Lelkésznek lenni nem könnyű, ha úgy szeretnéd csinálni, hogy Isten előtt becsületesen mondhasd azt, hogy te minden tőled telhetőt megtettél. A teológia olyan szakmai és emberi valóságba szocializál, amely nagyon pontos mintát ad eléd, hogy milyennek kell lennie a lelkésznek. A lelki mérce sokszor nagyon magas, sokan közülünk úgy jövünk a teológiára, hogy szinte emberfeletti példaképekre úgy tekintünk, mint normálisra, és hozzájuk mérjük magunkat. Az ideális lelkész képének, melybe szocializálódunk, iszonyatosan nehéz megfelelni, ha nem lehetetlen – és sem a körülmények, sem az emberi természet nem teszi lehetővé, hogy megfeleljünk neki. Minden ettől való eltérés, a sorból való valamilyen kilógás, a személyes tragédiák, a válások, a szakmai élet kudarcai vagy egyszerűen a monotónia, a szellemi impulzusok hiánya, a lelkészeket lelkigondozó hálózat és a szupervízió szinte teljes hiánya, az egyházi szervezet milyensége nagyon gyorsan vezet jobb esetben kiégéshez, rosszabb esetben alkoholizmushoz (hiszen milyen könnyű Erdélyben ehhez nyúlni), pályaelhagyáshoz vagy kirúgáshoz.

Nem tudom szavakkal leírni azoknak az embereknek a magányát, akik egyedül küzdenek egy kis faluban Istennel, a családjukkal (amely sokszor nem érti ezt a sajátos istenviszonyt), a külső és belső elvárásokkal, az emberi butasággal, az elmaradottsággal, a szegénységgel, kiszolgáltatva a feletteseknek, a rendszernek, az alig csordogáló anyagiaknak, amelyek bőven ömlenek valahol, de valahogy sosem jutnak el a legszegényebbekhez és legkiszolgáltatottabbakhoz.

Tovább a KötőSzó blogra.