Általános igazságként fogadjuk el, hogy „minden emberi bölcsesség summája az az »arany« – vagy helyesebben talán az az »aranyozott« – szabály, hogy: csak ne túl sokat (ne quid nimis), hiszen túl kevés és túl sok minden ételt elront.”  Ezt mindenki bölcsességnek tekinti – állítja Kierkegaard –, sőt akként is adja tovább, és a legtöbben csodálattal adóznak neki. A böjt a keveset tanácsolja, a visszafogottságot, sőt a lemondást: ne egyél húst, ne kanalazd a Nutellát, ne… – tehát valamit szüneteltess. Ezzel még egyetérthet a dán teológus is, de nem önmagáért, a lemondás miatt, hanem inkább a vágy kedvéért, mert „az embernek mérsékelni kell önmagát, ez minden élvezetnek a legfontosabb feltétele.” Ha több húst kellene fogyasztanunk a kívántnál, ha kényszerítenének a facebookozásra, vagy azon túl kellene Nutellát fogyasztani, hogy elteltünk vele, akkor mindhárom elveszítené élvezeti értékét. Tönkretenné a kényszer, a teltség, megszűnne a vágy mindegyik iránt – legalábbis egy ideig. Valahogy úgy lennénk velük, mint Kierkegaard a borral: „Szívemet nem üdíti fel többé a bor; a kevés bánatossá tesz, a sok – búskomorrá.” Ha már egyszer eleget „fogyasztott” vágyából valaki, rezignáltság vesz erőt rajta, amikor ráparancsolják vágyának tárgyát: vegyél még belőle! A kereszténység azonban egy óriási lépéssel túllép a túl kevés és túl sok vagy a „ne quid nimis!” elvén, mégpedig az abszurd irányába; itt kezdődik a kereszténység – és a megbotránkozás. A mértékek felett vagy a mérhetőn túl. 

Persze manapság már senkit sem botránkoztat meg a böjt. Egy magára valamit is adó ember – így szokták mondani – böjtöl, hogy formásabb, egészségesebb és tisztább legyen – mondhatnánk, ez már természetes „belügy”. A böjt nem az abszurd irányába tett lépés, hanem önmagunk felé való közeledés. Valaki olyan akar lenni a böjt által, amilyen lenni szeretne, azért böjtöl, hogy „elérje önmagát”. Az ilyen böjt diétás. Hol van belőle az abszurd, az óriási lépés? Ez a böjt az önkábulat foglya, amiként „az iszákos is mindennap biztosítja magának a kábulatot, mert attól fél, hogy bágyatagság és kedvetlenség vesz rajta erőt, nem is beszélve annak lehetséges következményeiről, hogy egy álló napig józan maradna…” 

Pedig a józanság itt elengedhetetlen. A helyes böjt pedig kijózanodás. Mondhatnánk, áttetszővé tesz Isten előtt. Nem testi tisztaságunk oka az áttetszőségnek, hanem az abszurdnak tűnő ráhagyatkozás, „az Én magát áttetszően abban a Hatalomban alapozza meg, amelyik őt létrehozta. És ez a formula nem más, mint – ahogy arra gyakran emlékeztettünk – a hit definíciója.” A böjt ezért nem lehet „közhely”, mert a végtelennel való viszony a helye. Olyan folyamat, amely felismerteti, hogy a végtelen egészen közel van, bennünk van. Emberi formában jelent meg, és velünk is egyidejűségre törekszik, nem leplezett múlt és felcsillanó jövő, hanem egyidejűség, a tanítványság jelene, a végtelenbe merítkezés időszerűsége, amely lefegyverezi a számszerűt, a mértékletest, az „aranynak” vélt középutat. Mozgásba hozza a lelket, mert az ember „Lelkét mozgásba kell hozni, minden lehetséges irányban fel kell kavarni, de nem apródonként széllökésekkel, hanem a maga egészében. Fel kell fedeznie a végtelent, meg kell tudnia, hogy ez, ami egy emberhez a legközelebb van.” Csak a végtelen ölelésében hihetők a húsvéti események, csak a végtelen ölelésben lehet bizonyossággá, hogy mindaz értem is történt.