Nyitunk a világ felé

Nyitunk a világ felé

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Füller Tímea, rajz: Lente István
Sokat beszélgettünk a férjemmel arról, mennyire elegyháziasodtunk. (Jaj, de csúnya szó: tisztára, mint a háziasított állatok, nem?!) Alig értjük, amikor az emberek a kiállhatatlan, agresszív főnökükről, stresszes munkahelyükről, túlórázásról beszélnek. Itt nálunk még a siker szó is mást jelent.

Pontosan nem is tudom, hogy mit. Talán csak annyit, hogy a tíz évvel ezelőtti hittanosok írnak időnként, küldenek képet a templomi esküvőjükről és a gyerekeik keresztelőjéről. Hogy van köztük, aki a hatalmas vargabetű után visszatalált, van, akinek gyermekhite felelősségteljes felnőtt hitté formálódott. Közben a hétköznapokban dolgozunk, és nem látszik semmi. Mintha a falnak beszélnénk, vagy kavicsot próbálnánk puhára főzni.

De ez nem igaz. Úgy nő az igemag is elrejtve, mint a vetés a föld alatt. Titkon. Titokzatosan és csodálatosan, megmagyarázhatatlanul és kiszámíthatatlanul. Mert sokszor az eminens gyerek tűnik el nyomtalanul a gyülekezetből, és a nyomasztóan nemtörődömből lesz elkötelezett hívő.

Na, de vissza a gyakorlati síkra. „Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.” (Róm 8,19) És ugye ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez. Vagyis kitaláltuk, hogy világi eseményekre is el fogunk járni, hogy lássuk az emberek életét, és elérhetőbbek legyünk, mint a védett kis gyülekezeti köreinkben.

Kezdetképpen a férjem csatlakozott az öregfiúk focicsapatához. Igaz, még nem annyira öregfiúkorú, de ott ismer pár embert. Például a gondnokunkat, a felügyelőnket, a presbiterek közül néhányat. Az első meccsre benéztünk a gyerekekkel. Csupa ismerős férfit láttunk. Ott volt a helyi értelmiségből szinte mindenki. Ruhacsere után meg lehetett volna oldani egy ökumenikus istentiszteletet. Voltak minden felekezetből, és nagy egyetértésben rúgták a bőrt. Illetve néha azért nem volt annyira nagy az egyetértés. Inkább olyan focimeccses lett a hangulat. Páran le is sérültek. De ennek nem volt semmilyen felekezeti vita az oka. Egyszerűen csak játszottak, de véresen komolyan.

Ha a férjem nyitott a világ felé, én sem akartam lemaradni. Kitaláltam, hogy a faluban hiánypótló lenne egy baba-mama kör. A védőnő boldogan csatlakozott a szervezéshez. Német testvérgyülekezetünktől több jó nagy puha szőnyeget kaptunk, ez kezdetnek nem is olyan rossz. Hamarosan ki is került a falu hirdetőtábláira és a gyülekezeti faliújságra az új alkalom. Mivel szeretem elnevezni a dolgokat – tudjuk: „Formált tehát az Úristen a földből mindenféle mezei állatot, mindenféle égi madarat, és odavitte az emberhez, hogy lássa, minek nevezi; mert minden élőlénynek az a neve, aminek az ember elnevezi.” (1Móz 2,19) –, a baba-mama kört Totyogó klub néven indítottuk útjára.

Hogy hol csúszott hiba a kampányba, nem tudom, de az első alkalommal egy bottal járó idős bácsi meg egy motoros kerekesszékkel közlekedő néni érkezett legelőször. „Hát ugye van az a fiatal felnőttek órája meg a bibliakör. Én ugye már nem vagyok olyan fiatal felnőtt, de a Bibliát sem ismerem olyan alaposan, hogy olyan helyre el mernék jönni. Jó ötlet ez a Totyogó klub a magunkfajta nehezen mozgó időseknek. Fontosak az ilyen sorstárs közösségek” – mondta elismerően a bácsi. A férjem a sarokban, a falnak fordulva próbálta elrejteni a rátört hahotázást, míg én pironkodva bevallottam, hogy ez az alkalom fiatal anyukákat és kisbabákat szeretne mozgósítani.

Az első két látogatónk csalódottan távozott volna éppen, amikor megérkeztek a babakocsikkal a mamák. Kicsit tétován mozogtak az ismeretlen terepen, de aztán letelepedtek a szőnyegre, az apróságok meg gurulni és mászni kezdtek, amit mind hatalmas lelkesedéssel fogadtunk. A néninek erről eszébe jutott, hogy ő tud egy kicsit mandolinozni meg hegedülni, úgyhogy legközelebb elhozza, és játszik rajta valamit a gyerekeknek. Addig énekelt nekik egy pár rövid dalocskát. Szép székelyes kiejtéssel.

A bácsi nem mondott semmit, csak gyönyörködött a kicsikben, és amikor a legkíváncsibb odatotyogott hozzá, annak a parányi tenyerével olyan sokáig játszott, hogy mire észbe kaptunk, kisebb sorban állás alakult ki előtte a lurkókból. „A nap sztárja” cím egyértelműen őt illette.

Nekem pedig csak az alkalom végén, a déli harangszókor jutott eszembe, hogy teljesen elfelejtettem kirakni a kosárnyi bébicsörgőt és plüsst. Akkor értettem csak meg, milyen jó, hogy van két rangidős „totyogónk” is. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 5–6. számában jelent meg 2019. február 10-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!