Az ellenségszeretet parancsa – bármennyire szeretnénk is – nem pszichológiai fogalom, sőt nem is valamelyik egyházatya vagy reformátor tanítása, hanem a Szent-írás elrendelése. „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket...” – olvassuk a Hegyi beszédben (Mt 5,44) az ott elhangzottak csúcspontjaként Jézus parancsát. A keresztény élet beteljesedésének egyik jeleként képesnek kell lennünk még az ellenség szeretetére is – ezt bízta ránk a Megváltó.
Jogosnak tűnő dilemmánk
Az ellenségszeretettel kapcsolatos emberi ellenérzés nem csak bennünk alakul(hat) ki. Erre számos teológiai és kultúrtörténeti példát láthatunk. A 2. században élt keresztény filozófus, Justinus mártír a zsidó Trifonnal zajlott dialógusáról feljegyzi, hogy beszélgetőpartnere az evangéliummal – így a Hegyi beszéd erkölcsi tanításainak elvárásaival – kapcsolatban kijelentette: „...tanaitok, melyek az úgynevezett evangéliumokban állnak, oly nagyok és magasztosak, hogy azokat betartani senki se képes.”
Órigenész fokozatosságra épülő szeretetről beszélt, olyanról, amelyet követve mindennek megvan az egészséges helye. Értelmezése szerint természetes és követendő, hogy jobban szeretjük azokat, akik közelebb állnak hozzánk, és kevésbé fejezzük ki szeretetünket azok felé, akikkel távolabbi vagy rosszabb a kapcsolatunk. Meglátása szerint az ellenségszeretet azt jelenti, hogy gyakorlója nem gyűlöli az ellenségét.
A középkorból számos olyan teológiai fejtegetés említhető, hogy az ellenségszeretettel kapcsolatos jézusi parancs miként enyhíthető és értelmezhető inkább jó tanácsként.
Friedrich Nietzsche így írt az Így szólott Zarathustra című művében: „Ellenségetek lévén, ne fizessetek néki jóval a rosszért: mivelhogy ez megszégyenítené. [...]S inkább haragudjatok, semhogy megszégyenítsetek.” Max Weber közgazdász, szociológus pedig kijelentette, hogy a Hegyi beszéd egésze megvalósíthatatlan, mivel az érzületre épít, és nélkülözi a felelősségetikát.
Istenképűségünkből tekintve a világra
A jézusi felszólítás nem egyedülálló az Újszövetségben. Pál apostolnál azt olvassuk: „Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket; áldjátok és ne átkozzátok” (Róm 12,14), Péter első levelében pedig szintén megerősítést nyerhetünk, hogy dolgunk van ezzel a fogalommal: „Ne fizessetek a gonoszért gonosszal vagy a gyalázkodásért gyalázkodással, hanem ellenkezőleg: mondjatok áldást, hiszen arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek.” (1Pt 3,9)
De mi kell ahhoz, hogy ezt megvalósítsuk? Talán annak a felismerése: úgy, ahogy Jézus kitágítja a felebarát értelmezését, és abba minket is beleért, mi is meg tudjuk ezt valósítani. A jézusi szeretetből táplálkozó élet ugyanis még erre is képes. Erre világít rá Rudolf Bultmann evangélikus teológus, az Újszövetség professzora is: „A szeretet követelménye felülmúl minden jogi követelményt; nem ismer határt és korlátozást; az ellenséggel szemben is érvényes” – írja Az Újszövetség teológiája című munkájában.
Fabiny Tamás, egyházunk elnök-püspöke – A kötényes Isten című kötetében megjelent – A tékozló samaritánus című prédikációjában többek között így fogalmaz: „Ám nem egyszerűen arról van szó, hogy szeressük rosszakaróinkat, hanem hogy fogadjuk el: Isten is szeret minket, jóllehet hitetlenségünkben és engedetlenségünkben ellenségei vagyunk. Ez az idegennek tűnő, ellenségnek számító ember az, aki megszégyeníti a választott nép tagjait. Valójában a samaritánus tanúskodik Isten szeretetéről. Mert ebben az ellenségszeretetben istenszeretet van.”
Németh Gábor római katolikus pap, a Győri Hittudományi Főiskola Erkölcsteológiai Tanszékének vezetője e témában írt – Ellenségszeretet címet viselő – tanulmányában kifejti, hogy az ellenségszeretet fogalma tekintetében, mint általában a kapcsolatok esetében, két szereplőről gondolkodunk. Jézus tanítása nem az én-ő viszonyra építkezik, hanem a nehéz, küzdelmes helyzetben is istenkapcsolatot feltételez. Az ellenségszeretet új dimenziót nyit emberi kapcsolatainkban. Azt jelenti, hogy nem önmagunkból, hanem az istenképűségünkből tekintünk a világra. Ez pedig lehetőséget ad, hogy életünk ne az önzés és a földi igazságok szintjén mozogjon, hanem képessé váljunk az önzetlen megbocsátásra, a viszonzásvágyról való lemondásra, az ítélkezés helyett az irgalmasságra, a feloldozás ajándékának gyakorlására.
Imádságban odalépünk az ellenséghez
És mi a teendő, ha a másik nem mutat megbánást? Erre a kérdésre is sokan keresték a válaszokat. Augustinus hippói püspök például hangsúlyozta, hogy imádkozzunk üldözőinkért, viszont hozzátette, arra azonban nem vagyunk kötelezve, hogy azokért is imádkozzunk, akik nem kérnek bocsánatot. Hosszan sorolhatnánk a további példákat, azonban egyik sem mozdíthat el minket a jézusi úttól: az ellenségszeretet úgy érvényesíthető, ha nem a másik felé támasztott elvárások igáját vesszük a vállunkra, hanem a szeretet felszabadító parancsát követjük.
Az ellenségszeretet nem pszichológiai vagy szociológiai fogalom, hanem teológiai, azaz az isteni dimenzió oldaláról kíván az ember személyes életére, világlátására, emberi kapcsolataira hatni. Az ellenségszeretettel élés abból a felismerésből táplálkozik, hogy miként Isten a bűnössel (velünk, velem) megbocsátó, úgy hozzá hasonlóan mi is kegyelmet gyakorolhatunk még a megbánást nem mutató embertársainkkal szemben is.
Ezt Dietrich Bonhoeffer, a mártír német evangélikus lelkész, teológus a Hegyi beszédről gondolkodva még egyértelműbben fogalmazza meg a Követés című könyvében: „De ki szorul rá jobban a szeretetre, ha nem az, aki maga is minden szeretet nélkül, gyűlöletben él? Ki méltóbb tehát a szeretetre is, ha nem az ellenségem?” Azt is hozzáteszi, hogy az ellenséget „az illeti meg, ami a testvért: Jézus követőjének szeretete”.
„Ha megvalósítjuk az ellenségszeretet parancsát, akkor megszületik az irgalmasság kultúrája” – fogalmazott Ferenc pápa. Németh Gábor szerint „az ellenségszeretet megvalósítása legegyszerűbb megfogalmazásban nem más, mint az, hogy a felebaráti szeretet körét kitágítom, és azokra is alkalmazom, akikkel szemben vélt vagy valós sérelmeim állnak fenn”. Ne felejtsük el: az ellenségszeretet vonatkozásában Jézus ajándékról is beszélt (Lk 6,35). Míg a rosszakaratra – alapvető természetünkből fakadóan – haraggal és dühvel válaszolunk, addig Jézus a Hegyi beszéd tanításában megmutatja nekünk, hogy az imádság által felül tudunk emelkedni még a világ számára jogosnak tűnő negatív érzéseinken is.
„Ez a legnagyobb dolog – írja Bonhoeffer. – Az imádságban odalépünk az ellenséghez, vele, nála, érte vagyunk Isten előtt.” Ezáltal leküzdhetjük a bennünk munkálkodó rossz érzéseket, letehetjük ezeket, és felismerhetjük: Jézus-követőkké, gonosz indulatoktól szabadokká, azaz megajándékozottakká váltunk.
A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 29–30. számában jelent meg 2019. július 28-án.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.