Arany szobrokat öntünk magunknak,

Térdre rogyva imádjuk alkotásunkat,

Bánatban, örömben hozzáfutunk,

S némaságán netán még csodálkozunk -

Arany házakat építünk magunknak,

Felemelt fejjel mutatjuk másoknak,

Rideg szobáit megtöltjük kinccsel,

s hideg fogja át majd lelkeinket -

Arany ruhát varratunk magunknak,

Hozzá arany cipőt veszünk fel,

Kihúzott derékkal sétálunk benne,

S hogy nem melegít fel, nem mondjuk el -

Arany tálra tesszük ételünket,

Drága lazac, kaviár, pezsgő is kell,

De az éhezőknek ez nem ad vigaszt,

s hogy csikarja hasunk, jól titkoljuk el -

Aztán csak jön egy koldus,

fehér gyolcs ruhában

Megáll az aranyszobor előtt,

Szíve sajdul, remeg a lába,

Fáradt arcán a könnye gördül.

Véres koronáját leteszi

A szobor lábai elé, és

Sírni kezd a koldus, mert ő csak

Koldus, bálványainkat jön,

hogy törje szét.

Aztán elmegy majd alázatos fejjel,

elmegy az arany ház előtt,

hátán ott van lakhelyének jele,

keresztje szinte a hátára nőtt.

Majd rongyos gyolcsát, ruháját ledobja,

elszégyenli magát ki látja testét,

mert hátán a korbácsok ütéseit

hordja, s kereszt helyét viseli.

Éhes szájához emeli fakelyhét,

vizet iszik, mi borrá változik,

kenyeret is enne, de nem jut csak páska,

fájdalmas arccal azt most megtöri.

Köztünk jár, itt van, s mi letagadjuk,

elfordulunk, mert őreá haragszunk,

koldusnak látjuk, jó bolondnak nézzük

mert bűnünk megvallni, bizony, bizony félünk...

S most a koldus mosolyog reánk,

megfogja az aranyruhás kezet,

melegség önt el, s némi boldogság,

és hinni akarjuk, már csak jó jöhet...