Arany szobrokat öntünk magunknak,
Térdre rogyva imádjuk alkotásunkat,
Bánatban, örömben hozzáfutunk,
S némaságán netán még csodálkozunk -
Arany házakat építünk magunknak,
Felemelt fejjel mutatjuk másoknak,
Rideg szobáit megtöltjük kinccsel,
s hideg fogja át majd lelkeinket -
Arany ruhát varratunk magunknak,
Hozzá arany cipőt veszünk fel,
Kihúzott derékkal sétálunk benne,
S hogy nem melegít fel, nem mondjuk el -
Arany tálra tesszük ételünket,
Drága lazac, kaviár, pezsgő is kell,
De az éhezőknek ez nem ad vigaszt,
s hogy csikarja hasunk, jól titkoljuk el -
Aztán csak jön egy koldus,
fehér gyolcs ruhában
Megáll az aranyszobor előtt,
Szíve sajdul, remeg a lába,
Fáradt arcán a könnye gördül.
Véres koronáját leteszi
A szobor lábai elé, és
Sírni kezd a koldus, mert ő csak
Koldus, bálványainkat jön,
hogy törje szét.
Aztán elmegy majd alázatos fejjel,
elmegy az arany ház előtt,
hátán ott van lakhelyének jele,
keresztje szinte a hátára nőtt.
Majd rongyos gyolcsát, ruháját ledobja,
elszégyenli magát ki látja testét,
mert hátán a korbácsok ütéseit
hordja, s kereszt helyét viseli.
Éhes szájához emeli fakelyhét,
vizet iszik, mi borrá változik,
kenyeret is enne, de nem jut csak páska,
fájdalmas arccal azt most megtöri.
Köztünk jár, itt van, s mi letagadjuk,
elfordulunk, mert őreá haragszunk,
koldusnak látjuk, jó bolondnak nézzük
mert bűnünk megvallni, bizony, bizony félünk...
S most a koldus mosolyog reánk,
megfogja az aranyruhás kezet,
melegség önt el, s némi boldogság,
és hinni akarjuk, már csak jó jöhet...