Isten emberré lesz egy interjú, illetve egy fiatal újságíró, Paul Asher (Brenton Thwaites) kedvéért, aki teológus végzettségű, bár az általa feltett – nem túl tágas szellemi-lelki terek bebarangolásáról tanúságot tevő – kérdésekből ez kevéssé derül ki. A főhős keresztény közegben szocializálódott, tanulmányai folytán több éven át foglalkozott az istenkérdéssel, illetve sokkal inkább – kimondatlanul – a teodícea (a világban található rossz és gonoszság ellenére Isten jóságosságának igazolása) tárgyköre foglalkoztatja, de nem túl mélyen.

A filmet a témájára tekintettel kényelmetlen dolog kritizálni. Nem lehet elsősorban esztétikai a nézőpont akkor, ha a teljes bevételét jótékonysági célokra fordítják, valamint a magyar forgalmazó felajánlotta, hogy az alkotást bármely keresztény gyülekezetnek levetítik. Ezek a gesztusok kiemelik a művet a marketing világából, vagy legalábbis tanúságot tesznek a készítőknek az általánostól eltérő, eszmei motivációiról is. Mindazonáltal meg kell jegyezni, hogy az Interjú Istennel a hívő embernek nem mond újat, a nem hívőt viszont nem biztos, hogy hívogatni fogja.

A készítők sajnálatos módon nem használták fel jobban a főhős korábbi, afganisztáni kiküldetésének történetét – hogyan dolgozza fel a háborúban látott borzalmakat és házasságának válságát –, nem munkáltak ki olyan jeleneteket, amelyek formálhatták volna személyiségét, és erőteljesebben körvonalazhatták volna meglehetősen amorf, jellegtelen valóságát. Az sem szerencsés, hogy két, tizennyolc évesen összeházasodott fiatalt tettek meg főszereplővé, akiknek nyilván fogalmuk sem volt sem önmagukról, sem a házasságról, sem az életről, amikor egymást választották.

Ezért aztán az alapszituáció kevéssé hihető, főleg úgy, hogy a film műfaja drámaként lett megjelölve. A legdrámaibb lelki folyamatokról tudósító jelenet az, amelyben Asher otthon gondterhelten föl-alá járkálva olyan bonyolult és láthatóan önmagának még soha fel nem tett kérdéseken rágódik, mint például a „ki vagyok én?”. Addig járatja a belső motort, mígnem a felszínre tör egy vad és felkavaró érzés: a harag, mely olyan tengermély és áradó, hogy a lánglelkű főhős fogja magát, és elpusztít a lakásban – egy bögrét.

A „misztikus” műfaji meghatározás is szerepel a film ismertetőjében, kissé vakmerően. Mintha a készítők azt gondolták volna, hogy szubjektív „istenalkotásukból” egyenesen következik a misztika, a mélyebb spiritualitás és lelki tartalom. Ehhez azonban több árnyalásra és mélyfúrásra lett volna szükség. Az öregúr (David Straithairn), vagyis az Úr mellőz mindenféle isteni allűrt, helyette túlságosan is emberieket használ…

Az azonban elmondható, hogy valamire mégiscsak ráéreztek az alkotók: mindenki csak a saját szintjén, a saját kondícióinak, körülményeinek megfelelően artikulálhatja a maga kérdéseit; csak ennek mentén találhat személyes lelki békére.

Az Interjú Istennel fikció, egy gyermeki lélek gyermeteg kérdései a saját, gyermeteg istenképéhez szabva. Ha így nézzük a művet, akár azt is mondhatjuk, hiteles, hiszen a dráma vége – annak amerikai rendje és módja szerint – happy end nagy, piros szívekkel. Csak persze tudjuk, hogy az igazi kételkedők, a vérbeli lázadók, a legnagyobb tékozlók útjai jóval kanyargósabbak, kérdéseik sokkal okosabbak, fájdalmuk valóságosabb, és drámájuknak tétje van. Persze még az is lehet: olyannyira linkek, hogy el se mennek az Istennel megbeszélt interjúra… 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 17–18. számában jelent meg 2019. május 5-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.