A lelkészek többsége nyáron megy szabadságra, ami a keresztyén ünnepek rendjéből és a hat éve bevezetett iskolai hittanoktatás miatti kötelezettségekből következik. A gyülekezet világi vezetőjével egyeztetve és a szükséges helyettesítést megszervezve élhetünk a lehetőséggel.

Grendorf-Balogh Melinda, Budapest-Angyalföld:
„Aki nem tölt, az nem is tud lőni” – valahogy így szól a régi mondás. Hamar szétesik a szolgálatunk, ha önmagunk életét nem vizsgáljuk meg újra és újra az ige és hitmélyítő könyvek tükrében, illetve szolgálatunk hatását nem értékeljük.
Erre tanév közben sokszor rohanósan van csak lehetőség. Ezért inkább úgy működik, hogy tudatosítjuk magunkban újra és újra, hogy nyáron erre van szükség, erre kell lehetőséget teremteni. Hiszen a kiégést nemcsak az okozhatja, hogy valaki nélkülözhetetlennek érzi magát, és minden feladatot elvállal, sőt keresi azokat még nyáron is, hanem az is, hogy beleragad olyan szolgálati területekbe, amelyek már nem haladnak jó ideje semerre.
Hogy végiggondoljuk a saját életünket, ahhoz külső és belső csend szükséges. A külsőhöz el kell menni a parókia területéről, a belsőhöz pedig nagy önfegyelem kell, hiszen még nyaralás közben is könnyebb megszokásból a másikra figyelni. Többszörös édesanyaként különösen nagy kihívás ez. De ez már egy másik beszélgetés témája lenne…

Hajduch-Szmola Patrik, Pécs:
Tudom, országunkban – és egyházunkban is – nehéz a szabadidőről beszélni úgy, hogy mások ne gondolják azt, hogy „akkor ő biztos nem csinál semmit”. Régen voltak olyan lelkészek, akik életük végéig nem mentek szabadságra, ezért ma is él egy külső-belső elvárás a lelkészekben, illetve a lelkészekkel szemben, hogy állandóan a szolgálat tüzében égjenek. Bármikor elérhető a lelkész, soha nem megy el pihenni – de legalábbis bármikor visszajön onnan. 
Nagyon igyekszem figyelni arra, hogy tudatosan ennek az ellenkezőjét tegyem. Úgy szervezni az évközi mindennapjaimat, hogy legyen szabadnapom (van is!), legyen szabadságom (van is!), és legyen szabadidőm, amikor a tapasztalat szerint a legkreatívabb vagyok – van is.
A képlet egyszerű: ha nincs szabadidőm, csak folyamatosan teljesítek (bocsánat: szolgálok), akkor nem tudok annyira kreatív lenni, mint amennyire a hivatásom megkívánja. Pont fordítva működik tehát: nyáron, amikor kevesebb feladatom van, akkor vagyok igazán alkotókedvemben, és ezt kihasználom arra, hogy kitaláljam az évközi alkalmaim tematikáit. Ülök az asztalnál a dolgozószobában, vagy biciklivel hasítok a Mecsekben, és közben jobbnál jobb ötletek jutnak eszembe. Inspirált vagyok. Teológiai és más értelemben is.
Mit csinálok lelkészként nyáron? Tulajdonképpen egy mondatban összefoglalható: kreatív vagyok, mert van rá időm. Van időm magamra és az emberekre is. Összeállítom a jövő évet, teológiát olvasok, koncepciókon agyalok, és emberekért imádkozom. Látogatok, prédikálok, készülök. Mivel több ötletem van, mint amennyit meg lehetne valósítani, ezért papírra írogatom őket, majd rakosgatom az íróasztalomon. Valamit kidobok, valamit arrébb teszek. Van, aminek a bevezetésével még egy évet várok, van, amit azonnal meg akarok valósítani. Lelkesedem és megújulok főállásban, és azt érzem, hogy ez a legtöbb, amit ilyenkor magamért és a gyülekezetemért tehetek. Hiszen ez ad erőt tíz hónapon keresztül ahhoz, hogy adni tudjak. 
Tudom, nem divat azt mondani, hogy ráérek. De ráérek. Arra, ami igazán fontos: ige, igehirdetés, gyülekezetépítés, lélekben gazdagodás. Ha Isten is szabadságra ment a hatodik nap után, akkor, azt gondolom, mindegyikünk elmehet – és el is kell mennie – szabira. Ez aligha lehetőség. Kötelesség.

A teljes cikk itt érhető el.