Nem tudom, az adventi és böjti sorozatok ötletét honnan loptuk, de nagyon népszerűek voltak. Egy héten át minden este más és más lelkész hirdette az igét, tehát hat különböző hang, stílus, vérmérséklet és küllem hordozta az áldott üzenetet. Jó volt ez és nagy lehetőség. A mi életünkben is sokféleképpen szólt az ige. Isten követe volt számunkra szerzetes pap és kocsmatöltelék, zene, ének, könyvek, tehát szerettük ezeket az alkalmakat. Prédikáció után ráadásul még a vacsora mellett jó kis beszélgetések is voltak, kapcsolatokat ápoltunk, egymás hite által épültünk. Kell ennél több?

Egy darabig normálisan is ment a dolog. Aztán történt egy kis gikszer. A sorozatokra kezdett rákapni a többi gyülekezet is. A lelkészek rohangáltak jobbról balra, szószéket cseréltek, futottak a következő alkalomra, szóval pont a dolog jó íze veszett el. Egy nap aztán eljött a vég.

A férjem csalódottan tette le a telefont.

– X. se vállalja – csóválta a fejét. – Későn kezdtük el szervezni.

– Későn? Mi? Hiszen még november sincs! – méltatlankodtam.

– Tele naptárak viszont már vannak – biccentett reménytelenül.

Törtük a fejünket, mi legyen. A katolikus papok hajnaltól napestig repesztenek a falvak között. Őket képtelenség elkapni. A reformátusok mifelénk állandóan építkeznek. Azok is mozdíthatatlanok. A mieink épp az imént mondták le sorban a felkérést. Kis homlokráncolás, körömrágás, sóhajtozás után pattant ki férjem fejéből az ötlet: hívjunk laikusokat!

Ezen én rögtön könnyesre nevettem magam. A nem alföldiek kedvéért elmondom az okát vidámságomnak. Nálunk, otthon laikusnak a… nos, a rendkívül gyenge képességűeket nevezik. Mulatságosnak tűnt elképzelni, hogy ülünk a gyülekezeti teremben, és tátott szájjal várjuk, be tudja-e fejezni a mondatot laikus testvérünk. De a férjem gyorsan kiábrándított:

– Ne nevess! Igazság szerint egyházi értelemben te is laikus vagy! – és elmagyarázta a fogalom valós tartalmát.

A presbitérium elég hamar és könnyen rábólintott: jó, a túlterhelt egyházi személyek helyett hívjunk csak nyugodtan laikusokat. És aztán fél óra alatt öt prédikálni kész embert is ajánlottak a környező gyülekezet lelkészei. De a hatodik este, az nem akart gazdára lelni sehogy sem.

Ötleteink persze lettek volna a mi környezetünkből is. Csak az a baj, hogy ha valakit elég jól ismer az ember, annak a hátrányait is elég jól ismeri. Józsi bácsi ha szót kap, vagy négy óra hosszat nem fog levegőt sem venni, nehogy leállítsák. Gazsi bácsi a mély hite ellenére is hallgathatatlan, mert a sváb és a magyar nyelv különös elegyébe még szlovák feleségének szókincséből is be-beilleszt néhány kifejezést. István bácsi, a kackiás bajuszú nagy magyar minden létező alkalmat megragad, hogy bizonyítsa, Mária eredetileg magyar származású volt. Péter bácsi pedig a betlehemi jászolról nyilván az istállózó állattartásra fog asszociálni, és azt elemzi majd hosszasan.

Szóval: maradjunk a realitás talaján. Valaki más kell. De kicsoda?

– Tudom már! – csapott a homlokára a férjem. – Hívjuk meg az öcsédet!

A testvérem kertész, fiatal, lelkes, presbiter, szokott bizonyságot tenni. Hurrá, jobb már nem is lehetne! Öcsém meglepődött a felkérésen, de aztán megtisztelő feladatként fogadta. Jó, készül, jön.

Csodás! Megvan az egész sorozat. Plakátot készítettünk: „Imahét laikusokkal”. Ez ellen én még mindig berzenkedtem egy kicsit, de nem találtunk jobb szót, amely kifejezte volna vendég igehirdetőink státuszát.

És jött az első nap, amelyen kiderült, hogy az Y.-beli meghívott bácsi is hosszan beszél, és hamisan énekel, viszont sokat. Kedden meghallgattuk a Z.-i egyházfit, aki szerint „ha a gyülekezeti tagok nem szemetelnének annyit a templomban, Jézusnak meg se kellett volna születnie”. Szerdán a csacsi, az ökör és a juhok békés természetét állították elénk példaként Urunk fogadására. Csütörtökön a nem steril körülmények közötti szülés veszélyeit fedte fel előttünk egy orvos testvér. Pénteken a magyar népnek a világbéke helyreállításában játszott szerepét ismerhettük meg. 

És jött a szombat, amikor is öcsém kiállt, és nagyon izgult, rettenetesen zavarban volt, de az igéről beszélt, üzenete volt a mondanivalójának, időben befejezte az alkalmat. Vagyis minden teljesen normálisan ment.

Szó, ami szó, büszke voltam a testvéremre, úgyhogy csak a dicséretek bezsebelésére megkérdeztem egy nénit a gyülekezetből, milyennek találta az alkalmat.

– Hát mit mondjak, szép volt! – felelte. – Különösen ahhoz képest, hogy laikus.

Öcsém kikerekedett szemmel meredt rá, a férjem meg minden fegyelmezettségét latba vetve próbált nem nagyon hahotázni. Mert az a megkérdezett néni – ha hiszik, ha nem – alföldi volt!

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 13–14. számában jelent meg 2019. április 7-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.