Két vak ült az út mellett – mondja az Írás. Ahogy olvastam, nem a fizikai, hanem a szellemi vakságra gondoltam, noha tudom, hogy a szöveg itt konkrétan nem látó emberekről szól. De szólhatna akár rólam, rólad is. Ha öt évvel ezelőtt láttam volna mindezt, semmit sem jelentett volna, éppen, ahogy a vakon született sem tudja, mi a látvány, mi a színek kavalkádja, mi a kontúr s mi az árnyék. A vak ember erről legfeljebb hallomásból tud. Én is ültem az út szélén, s vártam, mindig vártam valamire. Vártam a karrierre, a boldogságra, de tele voltam közben haraggal és keserűséggel. Talán neked sem kell messzire menned, hogy hasonló embereket láss, mint amilyen én voltam. De arra jött Jézus. Dávid fia. Ezek a vak koldusok meglátták Jézusban a megígért Messiást, akiről már hallottak, akiről a tanítók és a rabbik beszéltek nekik, akiről a próféták jövendöltek. Ezért szólították őt Dávid Fiának – ez nemcsak genealógiai tény volt Jézusnál, hanem rang, cím, beteljesült jövendölés, éppen, mint az Emberfia megnevezés. Ezek a szavak a Messiás szinonimái voltak. A vakok tehát, noha még nem láttak, mégis felismerték, hogy ki jön arra. Jézus volt az egyetlen, utolsó és igazi reménységük. Ugyan kihez mehettek volna máshová?

„A sokaság azonban rájuk szólt, hogy hallgassanak el, de ők még hangosabban kiáltozták: Uram, Dávid Fia, könyörülj rajtunk!” (Mt 20,31) 

Az áhítat itt folytatódik.