Az 1919-es Tanácsköztársaság sok tekintetben inkább a tanácstalanság, mintsem a tudatosság időszakának nevezhető. A korabeli források azt sejtetik, mintha a proletárdiktatúra kikiáltása jóval egyszerűbb művelet lett volna, mint majdani tényleges működtetése. Az egyházpolitikai dekrétumok végrehajtását is kezdetben rengeteg következetlenség, ellentmondás jellemezte. Azok az egyházellenes rendeletek, amelyek az egyház és állam szétválasztását, az egyházi javak államosítását, a kötelező vallásoktatás és az egyházi adó megszüntetését mondták ki, az egyházszervezet több évszázados védőbástyáit támadták. Végrehajtásukra külön felszámoló – likvidáló – bizottságot állítottak fel, amelynek működése eleinte szintén sokszor következetlenül és kiszámíthatatlan módon zajlott. Így az evangélikus egyházi emlékezetben „a dicsőséges 133 nap” (1919. március 21. – 1919. augusztus 1.) a folytonos létbizonytalanság rövid, ám annál maradandóbb időszakaként rögzült. 1918–19-ben a különböző ellenséges katonai megszállások, az önkényesen meghúzott demarkációs vonalak s az ország határainak küszöbön álló megváltoztatása az evangélikus egyháznak is súlyos károkat okozott, területi kiterjedését, a hívek létszámát, a gyülekezetek számát éppúgy érintette, mint ingó és ingatlan javait vagy oktatási intézményeit.

A 20. századi evangélikus püspökök többségének alig vagy egyáltalán nem volt személyes tapasztalata a Tanácsköztársaságról. Ordass Lajos 1919-ben (még Wolf Lajosként) a bonyhádi evangélikus gimnázium tanulója volt. A vidéki kisvárosban számára vélhetően semmi említésre méltó nem történt a vörös uralom hónapjaiban, legalábbis önéletrajzi írásában egyetlen szóval sem tett róla említést. Az események tűzfészkétől időben-térben is távol volt, mivel csak 1920-ban lett az Eperjesről és Pozsonyból Budapestre menekült Evangélikus Teológiai Akadémia utódintézményének hallgatója. 1919-ben Szabó József és Vető Lajos kamasz fiúk, Dezséry László (1914–1977) ötéves gyermek volt, Káldy Zoltán pedig a vörös diktatúra első hetében, 1919. március 29-én született. 

Túróczy Zoltán 1919-ben lelkészként szolgált Arnóton, s épp húsz évvel később lett a Tiszai Egyházkerület püspöke. Számára a kommün tényleges életveszélyt jelentett: „a kommunizmusban kétszer akartak agyonlőni, egyszer a csehek, egyszer a vörösök”. Találkozása a proletárhatalommal ugyanakkor az évszázados formák, berögződések újragondolására és megújítására ösztönözte. A „népegyház éktelenségeitől való megszabadulás” gondolata például belmissziós munkatársával, Gáncs Aladárral együtt folyamatosan foglalkoztatta. Kezdeményezésükre alakult meg az Evangéliumi Keresztyén Munkások Szövetsége, amely első konferenciáját 1920 augusztusában Ostffyasszonyfán tartotta.

Másképpen élték meg a Tanácsköztársaságot azok a püspökök, akiknek aktív szolgálati idejére esett a proletárdiktatúra. Baltik Frigyes, a Dunáninneni Egyházkerület agg püspöke a proletárdiktatúra kikiáltása után két hónappal, 1919. május 25-én meghalt. A másik három püspök – Raffay Sándor, Kapi Béla és Geduly Henrik – azonban nemcsak meg-, de jócskán túl is élte a vörös uralmat, az számukra egyszerre volt szubjektív élmény és történelmi esemény, s idővel egyházfői tapasztalattá növekedett. Sőt Raffay és Kapi számára olyan mély benyomássá vált, amely későbbi, 1945 utáni magatartásukat, az újabb kommunista rendszerhez való viszonyulásukat is döntően meghatározta. 

„Társadalmi téboly” 

A ’19-es kommün a három egyházvezetőt más-más helyszínen érte: püspöki székhelyük szerint az ország közepén (Budapest), illetve keleti (Nyíregyháza) és nyugati (Szombathely) felében. Raffay Sándor 1918 szeptemberében lett a Bányai Evangélikus Egyházkerület püspöke. 1908-tól a Budapest-Deák téri evangélikus gyülekezet lelkészeként is szolgált, így a fővárosi eseményeket közvetlen közelről élte át. A kommünről már néhány nappal az összeomlása után nyilatkozott, a proletárhatalomról lesújtó véleménnyel volt. Számvetéskor (1919. augusztus 10.) című beszédében „a kommunismus rémuralmát” a magyar történelem egyik legsötétebb időszakaként írta le: „lidércnyomás […] a háború pusztításai után morzsalékul megmaradt javainkat is prédára vető társadalmi téboly […] a meggyalázott nemzet világraszóló szégyene.” A diktatúra vezetőiről és működtetőiről sem volt jobb véleménnyel. Néhány jellegzetes Raffay-szófordulatot idézve ők voltak a „rossz álom boszorkányalakjai […] a nemzet sorsát vakmerően kezükbe ragadó bitorok”.

A püspök szerint a diktatúra – „a vallástalanság léha szellemének pusztító vihara” – az egyházakat puszta létükben veszélyeztette: „Ez a vallásellenes, ez a keresztyénséget megérteni nem akaró, hatalmas áramlat célul merte kitűzni a mi megsemmisítésünket.” Ám még e fenyegetettség sem tudta egységbe kovácsolni a keresztyén egyházakat, ahogy ezt meg is jegyezte (ön)kritikusan a korabeli ökumenéről: „A közös nyomorúság ma már valamivel közelebb kényszerített egymáshoz. De még nem tudtunk igazán testvérekké édesedni.”

Raffay a személyét is érintő eseményekről Visszapillantás (1919 szeptember havában) című beszédében szólt. A világháború befejezése után az ország területi integritásának megőrzése érdekében a hazai protestáns egyházak is igyekeztek külföldi egyházi kapcsolataikat latba vetni és mozgósítani összeköttetéseiket. „A politikumot egyházi köntösbe kellett öltöztetnünk” – idézte fel Raffay, aki e célból barátja, Prőhle Vilmos, az európai hírű debreceni egyetemi tanár, országgyűlési képviselő kíséretében 1919. március 16-án skandináv körútra indult, hogy „Dániában, Svédországban és Norvégiában s az ottani hatalmas evangélikus egyház és társdalom révén az angol és amerikai hittestvérekben is rokon érzést keltsünk, és segítőkészséget ébresszünk szegény hazánk és megtépázott egyházunk iránt.” Küldetésük sikerét azonban a Tanácsköztársaság kitörése részben meghiúsította: „Dániában ért bennünket a hír, hogy Magyarországon kitört a bolsevizmus.” Raffayék erre elbizonytalanodtak: azonnal megszakítsák-e útjukat e szörnyű hír hallatán, vagy maradjanak, és végezzék be nemzet- és egyházmentő missziójukat. Norvégiába végül már nem jutottak el, mert „közben beállt itthon a vörös uralom", s amikor április 8-án hazaérkeztek, „itthon javában dúlt a bolsevizmus”. 

Tárgyaló püspök 

Raffay számtalan esetben volt kénytelen egyeztetni a tanácshatalom legfelső szintű képviselőivel. Számára az egyik legemlékezetesebb tárgyalás Skandináviából való hazatérésük másnapján zajlott le, amikor evangélikus egyházi küldöttség kereste fel a Forradalmi Kormányzótanács elnökét, Garbai Sándort és Fáber Oszkárt, a Közoktatásügyi Népbiztosság Vallásügyi Likvidáló Hivatala vezetőjét. A delegáció, amelynek Raffay is tagja volt, az egyházi autonómia és az egyházi iskolai oktatás tiszteletben tartását és védelmét kérte tőlük. A találkozó azonban – hangnemében és tartalmában is – oly mértékben megviselte a püspököt, hogy szó szerint belebetegedett: „…ágynak estem. Nagypénteki beszédemet orvosi tilalom ellenére tartottam meg, de oly erős volt még bennem a két bolsevik vezérrel folytatott beszélgetés minden benyomása, hogy nem tudtam hallgatni e nagy ünnepen.” Nem is csoda! A delegáció ugyanis hiába érvelt azzal, hogy „a protestáns egyházak voltak Magyarországon az egyetlen harcosai az emberi jogoknak, védelmezői a polgári társadalmi szabadságnak és előkészítői mindazon társadalmi irányzatnak, amelyen most a Tanácsköztársaság felépült”, a likvidáló népbiztos, Fáber Oszkár kertelés nélkül kijelentette: céljuk „az egyházak teljes megsemmisítése.”

A pusztulásra ítélt egyház püspökét is folyamatosan zaklatták, állandó ellenőrzés alatt tartották: „Ekkor azonban már nemcsak a templomban mutatkoztak a könnyen felismerhető kémek, hanem lakásomon is többször érdeklődtek otthonlétem iránt. Ezért többször egy-egy napra el is illantam…”

Életveszélyben 

Kapi Béla dunántúli püspök is hasonlóan nehéz és életveszélyes helyzetek sorát élte át. Korszakokon átívelő püspökség adatott neki, hiszen Ferenc József császár halála után néhány héttel, 1916 decemberében szentelték püspökké, és harminckét évvel később, 1948-ban vonult nyugdíjba. Raffayhoz hasonlóan ő is „pályakezdő” egyházvezetőként találkozott szembe a ’19-es proletárdiktatúrával. 1956 februárjában befejezett (s 2004-es kiadásáig kéziratban elfekvő) emlékiratában a vörös uralom hónapjairól ő is számos személyes epizódot megörökített.

1919 tavaszán püspöki székhelyén, Szombathelyen épp egy hittársával, Obál Bélával, az eperjesi evangélikus teológiai akadémia volt tanárával került konfliktusba, aki ekkoriban a Vendvidék kormánybiztosa és a szombathelyi direktórium vezető tagja volt. Obál a vármegyeházára hívatta Kapit, ahol több mint négy órán keresztül tárgyalt vele. Tárgyalási módszerei palettáján a rábeszélés, a meggyőzés és a megtorlással való burkolt fenyegetés egyaránt szerepelt: „terjengős előadásban magyarázta a forradalmi átalakulás szükségességét és az általuk létrehozott, új rend szépségét”, és figyelmeztette a püspököt, hogy neki is melléjük kell állnia, mert „súlyos mulasztást követnek el mindazok, akik a forradalom vívmányait figyelmen kívül hagyják, és támogatásukat megtagadják”. Obál közölte Kapival: „a kormány a legnagyobb mértékben elégedetlen püspök úrral szemben. Bizalmatlanul nézik személyét és működését.”

Kapi Béla is részt vett az evangélikus egyház tiltakozó memorandumának elkészítésében, és Raffay mellett ő is tagja volt annak a delegációnak, mely április elején átadta Garbai Sándornak az iratot. Ő is tárgyalt Fáber Oszkárral, tiltakozva a helyi direktóriumoknak az egyház elleni jogtalan és erőszakos fellépései ellen. E tárgyalás a dunántúli püspök számára is meghatározó jelentőségű volt. 

A megfigyelés és megfélemlítés e négy hónapban Raffayhoz hasonlóan Kapi Béla életének is állandó részévé vált. A technika kísértetiesen hasonlít az 1945 utáni állambiztonsági módszerekre: „állandóan figyeltettek, utazáskor észrevétlenül detektívvel kísérgettek, budapesti tartózkodásom idején is mindig ugyanaz az alak járt nyomomban, mint Szombathelyen vagy Sopronban, vagy bárhova utaztam. Amikor a Vörös Hadsereg megalakult, akkor a megfélemlítés eszközével is próbálkoztak. Hálószobám az eléggé alacsony földszinti utcai részen volt. Minden éjszaka megjelent házunk előtt egy teherautó vöröskatonákkal és fáklyás emberekkel megrakva, s ezek kiáltozásukkal minden éjszakai álmunkat órák hosszat megzavarták.”

A gyülekezeti tagok joggal féltették a püspök életét. Egyik vasutas híve figyelmeztette: „el volt ám határozva, hogy püspök urat elviszik. De akkor mi, munkások megszólaltunk: Hát azt már mégsem engedjük! […] De vigyázzon, püspök úr, mert nagyon figyelik!” Kapi ez utóbbit maga is megerősítette: „Tényleg állandóan megfigyeltek. Akár a templomban, akár temetésen beszéltem, mindig volt jegyzetet készítő néhány ellenőr. A sarkon posztoló rendőr helyett jó ideje fegyveres katona mérte az utcát a templomudvar vasrácsos kerítésének sarkától házunk sarkáig.”

Herczeg Ferenc, a szombathelyi gyülekezet pénztárosa, a Savaria Szálló tulajdonosa egy alkalommal felkereste, és halkan közölte Kapival: „Biztos helyről, szigorúan bizalmasan közölték velem, hogy püspök úr elfogatása és internálása el van határozva.” 

Nem kétséges, hogy a püspök és családja nagy megkönnyebbüléssel fogadta augusztus 1-jén a proletárdiktatúra bukásának hírét. Kapi ekkor tudta meg, hogy élete valóban veszélyben forgott. Ezt igazoló történeti forrást (úgynevezett halállistát) egyelőre nem ismerünk. A család barátja, bizonyos Valkóné feljegyzett szavai azonban kétségtelenül erre utalnak, aki azt mondta a kicsiny Kapi Katónak: „Nagyon kell örülnöd, mert három nap múlva kivégezték volna az édesapádat.”

Püspöki beadványok 

Egészen másként alakult Geduly Henrik püspök találkozása a kommünnel. Geduly Henrik minden tekintetben rangidős volt a püspöki karban. 1866-tól 1937-ig élt, így élete javát az Osztrák–Magyar Monarchia állampolgáraként élte le. 1911-től kezdve haláláig ő vezette a Tiszai Egyházkerületet püspöki székhelyéről, Nyíregyházáról.

Ő a „kakukktojás” a püspöki hármasban. Jellegzetes képviselője annak az egyházi álláspontnak, amely a demokratikus alapelvek és szociális reformgondolatok mentén közösséget vélt felfedezni a proletárdiktatúra elvi programja és a keresztyén tanítások között, s ezért üdvözölte és elismerte az új társadalmi rendet meghirdető politikai rendszert, sőt annak építéséhez az egyház támogatását is felajánlotta. 

Geduly Henrik püspök 1919. március 27-én (mindössze hat nappal a proletárdiktatúra kikiáltása után) szerkesztett egy beadványt, és azt a nyíregyházi lelkészi kar nevében benyújtotta a nyíregyházi munkástanácsnak. Az irat kinyilvánította, hogy „a nyíregyházi ág. hitv. evang. lelkészi kar egy szívvel, egy lélekkel csatlakozik az emberi jogok egyenlősítését és a dolgozó osztályok boldogulását célzó új politikai alakulás irányához, melegen üdvözli a megalakult tanácsköztársasági rendszert, annak összes tényezőit és szerveit, és azon meggyőződésének ad kifejezést, hogy amennyiben az annak zászlajára kitűzött emberboldogító program […] elfogadtatásra talál, a program alkalmas leend egy szebb és boldogabb és minden emberhez egyaránt méltó új életet lerakni.”

A beadvány meglepő, „közös” ideológiai alapra utalt: „a tanácsköztársaság népboldogító munkájának iránya nemcsak nincsen ellentétben, hanem annak alkalmilag irgalmas és bocsánatot is tanúsítani tudó megvalósítása egyenlő jelentőségű a krisztusi életideál megvalósításával.” Geduly az egyházi támogatást is felajánlotta: „habár az evang. lelkész politikai jogait elvesztette, mégis részt kér a társadalomátalakító közreműködés feladatából, és benső, szívbeli meggyőződéssel teljes hévvel a M. T. munkástanácsnak a maga részére a legtökéletesebb mértékben kötelezőnek vallott munkakészséget, a vallási vezetése alatt álló nép felvilágosításában, megnyugtatásában, a modern eszmék megértő szívvel leendő elfogadásában való közreműködésre stb.” 

De készült egy másik irat is: 1919. április 2-án Geduly püspök és Paulik János, a Magyarhoni Evangélikus Lelkészegyesület elnöke közös beadványban fordultak a kormányzótanácshoz az evangélikus lelkészek politikai jogainak visszaadása és a kormányzat anyagi támogatása érdekében. E szintén Geduly püspök által jegyzett iratban azonban egy szűkebb, felekezeti szempont is felvetődött: „az ev. lelkészi kar volt olyan kiuzsorázott szellemi proletárja a katholikus főpapi és mágnási nyomás alatt állott szerencsétlen országnak, mint bárki más”.

Törvényszék előtt

Az Egyetemes Egyház Törvényszéke e két beadvány alapján „egyházi vétség ismérveinek fennforgása” miatt fegyelmi vizsgálatot rendelt el a püspök ellen. Az indoklás szerint Geduly püspök „ezen ténykedésében „melegen felkarolta” a proletárdiktatúrának egyházunk jogait és alkotmányát megsemmisítő irányát, […] e káros irány támogatását felajánlotta az ev. egyház részéről, […] sőt a lelkészeknek és a reá bízott népnek is ilyen irányba való befolyásolását felajánlotta – e cselekményei az egyházi fegyelmi vétség fogalmát kimerítik, ezért a fegyelmi vizsgálatot el kellett rendelni, […] annál is inkább, mert azt panaszlott maga is kéri.”

Az egyház malmai azonban lassan őröltek, az eljárás megindítására bő másfél évvel a történtek után került sor. Geduly ügyét az egyetemes törvényszék 1920. december 10-én tárgyalta először, s 1921. április 21-én hoztak döntést. A püspök a legenyhébb büntetést kapta: feddésre és pénzbüntetésre ítélték. Geduly mentségére szolgálhat, hogy talán túl korán üdvözölte a Tanácsköztársaságot. Március végén, április elején még csak kevesen tudták pontosan, hogy az új rendszer hangzatos demokratikus programja mögött valójában miféle politikai akarat rejlik. Emellett a püspök maga is hivatkozott arra, hogy a vád alapját képező beadványok megszerkesztésére és beadására őt „kényszerítő körülmények” bírták rá. 

*

Látható, hogy különböző egyházpolitikai felfogású, állam és egyház viszonyáról eltérően vélekedő evangélikus püspökök már az első magyarországi kommunista diktatúra idején is voltak. De az is sejthető, hogy a Tanácsköztársaságnak korántsem volt mívesen kimunkált, egységes forgatókönyve. Vidéken és Budapesten, falun és városon nem egyformán zajlottak az események, eltérő volt a terror mértéke, s a helyi történéseket a személyes kapcsolatok olykor döntően befolyásolták.

A püspöktörténetek valóban csak a jéghegy csúcsai. A mélyben számos evangélikus tanító, tanár és diák, lelkész és „sima” egyháztag feltáratlan esete rejlik még. A proletárdiktatúrával szemben elutasító vagy azzal éppenséggel szimpatizáló evangélikusok történetei további izgalmas egyház- és gyülekezettörténeti kutatásokat inspirálhatnak – remélhetőleg a centenáriumi év után is!