Adyt (1877–1919) elbűvölte Párizs városa. A Szajna-part, a hidak, az épületek, a terek, parkok, kertek, az egész város a maga megismételhetetlen bájával és forgatagával. Azzal a karakterrel, amelyben Párizs egyedülálló: hogy monumentális, egyetemes és otthonias egyszerre. A Saint Michel enyhén lejtős útja, az Opera környéke, a híres sarki kávéház (amelynek nevét kifújta a fejemből a szellő [Café de Cluny – a szerk.]), a Quartier Latin, a Montparnasse, az Etoile együtt.
Nemcsak Adyt, mindenkit megejtett e varázs. Gyóni Géza is észrevett egy apróságnak tűnő bűvöletet: „Vén paloták csöndben vénülnek, / Hidak alatt hintáz a hold.”
Ady esetében Párizs architektúrájához más is járul: a szerelem. 1907-ben írja Lédának: „Maga nélkül nekem Párizs sem kell.” De kell, mert Párizs és a csók együtt van jelen, mert Párizs együtt a NotreDame, a Sainte-Chapelle és az asszony. Az építészet ámulata és a test tündéri tája. Párizs az eszméltető, a föltámasztó: gondolatban, érzésben, tudatban. Mindent megment belőlünk, ami kincs, vagy azzá lehet. Kassák Lajos is hasonlót írt: „Párizs volt művészetem igazi szülője és felszabadítója.” Párizsban teljesedett ki Ervin öcsém is, annyira, hogy magyarul is francia hangsúllyal beszélt. Ahogy egyszer nekem megfogalmazta: „Életem a város és a nő.” Olyan adys, nem?
A művésznek és művészetének felszabadítója a város. Ahogy Giuseppe Ungaretti mondja A folyók című versében:
És ott a Szajna
az ő zavargó
vizében találtam
végre magamra.
Ady Lajos így írt Ady Endre első, tizenegy hónapig tartó párizsi tartózkodásáról: „A nyelvi nehézségek szakadékán Léda asszony segítő, gyöngéd és mégis biztos keze vitte át Bandit a francia impresszionista és szimbolista költőkhöz.” Itt ébredt, itt ébresztette önmagát és a magyarságot. Észrevette a kokottokat, a nyüzsgést, a Concorde teret, Párizs építményeit és a lehetőséget. Párizs nyitotta Ady szemét. Ekkor született meg Ady véglegesen. Párizs jelenti Adynak az építészetet és a csókot, a költői robbanást és magyar jövőt. Pontosabban: az azzal való vívódás kezdetét.
A Bibliotheque Nationale – Nemzeti Könyvtár –, a Louvre és a múzeumok (a Musée d’Orsay és a Rodin Múzeum különösen is), a Sacré-Cœur, az Eiffel-torony, a Szajna-parti séták, a kávézók teraszai, a mindenütt érzett történelmi hangulat mindenkinek azt adja, sugározza, amire szüksége van. Amire – majd később – visszagondolva élhet, s emlékeiből, feltehetően hasznosan, meríthet.
Nem véletlen, hogy Montesquieu Párizst a „legérzékiesebb városnak” ítélte. Balzac pedig így összegzett: „A mi szép Párizsunk egyik legnagyobb előnye, hogy itt születhet, élhet, meghalhat az ember anélkül, hogy bárki törődne vele.” Egyszóval elrejtőzhet – hiszen a rejtőzés az alkotáshoz az oly szükséges belső magányt biztosítja a lármában. Mindez a művész számára, de bármiféle alkotó vagy éppen „csak” gondolkodó ember számára szinte nélkülözhetetlen. Erre döbbent rá Ady: az „embersűrűs, gigászi vadon”-ra. Az építmények, utcák, terek, templomok rendezetlenül rendezett Bakonyában Ady felfedezett kincseit én is megszerettem.
A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 3–4. számában jelent meg 2019. január 27-én.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.