„A világnézetek kora lejárt. [...] Csak ha az a bizonyosság él bennem, hogy felsőbb rendelkezésre cselekszem, akkor tudok elszántan a végsőkig küzdeni kudarcok és csalódások ellenére is” – fogalmazott egy írásában Remete. Ez a hozzáállás egész életútját végigkísérte.
Remete László Einzig néven, zsidó származású szülők fiaként született Sopronban. Keresztény nevelésben részesült, tudatosan készült a lelkészi pályára. A soproni evangélikus teológián tanult, majd egy évig Bécsben folytatta tanulmányait, ahol többek között Sigmund Freud óráin a lélektan kérdéseiről mélyítette el tudását. Kitűnően tudott németül és franciául, de görögül, héberül és latinul is értett. 1935-ben Győrött szentelték lelkésszé. Először Fancsalon, majd Debrecenben, Sátoraljaújhelyen, Egerben és Ózdon volt segédlelkész.
Jolsva, avagy a helytállás és mártíromság helyszíne
Remete 1939 szeptemberében került az első bécsi döntés alapján 1938-ban Magyarországhoz visszacsatolt Jolsvára, ahol vallástanár lett. A hitoktatás mellett az ifjúsági munkát kiemelten fontosnak tartotta, így a háború alatt kallódó ifjúságból évek alatt szoros közösséget formált. Az ifjúsági csoport Egymás terhét hordozzátok címmel röpiratot is készített, melynek első számában többek között ez olvasható: „Útitársak vagyunk. Minden programunk, egész sorsunk, életünk közös. Csak együtt teszünk valamit, csak együtt érkezhetünk is meg.”
Remete szociális érzékenységéről árulkodik az is, hogy egyletet alakított, melynek a hitmélyítés mellett az volt a célja, hogy a tagok közös földet műveljenek, melynek bevételéből a szegény és árva fiatalok taníttatását és élelmezését tudták segíteni.
Feljegyzések alapján Remete László kedvenc bibliai története az irgalmas samaritánus példázata volt. Ebben Jézus arra tanít, hogy az elesettben a ránk szoruló testvért lássuk meg, és váljunk a másikat megsegítő, cselekvő istenhívőkké. Ez a lelkület tükröződik id. Cselovszky Ferencnek az Evangélikus Élet folyóiratban 2006-ban Remetéről írt soraiban is: „Fiataljait megtanította az egymás iránti szolidaritás vállalására, egymás segítésére, arra, hogy az emberi nyomorúságon úrrá lehet lenni, ha meg tudják fogni egymás kezét. De nem csak a szavak embere volt. 1944 szeptemberétől átjárt a határon, a fasizmus ellen harcoló partizánok lelkésze lett.”
„Kikér engem is a Sátán, de bízom abban, hogy Jézusé maradok.” (Remete László)
1944. március 19-én a náci Németország csapatai megszállták Magyarországot. 1944 májusa körül mintegy ötezer zsidót zsúfoltak össze a jolsvai pajtákban és istállókban, majd deportálták őket. A vallástanár, lelkész ezt nem nézte tétlenül, hanem túlélők beszámolója szerint, „amikor a zsidókat elvitték [...], Remete egyet-egyet kiemelt a transzportból”.
Mindez nem lehetett könnyű döntés, hiszen tudhatta, hogy zsidó származása miatt őrá is veszély leselkedik, valamint fenti cselekedetéért bármikor a vagonra rakhatják. A döntést tovább nehezítette, hogy Remete László ekkor már családos volt, várandós feleségével három gyermeküket nevelték. A lelkész feleségét és gyermekeit Balassagyarmat közelébe küldte, hogy óvja őket. Ebből az időből származik Remete László egyik levele, melyben elkeseredetten így ír: „Most kell beadnom származási irataimat a püspöki hivatalon keresztül a minisztériumba, és tudom, hogy ennek következménye a legjobb esetben az lesz, hogy nyugdíjaznak. Nehéz a gondolatba beletörődnöm, hogy eddigi munkámat abba kell hagynom. Lehet, hogy egyházam, szélső jobboldali egyházam, juttat nekem könyörületből valami segédlelkészi állást, de ezt nem tartom valószínűnek.”
1944 nyarának derekán a szlovák nemzeti felkelés egyik, Jolsvától nem messze táborozó partizán csoportja, a Nalepka parancsnoksága azzal a céllal kereste fel Remetét, hogy csatlakozzon hozzájuk. „Anyámat, bátyámat elintézték a németek, engem a sors predesztinált, hogy partizán legyek” – olvassuk Rédey Pál könyvében Török Györgynek, a partizánbanda egykori tagjának visszaemlékezését Remete szavaira. Gombocz Eszter tanulmányában Remete partizánmunkájáról megtudjuk: „A hitoktató feladata abban állt, hogy Jolsván szervezzen partizáncsoportot, szerezzen fegyvereket, és csoportjával a felderítő munkán kívül akadályozza meg, hogy a leventeszervezetbe tömörített, 18 év fölötti ifjakat a németek elhurcolják, majd a fronton bevessék őket. Remete tudatosan vállalta mindezt.”
Partizántevékenysége nem maradt rejtve. Remete Lászlót 1944. december 20-án, az esti adventi istentisztelet végén a Gestapo fegyveresei várták, és a Luther-kabátban szolgáló lelkészt a gyülekezet tagjai előtt letartóztatták, majd a rendőrség fogdájába vitték, ahol megkínozták. A harmincnégy éves lelkész a besztercebányai börtönbe került. Az idézett tanulmányból megtudjuk, hogy Remete „a besztercebányai fegyház nyilvántartási könyve szerint 1944. december 27-én érkezett a börtönbe, elmenetele napjaként január 9. szerepel. Az »elmenetel« a vészkorszak egyik fedőszavának tekinthető, a foglyok ugyanis Nemeckába, Németlipcse község határába meneteltek, ahol a helyi mészégetőben kivégezték őket, majd holttestüket elégették. A börtönnapló bejegyzése szerint remete vallására nézve zsidó, foglalkozása munkás.” 1945 januárjában a község mészégetőjében a nácik mintegy kilencszáz férfit, nőt és gyereket lőttek agyon és égettek el.
Évekkel később Remete László felesége így vallott férjéről: „Vállalta sorsát, mert meg volt győződve arról, hogy így teljesíti hivatását, így követi Mesterét, megváltó Krisztusát.”
Emlékezete
Remete Lászlóról Sopronban utcát neveztek el. Neve a Holokauszt Emlékközpontban az áldozatok emlékfalán található. Rédey Pál evangélikus lelkész, teológiai tanár, újságíró Egy elfelejtett ember címmel, Nandrásky Karol pedig szlovák nyelven, Remete László címmel írt könyvet a mártír lelkész életéről. Remete László helytálló életét több tanulmány is feldolgozta, közülük Csepregi Zoltán Zsidómisszió, vérvád, hebraisztika című kötete és Gombocz Eszter Száz éve született a pedagógus lelkész, embermentő, partizán, Remete (Einzig) László című értekezése meghatározó. Remete László hitvalló életét se Magyarországon, se Szlovákiában nem hirdeti szobor vagy emléktábla.