Az erőszakmentes kommunikáció magyarországi keresztény nagykövetei mély empátiával és gyakorlati példák sokaságával vezetik be az olvasót a kommunikációpszichológia, illetve a Jézust követő ember számára legadekvátabb – tanulható! – zsiráfnyelv világába.

Akinek négy füle van – ahogyan Friedemann Schulz von Thun német pszichológus kommunikációs elmélete szerint az embernek –, és mind a néggyel hallani igyekszik az isteni igét, annak érdemes a Luther-féle megkülönböztetés művészetét a hétköznapi kommunikáció során is alkalmazni. Ahhoz, hogy valóban úgy szerethesse embertársát, mint önmagát, a keresztény embernek meg kell tanulnia elválasztani az észleléseit a saját értelmezéseitől. Ugyanis – és ez kulcsfontosságú – „amit látunk (hallunk), és amit gondolunk valaminek a jelentéséről, az két külön dolog”. (139. o.)

Az eredeti szakmáját tekintve villamosmérnök Rochlitz Tibor és az orvos, mentálhigiénés szakember Rochlitz Zsuzsa a könyvükben – számtalan, az erőszakmentes kommunikáció (a továbbiakban: EMK) köré épülő műhelybeszélgetés, sokéves lelkigondozói és ifjúságvezetői gyakorlat és a vonatkozó szakirodalom rendkívül alapos áttanulmányozása után – egy sajátos szeretetnyelvet, énközlési és a másik felé empátiát tanúsító utat mutatnak. Teszik mindezt korántsem didaktikus módon, sokkal inkább párbeszédre, közös gyakorlásra hívón, azaz: zsiráfnyelven. (Marshall Rosenberg amerikai pszichológusnak, az erőszakmentes kommunikáció kifejlesztőjének a kifejezése. A szárazföldi emlősök közül a zsiráfnak van a legnagyobb szíve, ezért vált az EMK szimbólumává. A sakálnyelv pedig a kommunikációnak a hétköznapokban elterjedt erőszakos módja.) A szerzőpáros nem rejti véka alá saját személyes küzdelmeit, kérdéseit. Őszintén vall konfliktusokról, elmulasztott jó dolgokról, elkövetett rosszakról, árnyalva a „jó” és a „rossz” fogalmait, mindezek szemléléséhez egy új szemüveg fölvételét javasolva. A kifejtés szerint ugyanis szubjektív „szemüvegünk” jelentősen képes torzítani a valóságot. Az esetek többségében sötétebb képet fest a világról, mint amilyen az valójában, és nagyon megnehezíti, hogy észrevegyük: a dolgok változnak. (136. o.)

Sokan képtelenek megszabadulni a bejáratott szemüvegtől, és ezzel önmagukat zárják börtönbe, és fosztják meg az örömteli kapcsolódás lehetőségétől. A negatív mintákhoz való ragaszkodás származhat a gyerekkorból, hiányokból, sérülésekből. A szerzők – rendkívül rokonszenvesen és életigenlőn – állítják, hogy érdemes ezeket is megvizsgálni, átvilágítani, tudatosítani, de túlzottan belemerülni a múltba, sebeket fölszaggatni, analizálni, esetleg ujjal mutogatni felmenőinkre nem tanácsos.

Az EMK egyik elsődleges célja ugyanis az érzelmekért való felelősségvállalás: „Azé a gondolat, az érzés és a tett, aki gondolja, érzi és teszi.” (100. o.) Ez olyan tételmondat, amelyet érdemes volna már az iskolában tanítani, legalább olyan alapossággal, mint a szorzótáblát. Az EMK, azaz az együttérzés nyelvének alapja az önmagunkkal való együttérzés, az önmagunk felé gyakorolt megbocsátási képesség, amely életgyakorlatként a szerzők hite és tapasztalatai szerint csak élő istenkapcsolatban működhet folyamatosan. És ha ez (a benső csend) működik, a másik felé is képesek leszünk empátiával fordulni, képesek leszünk őt szívből meghallgatni, vele lenni, vele hallgatni. Ami az empátia megnyilvánulását a feloldatlan belső feszültségeinken kívül akadályozza, az – Marshall Rosenberg szerint – a morális ítéletek, az összehasonlítgatás, a felelősségünk tagadása, a vágyaink követelések útján való kifejezése és a „ki mit érdemel” képleten alapuló gondolkodásmód (95. o.). Az ilyen beállítottságból következik, hogy képesek vagyunk csírájában elfojtani a másikkal való párbeszédet az olyan – Thomas Gordon amerikai pszichológus kifejezésével – közléssorompók használatával, mint amilyen a prédikálás, a kioktatás, a bírálás, a címkézés, a bagatellizálás, a faggatózás vagy a tréfálkozás.

Az említett megnyilvánulásokon túl a szerzők két, általuk kifejezetten egészségtelennek tartott gyakorlatnak, az aggódásnak és az önsajnálatnak a felfüggesztésére biztatnak. Mindkét magatartásmód ítélkezésen alapul, és inkább veszteséget termel (hacsak nyereségnek nem tekintjük azt – hozza a példát a szerzőpár –, hogy a folyton aggódó szülő gyermeke később nem tud leválni, önállósulni).

A szerzők felhívják a figyelmet a Hegyi beszédre, amelyben az értelmezés szerint Jézus az adott pillanatban rejlő szabadságról beszél. Ez az a szabadság, amelynek a megélésében segíthet az EMK gyakorlása és életmóddá tétele. „Kikerülve a kényszer és erőszak hatása alól módunk van szeretetből megtenni, ami a szívünkből fakad.” (42. o.)

Örömhír, hogy „nincs olyan sakál, aki vég nélkül tud üvölteni, ha megértően viszonyulnak hozzá” (118. o.), és a legnehezebb kommunikációs helyzetekben is találhatunk módot a zsiráfnyelv alkalmazására.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 15–16. számában jelent meg 2019. április 21-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.