Nekem így, és neked úgy… Nyár van, nagy meleg. Az ember nem kíván nehéz ételeket, szinte csak a dinnye fogy rendületlenül. Azért mégis főzök ebédet. Ha gyorsan szeretnék végezni a konyhában, akkor tésztát.

A gyerekektől tudom meg, hogy masninak hívják magyarul a farfalle nevűt. Pedig a szó azt jelenti: „pillangók”, én se neveztem még másképp. Elnézem a tányéron a kislányhaj szokott szalagdíszét. Tényleg masni alakúak ezek a pillangók.

Különben meg nem is olyan fontos, ki mit lát bennük. Annyi minden van az életben, amit másképp látunk. Színárnyalatok és nehezen érthető érzések – még a versek sem ugyanazt a gondolatot ébresztik bennünk. Néha ámulattal tölt el, máskor megrémít, milyen különbözőek tudunk lenni. Pillangók, masnik, esetleg összehúzott közepű, cakkos szélű téglalapok…

Békésen eszünk tovább. Pedig milyen jót lehetett volna rajta vitázni…

Vérvétel. Sokáig irtóztam a vérvételtől. Eleve nem kedvelem a tűt, ha meg még benn is akarják tartani a karomban, az különösen nem szimpatikus gondolat. De hát ahányszor gyermeket vártam, mindig edződhettem. Például vércsoportvizsgálatot minden babavárás elején és végén is végeztek akkoriban (most nem tudom, hisz-e még benne valaki, hogy közben kicserélődik a kismama vércsoportja, én már akkor se nagyon tudtam ezt elképzelni). És persze volt még jó sok vizsgálat, amelyből időnként messzemenő következtetéseket vontak le, máskor alig pillantott rá az eredményre valaki.

Ez a szakasza az életemnek lezárult. Most már vagyok olyan idős, hogy a szedett gyógyszereim mellékhatásai miatt kelljen a vérképemet követni. Háromhavonta el is zarándokolok laborvizsgálatra. Néha sikerül összekötnöm ezt azzal, hogy valaki nehezebben mozgót is magammal viszek. De amikor nem, már olyankorra is kaptam egy extra feladatot.

Kicsi, szőke fiatal nő, ijedt kis verébtekintet. Nem nagyon választják őt a betegek, ha valaki mégis leül vele szemben, rémülten csipogja: „Jaj, alig van vénája, nem fogom eltalálni!” Hát, van olyan, amit az ember szívesebben hallana ennél egy ilyen szurkálós helyen. Az előttem állónál éppen feladta a keresést, az egyik karjából nem sikerült levenni a vért, meg van szeppenve, átküldi az idősebb kolléganőhöz. Hirtelen el is fogy a sor előle. Riadtan pislog körbe. Odamegyek, leülök szemben vele, tartom a karom. Néz rám összehúzott szemmel, vizsgálgat a tekintete.

– Nem biztos, hogy el fogom találni… – pihegi, kicsit le is biggyen a szája széle. – Pedig nagyon kéne ez a munka. Itt háromkor végzek, odaérek az iskolába a gyerekemért. Aspergeres, nem tud várni, de tényleg nem.

Nem is nekem mondta, inkább csak úgy maga elé. De értem, amit mond. Az Asperger-szindróma az autizmus egyik fajtája. Az én kisfiamnak sem megy könnyen a várakozás. Persze, eddzük őket, ahogy tudjuk, de ők ebben mindig gyengébbek lesznek, a húr is csak valameddig feszül, utána elszakad. Van, amiben nekünk, többieknek kell alkalmazkodni.

– Nekem is van egy esőmanóm – mosolygok rá.

Tartom a karom, most már mind a kettőt. Bizonytalanul vállat von, mint aki jelzi, hogy ő szólt előre, aztán bök egyet a tűvel. Nem sikerül eltalálnia a vénát.

– Egy csepp vér se jön – súgja pirulva. – Átmehet Marika nénihez, ha akar. Most éppen szabad.

Rázom a fejem, hogy nem megyek. Újra próbálkozunk. Egész belepirul az örömbe, hogy most folyik a vér. Közben a gyerekről kérdezem, váltunk pár szót.

Végre kész vagyok. Halványan elmosolyodik. Kicsit én is halványabban mosolygok, nem szeretem a vérvételt. De azóta mindig őhozzá ülök le, ahányszor csak megyek.

Csu, akit Ninek hívtak. Kiscsibéket keltettünk, nagy volt az öröm a gyerekek körében, különösen, amikor kiszámoltuk, hogy éppen Misu fiunk születésnapján bújnak elő a tojásból. A nagy napig szigorúan békén kellett hagyni a kotlóst, ami nem könnyű, ha az embert majd szétveti a kíváncsiság.

Végre eljött a nagy nap, a lesoványodott, tollcsomónyi tyúkanyó alól előgurult egy csomó csipogó pihegombóc. Nem volt egyszerű megszámolni sem őket, mert hol eltűntek az anyjuk védőszárnyai alatt, hol meg teljesen rendezetlenül szaladgáltak. Misu el is fáradt a káoszban, ő szereti, ha a dolgok kiszámíthatók.

De azért nevet mégis tőle kértünk a hét kiscsibe számára. A bűvös hetes szám pedig csodákat művelt. Na, nem olyan szokványosakat, amikre számítottunk. Nekem rögtön a hét törpe neve villant be, aztán esetleg a hét szolmizációs hang vagy a számok hétig. Misu hosszabban töprengett, aztán többféle változattal is előállt. Felsorolt vagy tíz hét szótagos mondatot, hogy ezekből válasszunk. Végül kettőt tartottunk meg: „Itt a csupasz kö-nyö-köm.” Valamint: „Hív-ni kell a men-tő-ket.” Ez lett a pipikék neve.

Magam részéről be kell vallanom, hogy az etetés, itatás és gyönyörködés mellett nem fordítottam nagy gondot a kicsikre. Úgyis olyan hamar megnőnek, no meg azért ezek a nevek az én fejemben kicsit egybe is olvadtak.

Sajnos, az élet úgy hozta, hogy egy délután az egyik sárga színű pelyhes jobblétre szenderült. Misu vette észre. Nem sírt, csak közölte, hogy Csu, akit Ninek is hívtak, meghalt, el kell temetni, mert nem mozog, és nem vesz levegőt, és ezek életjelek, szóval vége az életének. Az apró tetemet a kertben helyeztük sírba. A csirkék neve azóta „Itt a …-pasz kö-nyö-köm.” Valamint „Hív-… kell a men-tő-ket.”

Emberek, ha egy kis fióka halála ekkora értelemvesztést okozott ezekben a mondatokban, mennyivel komolyabban kell vennünk a saját életünket?!

Üresség, üres ég? Van, amikor semmi se jó. Megmagyarázhatatlan elégedetlenség tipor le. Langyos a leves, íztelen a nevetés, még a munkám is csak úgy félgőzzel megy. Megyek, csinálom a dolgom, mint egy automata. Nem szeretem ilyenkor magamat és ezt az állapotot sem. Érzések nélkül indulok – készültem, de valahogy nincs bennem lelkesedés, vagy nem is tudom, mi. Ürességet élek meg, nincs mit vinnem, nincs mit adnom.

Aztán csak úgy – remény nélkül – olvasok igét. Kenyérszaporítás, ötezer ember jóllakott abból, amit egy gyermek hozott. Ezt ismerem, dúdolni is tudom, csak belül vagyok kongó, semmilyen, langyos. Már kezdeném sajnálni magam: én nem hoztam semmit, csak itt vagyok. Kapaszkodom az Úr köntösébe, két kézzel szorítom. „Bocsáss meg, ma nincs mit adnom, de szükségem van rád.” És megszaporodik a kenyér, enni kap mindenki.

De ezzel nem ér véget a csoda. Előkerül tizenkét üres kosár. Ki és miért ment Jézus után üres kosarakkal? Fogalmam sincs. Csak az fontos most, hogy a maradékot ezekbe a kosarakba töltik. Én is. újra tele szívvel mehetek tovább. Nem üres az ég. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 31–32. számában jelent meg 2019. augusztus 11-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.