Egy mennybemenetelkor – vagy ahogy sokan emlegetik: áldozócsütörtökön – léptem először túl papnéi hatáskörömet, és prédikáltam istentiszteleten. Mint bizonyára mindnyájan sejtik, ez a pünkösd előtti tizedik nap a mi kis közösségünket sem izgatta annyira, mint, mondjuk, egy üzletileg jobban „felturbózott” ünnep. Karácsonyra már október végétől lehet díszeket kapni, a húsvéti nyulak és tojások pedig januárban ellepik a boltok polcait. Ellenben a kék ég felé emelkedő Jézust ábrázoló képeslap, habcukorfelhők, ámuló csokoládétanítványok meg ugye nem szerepelnek az árukészletben. Többen meg is kérdezik ilyenkor a harangszó hallatán:

– Ki halt meg?

Én meg csupán legyintek könnyedén:

– Nyugi, csak a mennybe ment az illető.

Tehát egy szelíd kanyarral megkerüljük ezt a napot a közelgő pünkösdre fixírozva. De attól még ünnep, na! Férjem, aki nagy igyekezettel készül minden ilyesmire, ez alkalommal sem lett hűtlen önmagához. Már vagy három napja prédikációt faragott, reszelt és csiszolt. Csak egy gond volt: napok óta gyalog viselt durva torokgyulladása – amelyet egyébként ünnep híján nyilvánvalóan halálosnak ítélt volna meg – mostanra úgy elhatalmasodott rajta, hogy alig állt a lábán. Ám a lába még hagyján volt. A nagyobb gondot a hangja okozta, mert egy árva békabrekegés nem sok, annyit sem bírt kiadni magából. (Nem mintha különben olyan gyakran kuruttyolna.) De azért öltözött elszántan. Papos ing, fekete zokni, öltönynadrág.

– Hát te meg hova készülsz? – néztem rá csodálkozva, mert eddig még nem láttam pantomim műfajú istentiszteletet.

– Templomba – tátogta, és döbbent tekintetem láttán még hozzátette: – Hátha nem jön el senki.

– Na, szép kis lelkész vagy te, mondhatom! – fakadtam ki „támogatóan”. – Naponta azért imádkozol, hogy jöjjenek el az emberek igét hallgatni, most meg az ellenkezőjével számolsz! „Hátha nem jön el senki!” Ember, az Úr munkálkodik! Biztos jönni fognak! De te nem tudsz beszélni. Így nem mehetsz el! Vagy majd integetsz nekik hümmögve, mint Zakariás?!

Akkor már csak írásban válaszolt: „Legyen János a neve” – olvastam.

– Mi? – néztem rá gyanakodva, hogy talán az agyát is ellepte a nátha.

– Semmi, csak gondoltam, hátha ettől nekem is elmúlik a némaságom – vigyorgott.

– Na, ide figyelj, te hal! Kérjél meg azonnal valakit, hogy helyettesítsen! Így nem mehetsz el, mondom. Nagyon gáz! – morogtam, és már toltam is vissza a szobája felé, hogy pihenjen.

– Jó – susogta vállat vonva, és semmi ellenállást nem tanúsított.

Ez azért valahogy gyanús volt. Nem szokott az ilyesmi ilyen könnyen menni nekem. Mindketten akaratosak vagyunk, mint két öszvér. Rögtön pörögni kezdett az agyam, hogy mi lehet mai hatékonyságom kulcsszava, amelyet mindenképpen el kellene menteni a jövő vitáira. De nem jutott eszembe semmi különös. A férjem viszont ügyesen kihasználta ezt a pár perc töprengést, mert már nyomta is a kezembe a cédulát: „Megkérlek, tartsd meg az istentiszteletet. Ott vannak a jegyzeteim az asztalomon.”

– Ja, csak felolvasni kell?! – rikkantottam nagyon megkönnyebbülten és – mint hamarosan kiderült – igen elhamarkodottan.

A prédikáció vázlata ugyanis úgy festett, mint egy próbanyomtatás. Volt benne pár rövidítés. Hogy finoman érzékeltessem, íme valami hasonló: PX SZT3%1:3 A – O, v=s/t, m=zxc+Pí2.

Míg én legalább egy mondatot megpróbáltam hasznosítani a több nap alatt elkészült jegyzet zanzásított formátumából, a férjem szép engedelmesen átöltözött pizsamába, és állig húzta a takarót. Már a szemét is csak félig nyitotta ki, amikor hozzávágtam a kispárnát.

Hé, mi ez? Képrejtvényt írtál a gyülekezetnek?

– Na, hagyjál! – susogta, aztán intett, hogy távozzak, és befordult a fal felé. Már nem is a takarót húzta, hanem a lóbőrt.

Így hát egyedül kellett nekilátnom a dekódolásnak. Bekapcsoltam a számítógépet, hogy megnézzem, mit is írt le tulajdonképpen. Prédikációk mappa, ez az! Hát ilyen címek voltak benne: K1, K2 (rossz az, aki rosszra gondol – ezek voltak a karácsonyi igehirdetések, tudom, mert ellenőriztem), B1, Su7, /70, /60. Ezzel nem nagyon jutottam előbbre.

Rákerestem az utolsó dokumentumra. A címe MM volt. Mint a csokigolyók, tudják. Belepillantottam. Mik ezek? Erősen emlékeztetett a középiskolás fizika- és matekjegyzeteimre. Azokat se sikerült óra után soha többé megfejtenem. Isten létének egyik kétségtelen bizonyítéka, hogy reál tárgyakból is elvégeztem a középiskolát.

Jó, lássuk az igét! Abból talán ki lehet bogozni valamit. Útmutató, Biblia. Írtam egy rövid áhítatot. (Ez nem volt nagy újdonság, bibliaórán, ifin már vezettem fel témát.) Kiválasztottam az énekeket.

Aztán eszembe jutott a liturgia! Húha! Azt a részt én nem tudom! Ott azon szoktam izgulni, hogy megfelelő hangnemben kezdjem el a következő éneket, és felismerjem a végszavakat, mikor kell elkezdeni játszani. Mert én csak úgy tudok orgonálni is, ahogy Jézus szerint adakozni kell. (Nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal.) Nálam a konkrét figyelés az igehirdetésnél kezdődik, az az én központi üzenetem. Most mi lesz? Tudom már! Bejelentem a gyülekezetnek, hogy nem lesz liturgia. Nem nagy ügy. Lelkész se lesz. Ez mindenképpen rendhagyó istentiszteleti alkalom, és kész!

Közben már első harang volt, indulni kellett. Kicsit remegett a gyomrom, de végül csak beléptem a templomba. Páran lézengtek csak. A kemény mag, talán túlélik… Uram, segíts!

Tehát: énekeltünk (papné ül), imádkoztunk, áhítat (papné áll az orgona mellett), éneklés (ül), áldás, imádság (áll), záróének (ül). Aztán egy kis zavar támadt. A gyülekezet, amely ilyenkor már kifelé szokott csordogálni, most tanácstalanul állt egyik lábáról a másikra. Megvárták, amíg pirulva a kijárathoz suhanok, aztán jöttek szépen kezet fogni, ahogy szoktak. Még olyan is volt, aki mondott pár kedves, biztató szót. Huh!

Mire hazaértem, már normális volt a vérnyomásom. Túléltük, nincs semmi baj. A férjemnek különben jót tett a pihenés. Vasárnapra már egész emberformája volt újra. Ő maga felolvashatta a krikszkrakszait. Persze neki könnyen ment, fizika tagozatos volt a gimiben. De azért így, ahogy elmondta, még én is értettem. (Különben amikor volt benne hajlandóság, kifaggattam, és elárulta, hogy az erő W, az idő T, az MM pedig mennybemenetel. És ha hiszik, ha nem, PX meg Jézus! Ennyit a logikáról.)

Ámde istentisztelet után, amikor kivonultak az emberek, két kedves férfi testvér szóba hozta a csütörtöki prédikációmat. Addigra pont én is hallótávolságon belül voltam, így szó szerint tudom idézni a beszélgetést.

– Nagyon szépen beszélt a Timike! – mondta mosolyogva az első. – Szívesen hallgattuk. Még majdnem szebb is volt, mint a tisztelendő úr.

– Hát igen – toldotta meg a másik. – Ha a prédikáció nem is annyira, de ő maga mindenképpen. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 15–16. számában jelent meg 2019. április 21-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.