A szűk utcákat uraló bérházak magas tűzfalai minimális kilátást hagytak az égre, ő mégis mindig felszegett fejjel ment, akkor is, mikor már sem apa, sem anya nem fogta a kezét; az egyik ki tudja, hol járt, a másik meg mindig sírt emiatt. Gyakran történt az égre nézés miatt baleset – hol tócsába, kutyapiszokba lépett, hol a piacról hazasétáló néniknek vagy a jó előre kikészített szemeteskukáknak ment neki.

Szerette a pincét is, főleg nyári délutánokon ült szívesen a levezető lépcső alján, azon gondolkodott, hogy milyenek lesznek a gimnáziumi osztálytársai, élvezte a felfelé áradó hűvöset, és nem zavarta a huzattal együtt felszivárgó doh sem. Ismerős volt régről a szag, valami kicsit félelmes, mégis izgalmas kalandot rejtett.

Ekkor jutott eszébe az ajtó az utolsó tárolóból.

Ugyanaz a málló kupac fogadta a félhomályban, ugyanazt az émelygést és félelmet érezte, mint nyolc éve, mégis, átgázolva a törmeléken, határozottan fogta meg az ajtó kilincsét, és próbálta lenyomni. Meg sem moccant.

„Rozsdás” – gondolta, és azonnal felszaladt megkeresni a nagyi varrógépét; emlékezett, hogy a kockás bőröndben, amiben tartották, volt egy kicsi, szemcseppentőhöz hasonló olajos fiola. Mennyit játszott régen a gombokkal, volt vagy ezer, szakadozó nejlonzacskókban meg lassan opálosodó műanyag dobozkákban. Volt horgonyos, gyöngyházfényű kicsi, nagy, vadgesztenyére emlékeztető sötétbarna, kemény, fényes gomb, rengeteg. Átnézte az egész lakást, a szekrényeket, az ágyak alját, még a régi nevelőapja által összeeszkábált polcrendszer tetejére is felkotort (oda nem látott fel rendesen, mert csak kis létrájuk volt), de nem találta sehol. Aztán eszébe jutott egy késő esti fojtott hangú vita, ahogy Béla győzködi az anyját, hogy muszáj kifizetni, mert még baja is lehet belőle, ezek mindenre képesek, és különben sem kell minden vackot őrizgetni.

A gimnáziumi évek gyorsan elteltek, megtanulta, hogy jobb maga elé nézni, az égre csak akkor, ha éppen nem tart sehová. De ő mindig mozgásban volt, a repedezett, aszfaltos iskolaudvaron vagy a futópálya salakján, a nyári kerékpár- és kenutúrákon.

Most is rohant volna felfelé a lépcsőn, még annyi mindent kellene összepakolni a vidéki egyetemista kollégiumi léthez, de megtorpant a lejáró előtt, mert ugyanúgy táncoltak a porszemek a beszűrődő napfényben, és ugyanazt a hűvös – most már tudta – elmúlásszagot érezte, mint régen, amikor még nem rohant sehová, és csak az eget nézte. Gondolkodás nélkül elindult az utolsó tároló felé, félretolta a lomokat, és határozottan nyomta le a kilincset. Még csak nem is nyikorgott, úgy nyílt az ajtó, a szerkezet, a rugók rég elporladtak, a zár nyelve tehetetlenül fityegett. A meredek, szűk lépcső végén lévő, gyalulatlan fából összerótt, kilincs, zár, rigli nélküli ajtó engedelmesen, csak kicsit nyikkanva nyílt ki előtte, ahogy maga felé húzta.

Talán tíz négyzetméteres lehetett az ablak nélküli tűzfalakkal határolt terület, ahol a hosszú évtizedek alatt összegyűlt, finom városi porban olyan zöld fű nőtt, amilyent még sosem látott. Lassan féltérdre ereszkedett, megsimította a selymes szálakat, az oldalára, majd a hátára feküdt.

Az égből látszó négyzet ugyanolyan türkizkék volt, mint mikor utoljára fogta apa és anya egyszerre a kezét, nem volt se pocsolya, se néni, se kuka, csimpaszkodhatott, lógázhatott, és mindenről elfeledkezve nézhette az eget.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 31–32. számában jelent meg 2019. augusztus 11-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.