„…úgy legyen készen, mint hálaáldozat, nem pedig mint kényszerű adomány.” (2Kor 9,5) Hitelvi és az egyházi autonómiát magától értetődőnek tartó polgári alapon egyaránt az önfelelősség félezer éves protestáns hagyományát tekintjük követendőnek. A mai egyházgazdálkodási körülményeink ellenére is ezért tűzte ki célul zsinatunk döntése: teológiai-ekkleziológiai indoklással elindulva közvetlen egyházszervezeti, szemléleti és gazdasági hatást érjünk el azzal, hogy egyházközségeink belátható időn belül és a szolidaritás elvét érvényesítve hitéleti működésükben önfenntartóvá válnak.

1. Teológiai szemléletű válasz az egyház-­finanszírozás válságára. Az egyházfinanszírozásról a világegyházban zajló gondolkodást közvetlenül ösztönzi a finanszírozó hívek számának és adakozókedvének csökkenése. Ugyanakkor ez a közösségben való hitmegélésünk ügye is! Különösen igaz ez a sok évtizedes rafinált elnyomatást átélt kelet-európai egyházakban: hiszen itt az üldöztetést és korlátozást a politikai hatalom másik oldalról kegyből történő intézményfenntartással kiegészítve építette le az öngondoskodás gyakorlatát. Így sokan elfelejtették, hogy a pályázatokkal, kiemelt támogatásokkal elért milliárdokhoz képest a hívek önkéntes felajánlásainak egy nagyságrenddel kisebb számokkal leírható önkéntes adakozása nem kisebb értékű, a benne megnyilvánuló bizalom és áldozat sokkal értékadóbb és értékállóbb árfolyamon váltható be, akárcsak a szegény asszony két fillérje (Lk 21,1–4).

Egyházi és gyülekezeti gazdasági önállósodásunk szükségességének felvetése tehát hitmegélési értelmezési keretben mozog, a lutheri egyházképhez való ragaszkodást fejezi ki. Az egyházi-gyülekezeti közösséggel szemben a gondos, felelős, mértékletes, korrupciómentes, a szegények és gazdagok közti társadalmi integrációt hordozó szervezeti normákat hitelvi alapon tartja érvényesítendőnek. Ezért a posztkonstantinuszi egyházi kort nem nehézségként, hanem lehetőségként, esélyként tekinti. Vagyis a Krisztusban meglévő egységünk és követése „solus Christus” közösségi megvalósulásának örömhírét adja tovább, azaz evangéliumi.

2. Finanszírozásunk jelenlegi helyzete. Gyülekezeteink működési önfenntartása és az állami kegyektől való függetlenítése azonban nem jelenti azt, hogy ne volna alapunk és jogunk a közösségi forrásokból való méltányos részesüléshez! A magyarországi egyházakat politikai döntés fosztotta meg törvénytelen módon a tulajdonuk és intézményeik döntő részétől a negyvenes évek végén, de a rendszerváltozás során nem került sor meghatározó mértékű restitúcióra. Ezen túl az egyházak Magyarországon a legtöbb embert elérő közösségi szerveződések. Olyan közösségek, amelyek kifejezetten konstruktívak, erősítést és támogatást adnak, felelősségre ösztönöznek. Ráadásul az adóbefizetésekből keletkező közösségi források felhasználásának a legjelentősebb része közvetlenül közösségi célokat szolgál, például a műemléki vagy egy-egy település identitásához hozzátartozó épületek fenntartását; az átvett (oktatási-szociális) feladatok támogatását az intézményrendszeri hátrányok kiegyenlítésével; közművelődési munkát; a társadalom egészének fontos külkapcsolati és közéleti jelenlétet stb.

Az egyházközségi gazdasági önállóság céljának kitűzése arra fókuszál, hogy az alapvető működési és személyi kiadásokat (lelkészek fizetését/rezsijét, templomok rezsijét, gyülekezeti programokat) fedezzék az egyházfenntartói járulék és a perselypénz, valamint az általános adományok. (A további, gazdálkodási, hasznosítási stb. bevételeket a fejlesztések forrásának tekintjük.)

A gyülekezeti önfelelősség tudatának erősítése ebben is ekkleziológiai megalapozású: a gyülekezet a hívek közös önkéntes munkájából és áldozatvállalásából működő hitéleti közösség. Egyházi-hitvallói cselekvéseink és megnyilvánulásaink, belső egyházi életünk tanítási tisztaságát nagyban erősíti, ha nem kell külső elvárások szempontjait is mérlegelnünk.

Mert ma az anyagi kiszolgáltatottság a realitás. Gyülekezeteink mintegy ötöde képes fenntartani magát, további hatoda közel van ehhez, de ugyanennyien még a felét sem tudják biztosítani a saját működési kiadásaiknak. Az elmúlt évek költségvetési beszámolói alapján a gyülekezeti gazdálkodás belső arányai a főszámok tekintetében azt mutatják, hogy a mintegy 2,3 milliárd forint kiadás 52%-a személyi, 25%-a működési (rezsi stb.), 10%-a hitéleti, 5%-a gépjárműfenntartási és 6%-a ingatlanfenntartási/ javítási jellegű. Ebből mintegy 1,6 milliárd forintot fedez a gyülekezeti tagok és szervezetek különféle módon befizetett, nem kötött felhasználású tehervállalása (1,07 milliárd, amelyből mintegy 490 millió forint az egyházfenntartói járulék, 300 millió forint a perselypénz és 240 millió forint a nem kötött célú magánadomány) és a gyülekezeti vagyonnal való gazdálkodás (516,6 millió forint).

Mindebből látható, hogy jelenleg a 178 ezer egyháztag, ezen belül a választói névjegyzékben szereplő alig 79 ezer evangélikus saját áldozatvállalásából a gyülekezeti működés kétharmada finanszírozott. Hogyan lehetne így reális cél az önállósodás?

3. A személyes tehervállalás növelése. „Jézus pedig leült a templomi persellyel szemben, és nézte, hogyan dobja a pénzt a sokaság a perselybe.” (Mk 12,41a) A jelenlegi egyházfenntartói kör változatlan mértékével és összetételével számolva látjuk, hogy milyen tehervállalás volna szükséges (lásd a táblázatban).

Miközben tehát a jelenlegi adakozókedvhez képest jelentős (kétszeres!) a növekedési igény, a kívánatos szintje még mindig egy igen kis része a személyes jövedelmeknek (távol a bibliai egyházi tizedtől…). A megvalósítás természetesen a testvériesség és a szolidaritás jegyében történhet, amely keresztényi erőforrásunk: a jobb adottságokkal bíró gyülekezetek, egyháztagok befizetései „kiválthatják” a szűkölködő egyháztagok ráfordítását.

Kiemelt egyházszervezeti és missziós aktivitásunk lehet a járulékfizetők körének kiterjesztése – evangélikus körben. Ma többen vannak a nem fizető egyháztagjaink, mint a tehervállalók. Ha „belső” missziói munkával el tudjuk érni, hogy ötödével növekedjen arányuk (vagyis közelítsük meg a hatvan százalékot), az nem csupán ellensúlyozná a népmozgalmi negatív tendenciákat (ezek folytatódása esetén tíz év múlva nyolcadával, hetvenezer alá csökken az egyházfenntartók száma), de mintegy 300 millió forint többletbevételt is hozna.

4. A kiadások és a gazdálkodás racionalizálása mint erőforrás. Ma is több gyülekezetünk alkalmazza az intézményekkel való gazdálkodási együttműködésben rejlő lehetőségeket a törvényes keretek betartásával. Emellett jól működő modellek alakultak már ki a pénzügyi menedzsment hatékony megoldására gyülekezetek akár egyházmegyei szintű összefogásában, amelynek egyfelől megtakarítási, másfelől professzionalizálódási eredménye lehet.

Gyülekezeteink valós lelkésztartó képességével számot vetve az önfelelősség elve közvetlenül is megjelenik, összekapcsolva a lutheránus elvű egyházszervezet érvényesítésével, a laikusok nagyobb gyülekezetépítési és működtetési szerepvállalásával (a kazuáliákon kívül).

A gyülekezetek tulajdonában lévő ingatlanok kezelése, jövője – különösen a felszentelt hitéleti helyek esetében – érzékeny kérdés. A gyülekezet nélkül maradt, illetve maradó templomok sorsára az enyészet és a szükséghelyzetek helyett a gyülekezetek saját felelős döntése adjon választ. A gépjárműveink és az ingatlangazdálkodás egészében az energetikai és használati szempontú fenntarthatóság kulcsfontosságú, egyszerre gazdasági és teremtésvédelmi ügy. A teljes egyházi célra használt evangélikus ingatlanállományt tegyük évtizedes léptékű fejlesztéssel a technikailag ma már lehetséges nulla energiafelhasználásúvá!

5. Az egyszázalékos felajánlások mértékének növelése. A személyi jövedelemadóból származó egyszázalékos felajánlásokból kapott összeg öt év távlatában reálisan harminc-negyven százalékkal növelhető, vagyis 70-80 millió forintra. (A „második 1%” növelése gyülekezeti és intézményi szinten érdemi forrásbővülést hozna.) Társadalmi megszólítóképességünk a nagyobb egyházak között arányaiban a legjobb, miközben egyháztagjainknak legfeljebb az egyötöde él az egy százalék felajánlásának lehetőségével, ahogyan túlságosan szemérmesek vagyunk az intézményeinken keresztül elérhető adózókat (egyfelől az alkalmazottakat, másfelől a szülőket, hozzátartozókat) elérő csatornák alkalmazásában.

6. A program megvalósítása. Olyan folyamatot indított el egyházunk zsinatának döntése, amelynek a legfontosabb elemei: szemléleti fordulat, őszinte szembenézés, a szolidaritás hálózatának kiépítése, fokozatosság és átgondolt gyülekezeti stratégiák ösztönzése. Fél évtizedünk van az önfenntartás teljes körű megvalósítására.

Legelső teendőnk a teológiai belátások közös feldolgozása, megélése. Folytatnunk kell azt a mélyreható gazdasági-szervezeti működési helyzetfeltárást, amelyet a lelkészi életpályamodell bevezetése már megkezdett (amelyből egyébként kiderült, hogy jóval több gyülekezetünk képes a lelkészi illetmények szükséges emelésére, mint az eddigi tehervállalásból következett volna). Teljes körű konzultáció indul az egyházmegyék és gyülekezetek bevonásával, az egyházi nyilvánosságban és fórumokon (lelkészi munkaközösségek, gyülekezeti elnökségi találkozók, lelkészés felügyelői, presbiteri konferenciák stb.).

A gazdasági önállósodás érvényesülése nem áll magában: a lelkészi életpályamodell, a gyülekezeti támogatások rendszere, egyházunk egészének strukturális egyszerűsítése és az egyházközségek szervezeti-jogi státuszának rendezése egységes, világos irányba mutató feladata az egyházi szolgálatot vállalóknak a következő időszakban. Ezt az irányt Krisztus követése jelöli ki számunkra: szervezeti-működési nyomorúságaink, tökéletlenségünk, elkényelmesedésünk ne legyen akadálya a Szentlélek egyházépítő munkájának közöttünk. Imádságosan, reménységgel tárjuk ki ne csak szíveinket, hanem szervezeti berozsdásodott kapuinkat is előtte! 

A szerző egyházkerületi felügyelő.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 15–16. számában jelent meg 2019. április 21-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.