A „Kicsoda Isten a »halála« után?” provokatív felvetésre Anselm atya többek között így reagál: „Nietzschének teljesen igaza volt. Úgy vélte, hogy egy bizonyos istenkép halott: a moralizáló Isten, az az Isten halott, aki mindig csak lemondást követel, aki csak tagad. Azonban maga Nietzsche is szenvedett ettől.” Az evangélikus lelkészcsaládból származott filozófusnak ezt a vívódását jól tükrözi Az ismeretlen Istennek című verse, amelynek utolsó versszakát David Steindl-Rast idézi a beszélgetésben:

Meg akarlak ismerni, Ismeretlen,

te lelkembe mélyen markoló,

életemet viharként bebarangoló,

te megragadhatatlan, lényemmel rokon!

Ismerni akarlak, s magam szolgálni téged.

Őszinte istenkeresésünkre Jézus Krisztus a válasz, aki „nem illeszthető egyszerűen a vallásalapítók hosszú sorába” – olvashatjuk a Jézus Krisztus és a Buddha alcímű fejezet bevezetőjében. A bencés szerzetesek többek között Heinrich Böllt idézik: „Számomra fontos, hogy Jézus nemcsak ember volt, hanem Isten Fia is, másképp az egész csupán romantikus történet lenne.” Frappáns Karl Rahner tömör tézise, aki szerint Jézus Isten tökéletes önközlése.

Ugyanakkor a két szerzetes fontosnak tartja a vallásközi párbeszédet, mert más vallások megismerése is segíthet mélyebben megragadni Jézus páratlan titkát. „…meggyőződésem, hogy az összes út közül Jézus keresztény útja – nem az, amit a történelem során mindig hirdettünk – a legemberközelibb” – vallja Anselm Grün.

A fenti idézetben a gondolatjelek közé ékelt, enyhén egyházkritikus megjegyzés már előremutat a következő fejezet izgalmas címére: Szent, bűnös és elhívott – avagy: Az egyház(ak) látszat és valóság között. A témát Johannes Kaup provokatív diagnózisa intonálja. Az újságíró szerint „egyre többen elégedetlenek a vallási intézményekkel […]. Ez valószínűleg azzal van összefüggésben, hogy a szervezett vallás létrehozott egyfajta »fast-food-vallást«, és nem a hiteles istentapasztalatra, hanem sokkal inkább egyfajta »vallásos biztosítási rendszerre« támaszkodik.”

Anselm Grün is úgy látja, hogy „az egyháznak olyan közegnek kellene lennie, ahol az emberek saját személyes tapasztalatot szerezhetnek Istenről. Az egyháznak olyan helynek kell lennie, ahol a világban megbántott és megsebzett emberek elfogadásra lelnek.” De sajnos az egyház is ki van téve a hatalom kísértésének.

Ugyanakkor Steindl-Rast hangsúlyozza, hogy az egyház minden gyarlósága ellenére tiszteletet érdemel: nem mint intézmény, hanem mint egy drága üzenet közvetítője. Mindezt egy szellemes képpel illusztrálja: „…az egyház annak jeleit mutatja, hogy rozsdás vízvezeték lett. Ha láthatnánk a föld alatti vízvezetékeinket, soha többé nem innánk vizet. Mégis tiszta vizet szállítanak hozzánk, még rozsdásan is.” Mindehhez Anselm Grün hozzáteszi: „…bízom abban, hogy az egyházban a rozsdás vízvezetékek ellenére mindig új források fakadnak. Az egyház története tele van ugyan botrányokkal, ám Istennek legyen hála, üdvös újrakezdésekkel is.”

David testvér még tovább gazdagítja a képet, amikor az evangéliumot tiszta vizű forráshoz hasonlítja, amely azonban világunk rideg/hideg klímája miatt befagyhat. Így lesz a dogmából dogmatizmus, a morálból moralizmus. Ezek az „izmusok” az élő víz befagyott torzói. A döntő kérdés: miként lehet ezt a jeget újra élő vízzé olvasztani?!

A válasz közös felismerésünk: egyedül a Lélek lángja vethet véget az egyházi jégkorszaknak. Egy olyan új pünkösd, mint a reformáció és a hozzá hasonló egyházújító, ébredési, szerzetesi mozgalmak.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 31–32. számában jelent meg 2019. augusztus 11-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.