Történelmi sorsfordulókról, fájdalmas és gyötrelmes, de ugyanakkor sok örömöt és eredményt is hozó évszázadokról vall aszódi iskolánk. Története beleágyazódott az 1996-ban ezerévet ünneplő magyar oktatási intézmények sorába. Statisztikák bizonyítják, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház számarányán jóval felül vállalt részt a nemzet oktatásában és nevelésében. Patinás régi intézményeink sokszor letagadott és gúzsba kötött tradícióinak újraéledésére rácsodálkozva vállaljuk ezt a múltat. Kosáry Domokos közreadott kutatása azt mutatja, hogy az 1930-ban megjelent népszámlálási adatok szerint hazánk lakosságának 6,1 százaléka volt evangélikus, a főiskolát és egyetemet végzők között viszont több, mint kétszeres arányban, 12,3 százalékban voltak evangélikusok, a pedagógusok között pedig ez az arány 14% volt (Diakónia, 1986. 2. 23.). Az aszódi gimnázium alapítása a Felvidéken indult, majd Trianon után a Galga-völgye nyújtott otthont a két világháború között újjászervezett intézménynek. Az 1948-ban bekövetkezett, az egyházi iskolákat államosító intézkedések után nem reméltük, hogy lesznek egyszer még újra iskoláink.

Most az ősi aszódi templom mellett a gyülekezet, a város, egész egyházunk büszkeségeként ott magasodnak a gimnázium új épületének falai Nagy Tamás Ybl-díjas építészünk sok dicséretet érdemlő tervei alapján. A rendszerváltoztatás utáni állami kárpótlásnál ennél az intézménynél nem a régi épületet kérte vissza egyházunk, hanem egyik legnagyobb beruházásaként új iskolát építettünk, kollégiummal kiegészítve.

Az elmúlt negyven évben gyakran hallottuk, hogy káros az ún. „kettős nevelés”, azaz az ún. „természettudományos” és az ún. „vallásos” világnézet együtt. Evangélikus iskoláink története azt bizonyítja, hogy nem „kettősen”, hanem „tizenkettősen” oktattak és neveltek! Azaz meg akartak tanítani mindent, amit csak érdemes megismerni a következő nemzedékeknek, hogy teljes legyen a világképük. Az első újrainduló iskolánk, a Budapesti Fasori Evangélikus Gimnázium tanévnyitóján, 1989 szeptemberében világosan kimondtuk, intézményeinkben a hitet és a tudást, a keresztyénséget és a természettudományos világképet összeegyeztethetőnek tartjuk. Nem akarjuk hirdetni az ún. „természettudományos világnézet” ideológiáját! Világnézet és világkép ugyanis két külön dolog. Világképet a különböző ismeretekből, tapasztalatokból, megfigyelésekből, a tudománytól kapunk. Az oktatás feladata ezt kiteljesíteni és fejleszteni. A világnézet viszont az a belső meggyőződés, az az alapállás, ahonnan a környező világot nézem, ahonnan elindulva válaszolom meg a múlt, a jelen és a jövő végső kérdéseit. Ezeket a kérdéseket nem önmagukban, nem valamiféle általános humánum alapján, hanem Jézus Krisztus szerint, bibliai-evangéliumi alapról kívánjuk vizsgálni és keresni a megoldásokat. Egyházunk megnevezése – evangélikus – ezeket az alapokat jelenti. Ezért tartjuk fontosnak a hittan tanítását iskoláinkban, mert az a meggyőződésünk, hogy a bibliai, jézusi erkölcsi értékek oktatása hasznos a tanulók és a társadalom számára, ugyanúgy, mint a matematika, az angol nyelv vagy az informatika.

Hangsúlyoznunk kell azonnal, hogy senkire sem, tanulóinkra sem kívánjuk ráerőltetni a keresztyén hitet! Az evangélikus iskolának olyan intézménnyé kell válnia, ahol a jézusi erőtérbe, a hiteles tanítványi bizonyságtétel erőterébe hívogatunk. Isten tisztelete, szeretete, imádása az embertárs iránti tiszteletet és szeretetet is követeli. Az Ószövetség tanítása szerint „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme” (Példabeszédek 9,10) és ebben a kapcsolódásban érthetjük meg a tudományos világkép és a keresztyén világnézet összefüggéseit.

Végül még egy kérdést hadd húzzak alá arról, amit a mai modern pedagógia a „curriculum-teória” néven szokott emlegetni. Azaz figyelmet kellene fordítania mai iskoláinknak arra, hogy a tanulót, a jövőre felkészítendő fiatalembert a maga életének, környezetének, társadalmának, nemzetének, történelmének összefüggéseiben nézzük. Sohasem szabad egy-egy tantárgy, nevelési elmélet, tanterv „csőlátásával” megelégednünk, hanem „interdiszciplinaritással”, „totális látással” (wholistic approach) küzdhetünk a szakbarbárság, a provincialitás, az élet leszűkítése, a mások másféle igazának kirekesztése ellen. Felmérések szerint hazánkban is növekszik más fejlett országokhoz hasonlóan az ún. „funkcionális analfabétizmus”. Azaz nem az írni-olvasni tudás a probléma, hanem az olvasottak, a hallottak, a modern tömegkommunikációs eszközök által ránk zúduló ismeretanyagok saját életünk és a világ összefüggéseibe való belehelyezése és feldolgozása a gond.

Széchenyi István hazánkat spirituális és gazdasági téren előbbre vivő nagyszerű programjai mögött az a felismerés húzódott meg, hogy az életben a dolgok elsősorban a „kiművelt emberfőkben” (Hitel, 1830) dőlnek el. Hozzá szoktuk tenni, hiszen a rosszindulat olykor-olykor alábbhagy, a tájékozatlanság, szűklátókörűség, a butaság viszont megmarad. Ezért nem mindegy, milyenek ma iskoláink! Az Európai Unióhoz történt csatlakozásunk ezen a téren is egyszerre lehetőség és kötelezés!

Azt kívánom a tíz éve újrainduló Evangélikus Aszódi Petőfi Gimnázium és Kollégiumnak, hogy a nevében is említett történelmi és egyházi hagyományok őrzésében és továbbadásában tapasztalják meg Isten áldását!