„Az első világháború után bekövetkezett nemzetközi szocialista, majd bolsevista uralom az egyházakat és a vallást gyökereiben támadta meg.” 

(Raffay Sándor: Ötven év távlatából, Budapest 1944, 27)

Az eseményekről még vázlatosan sem könnyű képet alkotni, mert az 1919-es események és az evangélikus egyház viszonyát még alig kutatták. Ráadásul az 1918–19-es időszakkal kezdődik az a kor a magyar történelemben, amelynek megítélése a nehéz, kényes kategóriába tartozik. 

Az első magyarországi kommunista uralmat 1989 előtt a dicsőséges 133 napnak hívták – hivatalos állami ünnepen emlékeztek meg róla, szobrok, emléktáblák és utcanévtáblák emlékeztettek rá. 1989 után a Vérmezőn felállított Kun Béla emlékműve, vagy az Országház közeli Károlyi Mihály-szobrának elszállítása jelzi ugyan az 1918–19-es korszak megítélésének negatívabbá válását, de még korántsem ért nyugvópontra a kor értékelése. 

Az 1919-es Tanácsköztársaság szorosan összefügg az azt közvetlenül megelőző 1918-as őszirózsás forradalom korával, amely egyfajta „előzményének” is tekinthető. Komplex események zajlottak, hiszen a forradalmi korszak képét az első világháború elvesztése, a történeti Magyarország széthullása foglalja komor keretbe. 

Raffay Sándor a magyarok világgyűlésén

Az addigi politikai-társadalmi viszonyok radikális megváltoztatását célul kitűző 1918–19-es forradalmak kora így óhatatlanul összekapcsolódik a vereség, az összeomlás fogalmával. Nem volt nehéz akár ok-okozati összefüggést is találni így a Mohács utáni legnagyobb nemzeti tragédia, Trianon és az ilyenformán rossz előjelek alatt kitört forradalmak között. 

A nemzet és társadalom e válságos sodrába kerültek az egyházak is, így az evangélikus is. A Dunántúli Egyházkerület élére 1916-ban került Kapi Béla, és 1918 őszén iktatták be a történelmi Magyarország utolsó püspökeként Raffay Sándort a Bányai Egyházkerület élére. Emlékiratai, feljegyzései alapján személyes megvilágításba kerülnek az események. 

A protestáns egyházak 1918 őszén még egyfajta várakozó állásponton voltak, sőt érződött egyfajta reménység, illetve talán pozitív várakozás is a polgári-demokratikus átalakulás irányába. A protestánsok hagyományosan „haladás-pártiak” voltak, és a Habsburg-dinasztiához sem ragaszkodtak túlságosan. A nagybirtokokkal rendelkező katolikus egyházzal ellentétben, az ellenreformáció századaiból következően, a protestáns papság nem élt fényűző életet, nem idegenkedett a polgári viszonyoktól. 

Kapi Béla

A forradalom első hónapjaiban, nagyjából az 1918-as év végéig még eltartott az egyházak a reménykedő korszaka. A történelmi Magyarország széthullása ellen még a kormányzattal is együttműködtek, utóbbi a semleges kapcsolatokat igyekezett aktivizálni az ország érdekeinek érvényesítése érdekében. Raffay püspök az addig bányakerülethez tartozó felvidéki Zólyom és Túróc megyébe utazva megpróbálta az evangélikus papságot – bár nem túl sok sikerrel – az ország iránti hűségre rábírni. 

Év végére kiderült azonban hogy az ország megszállása, majd széthullása nem tartóztatható fel. Megkezdődött a Károlyi-kormányzat balra sodródása, amely az antant újabb és újabb követelései során beletorkollott az 1919. március 21-i kommunista hatalomátvételbe. 

1919 év elején már az evangélikus egyház vezetősége is tisztán látta, hogy különvált a forradalom és az egyház érdeke. Az egyház és állam radikális szétválasztása ellen küzdve a korábban meglehetősen sokat vitatkozó katolikusok és protestánsok közös platformon találták magukat. A Deák téri evangélikus épületekben is folytak az egyházak és a kereszténypárti politikusok egyeztető tanácskozásai, melyeken Raffay püspök is részt vett. 

Raffay Sándor püspöki eskütétele

Az 1919 márciusában kezdődő proletárdiktatúra aztán radikálisan végrehajtotta az egyház és állam szétválasztását. Államosították az egyházi iskolákat, elvették az egyházi vagyont, eltörölték az egyházi adó állami beszedését, eltörölték a kötelező vallásoktatást. Így aztán a vallásszabadság és a vallásos élet engedélyezése sovány vigasz volt a veszteséget érző egyházak részére. 

Mivel ugyanakkor a Tanácsköztársaság nem demokratikus, hanem diktatórikus berendezkedésű volt, érdekeit kíméletlenül és erőszakosan érvényesítette, nyíltan fellépni ellene az egyházak részéről alig volt lehetséges. Voltak persze ebben az időben is olyan egyháziak – több tanító, kevesebb lelkész –, akik még ekkor is egyfajta várakozással, sőt szimpátiával követték az eseményeket, de számuk már csökkenőben volt. 

Raffay Sándor

Kapi Béla emlékirata részletesen leírja, hogy szombathelyi székhelyéről milyen erőfeszítéseket kellett tennie, hogy ellensúlyozza a kommunista uralmat. Mekkora lelkierő és elszántság kellett ahhoz, hogy lelkészeiben, a gyülekezetekben körlevelek és más intézkedések segítségével a lelket tartsa. A helyi és a budapesti kommunista potentátokkal, népbiztosokkal való megalázó „tárgyalások” során éreztették vele, hogy megtűrt, nem egyenrangú félként tekintenek az egyházra. Nem kis bátorságot igényelt az, hogy a burkolt és nyílt fenyegetések, nélkülözések között helytálljon. 

Kapi Béla

Ennek ellennére még ebben a nehéz helyzetben is megpróbált az egyházvezetés egy nyilatkozatot összeállítani, amit személyesen adtak át Garbai Sándornak, a tanácskormány vezetőjének. Aki persze a forradalom érdekeinek az elsőbbségét hangsúlyozva, túl sok reményt nem adott a megjelenő püspököknek. 

Nem csoda, hogy 1919. augugsztus elseje után, az első kommunista kísérlet összeomlását az egyházak valódi felszabadulásként élték meg. Mintha egy rossz álomtól szabadulnának, fokozatosan helyreállt a „világ rendje”, az egyházi vagyont, az egyházi iskolákat visszakapták. Megszűnt a megtűrtség és fenyegetettség érzése. Ilyen körülmények között az egyházvezetés a keresztény-nemzeti erőket támogatta a mély válságból való kilábalás, az új országépítés érdekében. 

A szerző az Evangélikus Országos Gyűjtemény – Evangélikus Országos Levéltár vezetője.