Kivéve, ha pótolni kellett egy-egy kóruspróbát vagy látogatni soron kívül vagy újságot szerkeszteni. Mert természetesen lett gyülekezeti lapunk és bábcsoportpróbánk, és persze olykor vendégek is érkeztek hozzánk.

Mi több, akkoriban kezdett jelezni az első gyerekünk, hogy világra óhajtana jönni. „Ó, bárcsak szerdán születne, akkor ráérnénk rossz lelkiismeret nélkül vele törődni” – morfondírozott talpig elhivatott férjem.

Első gyerekünk pedig volt olyan tisztelettudó, hogy ezen a napon szülessen meg, nem téve kárt semmilyen gyülekezeti és énekkari tevékenységben.

A következő tanévtől csütörtökre került a szabadnap. Újabb felfohászkodás: „Ó, bárcsak…” És a második gyerekünk csodálatos módon volt olyan kedves, és egy nevezetes csütörtöki napon jött a világra.

A szabadnap – akarom mondani: annak terve – pedig tolódott egyik napról a másikra. És igen-igen nehezen sikerült szabaddá tennünk, mert mindig volt ötletünk, hogy mit kellene még elvégezni, és hova kellene még feltétlenül elmenni és milyen kihagyhatatlan programon részt venni. Így a harmadik gyerekünk – kis bizonytalankodás után – egy vasárnap hajnalban érkezett meg erre a világra.

Nagyon fáradt voltam a szülés vége felé, de azért még jól hallottam, ahogy a férjem megkérdezi az orvost: „Bocsánat, de meddig tarthat ez még el? Nekem ugyanis sietnem kell nyolcra istentiszteletre.”

És a gyerek ebben a minutumban kibuggyant a szabad levegőre. Hajnali hat óra húsz volt. Az istentiszteletnek nem esett semmi bántódása, csak a lelkész hangja volt egy kicsit fátyolosabb a megszokottnál. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 49–50. számában jelent meg 2018. december 16-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.