Magas UV-sugárzás, kullancs-veszély, szúnyogtámadás, a strandon vígan úszkáló vírusok és baktériumok... Ha végre itt a nyár, minden sarkon leselkedik ránk a veszély, legalábbis a média a hatásvadász módszereivel erre igyekszik ráirányítani a figyelmünket. Való igaz, vannak olyan külső hatások, amelyekre fel kell készülnünk, de azért az élet nem a védekezésről, a gyanú árnyékában való reszketésről szól, kiváltképp nem a legelevenebbek, a leggyanútlanabbak társaságában. Őket a felelősségteljes óvintézkedések után talán érdemes odabízni a természeti erők Urára.

Nyári katasztrófavédelem

A külső környezet körültekintő megválasztása, a gondos felkészülés és – a műanyagmentes júliusra való tekintettel – a csomagolás mellett a gyermekekkel tervezett nyári programok előkészületeinek vannak kevésbé egyértelmű, de nagyon is szükségszerű mozzanatai, például, hogy mindig legyen B tervünk. Vannak helyzetek, amelyeket a legjobb megelőzni, kikerülni. Minden szülő ismeri, amikor rezeg a léc, a gyülekező sötét fellegeket és a pillanatot, amikor kitör a vihar…
*

Testemre kötözve a néhány hetes kicsi, és előttem a feladat: indulásra bírni egy ellenálló kétévest. Egészen átlagos öltözködési hercehurca, tipikus utolsó pillanatos pelenkás baleset, és még – mantrázom magamnak – ezt meg azt se feledd... Nem akar jönni. A játékos invitálás és kérlelés után következik a vonszolás. Leginkább átesünk a küszöbön. Félsiker. A meredek lépcsőn nem adja oda a kezét, majd ledobja a földre a kedvenc kacsáját – utána még jobban rázendít, merthogy a kacsa leesett. Zeng a lépcsőház. Leérünk végre. Kilépünk a kapun. Városképi látványosság: ideges anyuka és neveletlen gyerek. Sajnálkozó vagy fennakadt szemöldökű tekintetek. A szülőről szakad a víz, próbálja kifújni az odabent összegyülemlett feszültséget, és próbál megnyílni az új szakasznak. A kicsi biztatóan pislog az arcomba a kendőből, ahonnan egész idő alatt egy nyiffanás sem érkezett. Legalább ez...
*

Utólag minden ilyen helyzetet rekonstruálni lehet, és fel lehet fedezni azokat a csúszós banánhéjakat, amelyekre sikeresen ráléptünk; jobbára minden sarkon ott leselkednek. Legjobb, ha ezt adottságként fogadjuk el, ezzel az attitűddel sok bosszúságtól megóvhatjuk magunkat, energiát spórolhatunk, és figyelmünket a megoldásra összpontosíthatjuk.

Érdemes a nagy igényekből leadni és heroikus vállalkozások helyett elérhető, „minimalista” célokat kitűzni. Lehet, hogy szép a Gellérthegy, de ha délelőtt tíz óra után sikerül csak elindulnunk a gyerekekkel, a legnagyobb hőségben érünk majd oda nyűgösen, éhesen – és egy háromévest pillanatnyi kellemetlen érzeteiért a panoráma nem fog kárpótolni.

Őrmester vagy a bennünk élő gyermek

Csak a testvérek közötti szokásos harci jelenetek: „eznemjó”, „mértígy”, „énnem”, „ővolt”, „elvette”, „elvitte”, esetleg „kicsavarta”. Ilyenkor az emberből mintegy gombnyomásra bújik elő az autoriter őrmester, akinek szavait aztán olyan eredeti módon tudják visszamondani a „megfegyelmezettek”: „mifolyikitt?”, „hagyjátokabba!”, „hogygondolod?!”, „mitképzelsz!”, „ittavége!”. Fárasztó, unalmas, hatástalan, hálátlan és nem utolsósorban életidegen szerep.

Ha valakinek egyszer is sikerül egy adott nagyfeszültségű felnőtt versus gyermek helyzetből nevetést fakasztania, ha képes magát is megmosolyogni, már ráérezhet a szülői „szabad akarat” ízére és rejtett ajándékaira. Akinek nem, annak jó hír: minden határainkat feszegető kapcsolat, minden nehézkedős élethelyzet a barátunk lehet – ha van bátorságunk új szemmel tekinteni rá.

Ha merjük nem túl komolyan venni magunkat egy szituációban, és ha érkezik a sugallat vagy a magas labda, merjük „leszedni a pattanókat”, egész biztos, hogy olyan szülők vagyunk, akik még emlékeznek a bennük élő gyermekre. És erre érdemes tudatosan is, újra és újra emlékeztetni magunkat. Mert a legtöbbször nem közvetlen a vele való kapcsolat. Van azonban egy hang odabenn, amelyik súg, és igyekszik rámutatni, hogy minden összevont szemöldök és szigorúra húzott száj mögött ott bujkál a nevetés.

„Áldás leszel!”

A szülő lelki jólléte – és ezt sokszor elfelejtjük – az alapja a gyermek jóllétének, test-lelki szükségletei megfelelő kielégítésének, a róla való örömteli gondoskodásnak, a vele való kreatív foglalkozásnak. Jól jöhet olykor egy harmadik értő-érző szem, aki tapintatos szeretettel hallgatja meg panaszos szánkat. Akit – ha nehézség merül fel a hétköznapok taposómalmában, és bennünket túlfeszítenek a negatív érzelmek: az aggódás, a bizonytalanság, a szituatív idegbaj – bátran felhívhatunk, és kertelés nélkül elmondhatjuk, kiönthetjük neki a szívünket. Vagy akár akkor is megtalálhatjuk, ha épp a jó érzéseinket szeretnénk még mélyebben elraktározni későbbi muníciónak.

Mondhatja erre bárki, hogy „de hát mire vannak a barátok?”, sőt az imádságos élet épp arról szól, hogy a legmélyebb érzéseinket, kétségeinket tárhatjuk fel bizalmasan Isten előtt. Mindezt nem vonja kétségbe senki, ugyanakkor akinek gyermeke van, az pontosan tudja, milyen a gyerekekkel együtt ruhástul elájulni esténként, amikor a konyhában halmokban vár a mosogatnivaló, a gépen meg a félkész cikk...

Pszichológiailag bizonyított tény, hogy a másik ember puszta jelenléte, maga a meghallgatottság érzése, az érzelmek kimunkálása a verbalizálás útján már önmagában is oldja a feszültséget, a szorongást, és segít a konstruktív megoldások keresésében. A kisgyermekes hétköznapok olajozott működtetésében tehát lehetséges, hogy fokozottabban igaz a „segíts magadon, az Isten is megsegít” közmondás – mindehhez elsőként sokaknak meg kell tanulnia egyáltalán benső szükségleteik artikulálását.

Az érvekből és ötletekből kifogyva, megfáradt lélekkel nézem a küzdelmes percek után csatakos szőke fürtöket, az érdekérvényesítő sírástól még mindig maszatos, kipirult arcot, aztán tekintetem a pólója feliratára téved: „Áldás leszel!” A 2016-os Szélrózsán kapta a keresztanyjától. Biztos, ami biztos, kettőt is kapott belőle. Elmosolyodom.

Közben ő is megnyugszik lassan. Uzsonnázni invitálom – biztos recept. Engedelmesen masírozik mellettem a beígért áldás. A közös étkezés áldásos tevékenység. Nincs kínzó vágy, szükséglet, feszültséget keltő érzet. Csak a jelen van, amelyben egymással szemben csendes egyetértésben tápláljuk magunkat. „Együgyűek” vagyunk. Belesimulunk. Aztán újra futjuk a köröket – odakint és idebent egyaránt...
*
Leleményes szeretetből állandóan jól vizsgázni még a legnagyobb stréberek sem tudnak. Kisgyermekesként borítékolható a bukdácsolás a szünidei hétköznapok vizsgáin – de rendre bukott állapotunknak és a „vizsgáztatók” dinamikusan változó kedélyének megfigyelése, megérteni igyekvése, a folyamatos „viharzóna” olyan tapasztalatot nyújt, amely valódi, távlatos találkozásoknak nyit teret a ránk bízottakkal, a világgal, benne önmagunkkal és nem utolsósorban a világ Teremtőjével.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 29–30. számában jelent meg 2019. július 28-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.