A füzet.

Bevezető

Néhány évtized bizonytalankodása után ma a tudomány egyre egyértelműbb és összetettebb felismerésekkel igazolja, a közvélemény pedig egyre inkább tényként kezeli, hogy az emberiség jelenlegi életmódja a Földön környezeti szempontból fenntarthatatlan. Az aggasztó jelentések és jövőképek a legkülönfélébb reakciókat váltják ki egyes emberekből és csoportokból.

Vannak, akik még mindig tagadni próbálják a problémát vagy elbagatellizálni a jelentőségét, és ennek érdekében részletekbe, illetve – általában ilyenekre épülő – alternatív elméletekbe kapaszkodnak. Nem ritka az sem, hogy felszínes érvekkel (például: nincs is globális felmelegedés, hiszen itt most épp hidegebb van a szokásosnál) nevetségessé próbálják tenni a figyelmeztetéseket. Mások – talán a frusztráltság okozta ösztönös reakcióként – „visszatámadnak”; ugyanis támadásnak értékelik a fenyegető tények feltárását, és ezért a feltáróikat próbálják „ártalmatlanítani”. Gyakran tapasztalt reakció az is, hogy megpróbálják „leleplezni az összeesküvést”, vagyis kimutatni, hogy az egyre összefüggőbb bizonyítékok láncolata valójában mesterséges konstrukció, és propagálása, az emberekkel való elhitetése rejtett érdekeket szolgál. Ez a reakció úgy is működhet, hogy a „leleplezők” mindig csak épp egyetlen esetre, állításra, kezdeményezésre fókuszálnak, és arra keresnek alternatív magyarázatot, amiből viszont hajlamosak általános érvényű következtetéseket levonni (például: ezt a klímatüntetést most a politikusok szervezték kampányérdekből, tehát (??) az „egész” zöld mozgalom „csak” arra való, hogy ők eltereljék a figyelmet a saját üzelmeikről; vagy: ezen a településen nem olyan jó az ivóvíz, mint általában, tehát (??) „csupán” az ásványvíz-kereskedelem üzleti ellenlábasainak mesterkedése az egyszer használatos műanyagpalackokra vonatkozó „minden” aggodalom, stb.), és így alkalomról alkalomra hárítják el, hogy az egésszel, a nagyobb összefüggésekkel kelljen foglalkozniuk.

Azok körében, akik elfogadják a környezeti veszélyekre vonatkozóan felismert tényeket és a belőlük levont következtetéseket, szintén változatos reakciókat tapasztalhatunk. Némelyeket sokkol a kemény és pár évtizede még nem sejtett igazság – hogy az olyannyira idillinek gondolt technikai, jóléti civilizáció fenntarthatatlan –, és kétségbeesésbe hullva lebénulnak vagy elkeserednek, mert nem tudják elképzelni, hogy másképp éljenek, vagy azt, hogy az emberiség még visszafordulhat a jelen helyzetből (e két reménytelenség-érzés valójában gyakran összefügg). Mások azt a következtetést vonják le, hogy ha az emberiség juttatta magát és a világot ilyen aggasztó helyzetbe, akkor az ember nem érdemli meg, hogy önmagát intelligensnek (a természet urának, a fejlődés csúcsának, a teremtés koronájának stb.) tekintse, hanem ideje „lelépnie az evolúció színpadáról”. Ők ezért (elméletben) könnyen fölébe helyeznek más létezőket – akár minden más létezőt – az embernek, és elutasítanak minden emberközpontú, vagy akár az ember képességeire alapozó tervet a helyzet javítására.

Megint mások, épp ellenkezőleg, a technikában bíznak, amely eddig minden gondot megoldott – mondják –, és most is ezt várják tőle. A politika iránt elkötelezettek akár valódi felelősségérzetből, akár saját pozíciójuk és fontosságuk védelmében úgy gondolják – vagy úgy kommunikálnak, mintha meg lennének győződve róla –, hogy a megszokott politikai, igazgatási eszközökkel megoldhatók a problémák, sőt, rájuk – a politikusokra – kell hagynia a társadalomnak, hogy megoldják azokat. Kétségtelen, hogy a válság felismerése óta létrejött – legalábbis a fejlettnek nevezett Észak országaiban – egy környezetvédelmi szakpolitika, mely – e téren szakképzett embereket helyzetbe hozva (de azért sokszor erősen ellenőrizve és korlátozva is őket) – fel tud mutatni bizonyos eredményeket a krízishelyzetek kezelésében. (Maga az ehhez szükséges képzés, a környezetvédelemmel foglalkozó szakemberréteg megjelenése is tekinthető egyébként egy választípusnak.) Hasonló a gazdasági szereplők hozzáállása is, akik a fogyasztói igényekre reagálva – másfelől nézve piacuk megtartása érdekében – igyekeznek a környezeti gondokra adott válaszaikat megfelelőnek és elégségesnek kommunikálni.

Ők, az intézményes és bizonyos értelemben hagyományos megoldás hívei viszont jellemzően gyanakodva és vonakodva fogadják az eddigi hatalmi struktúráktól független, alternatív, civil kezdeményezéseket, a környezetvédelmi, „zöld” mozgalmakat. A szakértelem hiányán, a naiv túlbuzgóságon túl (és ez talán mélyebben rejlő mozzanat) a fennálló rend elleni újabb – történelmi léptékben új muníciót kapott, de valójában régről ismert – „izgágaságot”, felforgató és utópisztikusnak bélyegzett jelleget hajlamosak felróni nekik. De valójában ide sorolható azoknak az egyéneknek az álláspontja is, akik a megoldásokat a nagy rendszerek mozgatóitól, a multicégektől és politikai szervezetektől várják, illetve rajtuk kérik számon ezek hiányát. Ez a felfogás gyakran együtt jár azzal a véleménnyel, hogy a helyi, egyéni vagy kisléptékű kezdeményezések jóindulatúak ugyan, de nem jelentenek valódi megoldást... Ezzel rokon az az álláspont, hogy a környezetkárosító magatartásmódoktól való elfordulást csupán egy szűk, erre fogékony réteg esetében lehet erkölcsi, szemléletformáló eszközökkel elérni, a nagy tömegek és a piaci szereplők esetében viszont csak (!) az anyagi szabályozók (adók, büntetések stb.) hatnak, úgyhogy csak ezeket érdemes komoly környezetvédelmi intézkedéseknek tekinteni. (Ugyanakkor ez a hozzáállás nem vet számot azzal a megfigyeléssel, hogy az anyagi szabályozók meggyőződés híján gyakran inkább a kiskapuk keresésére, alternatív, még „le nem szabályozott”, de a környezetre nem kevésbé ártalmas megoldások kieszelésére, mintsem valódi környezettudatosságra ösztönzik címzettjeiket – szemben a szemléletváltással.)

A civil megoldások elkötelezettjei – bár az sem ritka, hogy személyükben integrálják a szakpolitikai, szakmai és a mozgalmi megközelítést – egyrészt gyakran valóban abból indulnak ki, hogy a hagyományos intézményi megoldások látványosan leszerepeltek, gyakorlatilag már bebizonyították alkalmatlanságukat az újszerű kihívások kezelésére. Ezért a „zöld civil” mozgalmaknak van egy rétege, amely kétségtelenül a történelmi, klasszikus forradalmi mozgalmakra emlékeztet gondolkodásmódjában. Ebből fakadhat az a tény is, hogy a környezeti elköteleződés politikailag sokszor kötődik a baloldalhoz, vagy a kívülállók sorolják automatikusan oda. Azonban nem minden környezeti civil kezdeményezés indul ebből az alapállásból. Másoknak ugyanis inkább az a felismerése, hogy a kisléptékű, közösségi, ember-ember közötti kapcsolatokra épülő kezdeményezések, bár nem kecsegtetnek azonnali és átütő globális eredményekkel, mégis legalább egy területen, a szemléletformálásban éppenséggel a leghatékonyabbnak bizonyulnak; márpedig – egyre inkább belátható – az emberek szemléletmódjának megváltozása nélkül nem várható, hogy a környezeti válság megoldását célzó törekvések valódi eredményeket érjenek el. Sokak gondolkodásmódjának megváltozása pedig néhányakéból indul ki. Kétségtelenül ez a hozzáállás is a világ és a társadalmi rend radikális megváltoztatását tűzi ki célul, azonban nem az azonnali és totális, főként nem erőszakos eszközökre fókuszál – ha egyáltalán vannak és alkalmazhatók lennének ilyenek –, hanem a szerves építkezésre.

A felvázolt megközelítésmódok (és ki lehetne mutatni még néhányat) keresztül-kasul járják egymást, különböző interakcióik vannak, és egy igen tarka összképet festenek fel. Néha úgy tűnik, a világ a környezeti válság következtében – vagy apropóján – egy felbolydult méhkas képét mutatja. Vajon mi kell legyen az egyháznak, Jézus Krisztus küldetése letéteményesének hozzáállása mindehhez?

Ha az üdvösség történetének szempontjából tekintünk ezekre a reakciókra, valamiképp mindegyik ismerősnek tűnik. Izajás világos figyelmeztetésére Ácház király talán nem kikerülő választ adott egy részleges érv alapján? „Nem kérek jelet, nem kísértem az Urat.” (Iz/Ézs 7,12) A gonoszok, akik hatalmi vagy üzleti érdekeiket féltették, nem a valóság eltagadásával próbálták győzködni magukat arról, hogy életvitelükön nem kell változtatniuk? Okkal mondta nekik az Úr Jeremiás prófétán keresztül: „Ne bízzatok az ilyen hazug szavakban: »Az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma ez!« (...) Íme, ti a hazug szavakban bíztok, melyek nem használnak. Loptok, gyilkoltok, házasságot törtök, hamisan esküsztök, Baálnak tömjéneztek, és más istenek után jártok, akiket nem ismertek; azután pedig eljöttök, és megálltok színem előtt ebben a házban, mely az én nevemet viseli, és így szóltok: »Megmenekültünk«, hogy elkövethessétek mindezeket az undokságokat?” (Jer 7,4; 8-10). Jézust, aki szelíden, de erővel megkérdőjelezte az addig érvényes hatalmi berendezkedéseket és jövőképet, talán nem politikai felforgatóként ítéltették el Pilátussal (vö. pl. Lk 23,1-5)?

Nyugodtan mondhatjuk, hogy bár a környezeti válság új kihívás az emberiség előtt, de a problémával szembeni magatartás mégis ugyanazokat az ősi emberi mintákat követi, amelyeket az emberiség történetéből oly régóta ismerünk. Nem indokolatlan tehát az sem, hogy azt állítsuk: Isten mai válasza az emberiségnek hasonlóképpen szól ahhoz, amit régebbi korok kríziseiben adott. „Hiszen tudom, milyen terveket gondoltam el felőletek – mondja az Úr; ezek a tervek a békére vonatkoznak, nem a pusztulásra, mert reménységgel teli jövőt szánok nektek.” (Jer 29,11) Az egyház ilymódon bátran keresheti a klímaválságra adandó választ a Szentírásban.

Isten vigasztalása és a bajban megmentő, megtartó segítsége, ahogy ez Jézus Krisztusban feltárult előttünk, mindig az együttérzésen, a közösségen, a szereteten keresztül vezet. A legsötétebb éjben sem hagy magunkra, miközben nem erőszakkal válaszol a rosszra, hanem gyengédséggel és a teljesebb élet felkínálásával. Fogságban lévő népének hazavezető utat készít a pusztán keresztül, és önmaga teljesebb megismerését ajándékozza nekik szenvedéseik által. Az emberiség megváltója, a Messiás Isten szenvedő szolgája, Jézus Krisztus. A belé vetett hitet kéri tőlünk Isten, hogy mikor még a halál völgyében járunk (vö. Zsolt 23,4), már hittel magasztaljuk őt megváltásáért, és adjunk hálát neki.

Bármilyen meglepőnek tűnik tehát a környezeti krízis „egének beborulása” idején a hálát tűzni ki keresztény válaszként, valójában mégis ez az egyik legsajátosabb kincs, amit hozzá tudunk adni mi, Krisztus tanítványai az emberiség közös útkereséséhez. Ezért választottuk idei teremtés heti alapigénknek Pál apostolnak a Filippiekhez írt leveléből vett részletet (Fil 4,4–6). 

Hogyan fedezhetjük fel Istennek a környezeti krízissel küzdő emberiség számára adott válaszát ebben az igében?

Pál örömre biztatja a filippi híveket, mégpedig mindenkor. Az az öröm ugyanis, mely Istentől jön, mely Isten megváltó művének megismeréséből származik, felülmúl minden nyomorúságot, minden bűnt és annak minden következményét. Isten üdvözítő szeretet-terve erősebb az emberiség fenntarthatatlan életmódjából fakadó minden problémánál. Emiatt lehetünk és maradhatunk szelídek, vagyis követhetjük a legkitettebb helyzetben is azt a Krisztust, aki vádlói előtt sem élt az erőszak semmilyen eszközével. A környezeti válság sem teszi szükségessé vagy elkerülhetetlenné – bármiképp is érvelne emellett valamilyen irányzat, vagy tűnne ez kikerülhetetlennek emberi szemmel nézve –, hogy ember ember ellen támadjon, a másik legyőzése, veszedelme árán igyekezzen megmenteni saját magát vagy övéit, vagy akár csak hogy erőszakkal kényszerítse rá megoldási tervét másokra. Fontos az is, hogy mindenki megismerje ennek a szelídségnek erejét; ezért nekünk, krisztushívőknek ki kell tartanunk és aktívan kell cselekednünk abban a meggyőződésünkben, hogy a környezeti krízis megoldása így érhető el. Az Úr közel van hozzánk ebben az aggasztó gondban is. Ő, aki a kereszten egygyé vált minden emberi fájdalommal, a teremtés ellen elkövetett bűneinkre, a környezeti aggodalmakra és a klímaszorongásra sem tekint idegenként: ő azt is magára vette és már megváltotta. Ezért minden küzdelmünkben és erőfeszítésünkben, túllépve az aggodalmakon bízhatunk abban és kiindulhatunk abból, hogy ő velünk van.

Viszont ez az örömhír nem arra akar ösztönözni bennünket, hogy tétlenek maradjunk, ne cselekedjünk és ne változtassunk. Ellenkezőleg, nagyon is szeretne aktívvá tenni minket. Az első aktivitási forma, amelyet kér tőlünk az Úr, az imádság és a könyörgés. Világosan rá kell tekintenünk felelősségünkre, bűneinkre és az azokból fakadó helyzetre, és Isten elé kell vinnünk azokat. Egyrészt az imádság lelkületébe kell helyezkednünk, amely mindenben Istent keresi és mindent Istenben akar látni. Ez az imádság olyan aktivitás, amely néha passzivitásnak tűnhet (de nem az): letenni a mi eszközeinket, és üres kézzel állni Isten elé, megmaradva az ő jelenlétének tapasztalatában, hogy az ő békessége betölthessen minket. Másrészt viszont a világos, tiszta látásból fakadó őszinte könyörgésre is szükség van, amely kendőzetlenül feltárja Isten előtt és őrá bízza az emberi értelemmel felismert feladatokat.

A második aktivitási forma a hálaadás. Többnyire nem vagyunk eléggé tudatában annak, milyen lényeges ez a cselekvési mód a világban való létünk szempontjából, ha úgy akartjuk azt megélni, ahogyan Isten teremtő tervéből következik. A „hálaadás” jelentésű latin kifejezés (gratiarum actio) a magyar szónál is világosabban fejezi ki, hogy itt egy tevékenységről van szó. Mégpedig olyanról, amely nem csak a kapcsolatokat – Isten és ember, ember és ember között – teszi szilárdabbá (és ezért a problémák közös megoldására minket alkalmasabbá), hanem mint lelkület folyamatosan formálja bensőnket is. Ha hálás lelkületben élünk, másképp fogunk a teremtett világhoz viszonyulni, másképp helyezzük el önmagunkat benne, és meg fogunk tudni tenni olyan lépéseket is – például az önkorlátozás és az osztozás terén –, amelyek első hallásra talán túl nagy feladatnak tűnnek.

A Krisztus által rendelt cselekvés („Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”, Lk 22,19) őskeresztény korból származó neve is eucharisztia, azaz hálaadás. A korai keresztények közössége tehát úgy élte meg, hogy az a cselekvés, amelynek folyamatos megvalósítására – „az ő emlékezetére” – Krisztus maga hívja tanítványait, legpontosabban a hálaadás fogalmával írható le. Már csak azért is meg voltak győződve erről, hiszen maga Krisztus is a hálaadás gesztusával kezdte cselekvését az utolsó vacsorán (vö. Lk 22,17.19). Az eucharisztia (úrvacsora) elsősorban nem dolog, nem „valami”, hanem cselekvés, tett: az egész közösség hálás odafordulása Teremtőjéhez. Mégpedig nem csak a saját, hanem az egész teremtett világ nevében. A keleti keresztények liturgiájában anaforának nevezik azt a mozzanatot, amelyben az ember, mint teremtett társteremtő, az Ő megbízásából cselekedve „felemeli” (a szó ezt jelenti) a kenyér és bor által jelképezve az egész teremtést, hogy az az ember szaván keresztül dicsőíthesse teremtőjét és hálát adjon neki.

Az egész emberiség Istentől adott feladata ez, de az emberiség nem fogja tudni megtenni (és így nem fog eltalálni a teremtéssel megélt harmonikus viszonyhoz, így a környezeti krízis megoldásához sem), ha mi, Krisztus tanítványai nem éljük szüntelenül és egyre hűségesebben ezt a szolgálatunkat az emberiség szívében. Ezért is következik a hála magatartásából a felelősség. Egyrészt amiért hálás vagyok, azt értéknek tekintem – és amit értéknek tartok, azért felelősnek érzem magam. Másrészt ha mi, krisztushívők ismerjük ezt a küldetést, akkor nekünk kell azt elsőként megvalósítanunk, hogy az egész emberiség csatlakozása által végül a teljes kozmosz bevonódjon ebbe a dicsőítésbe. Hálaadást, eucharisztiát kell hát végeznünk – hálaadássá, eucharisztiává kell hát lennünk – annak érdekében, hogy a teremtés Teremtője felé haladhasson, az emberiség pedig a teremtés Isteni terve szerint, annak beteljesítőjeként élhessen a kozmoszban.

És végül a harmadik aktivitási forma: az emberi közösség szívének és gondolatainak erejével tevékenyen dolgozni a világért, a mai korban épp legfőképpen a környezeti krízis megoldásáért. Ez a tevékenység akkor lesz gyümölcsöző, ha Isten békességével eltelve megmarad Krisztus Jézusban. Jézus megtestesülésével vállalta az emberlét, sőt az anyagi lét minden aspektusát, így a munkát is. A megtestesült második isteni személy feltámadott testében pedig ott az anyagvilág, mégpedig az újjáteremtettségben beteljesedett formájában. Őbenne kell maradnunk tehát nekünk is – azaz hagynunk kell, hogy Isten minden értelmet, minden emberi tervet és elképzelést meghaladó értelme megőrizzen bennünket Őbenne (vö. Fil 4,7) –, hogy erőfeszítéseinkkel, technikánkkal, társadalmi rendünkkel, intézményeinkkel és mozgalmainkkal, kis- és nagy léptékű műveinkkel Krisztusban – akiben, akiért és aki által minden teremtetett (vö. Kol 1,16), és aki szüntelenül munkálkodik (vö. Jn 5,17) – a teremtés hűséges művelői és őrzői (vö. Ter/1Móz 2,15) lehessünk.

Az Ökumenikus Teremtésvédelmi Munkacsoport nevében: Nobilis Márió