Maga Luther kifejezetten az utolsó vacsorát ajánlotta az evangélikus templomok oltárképeinek témájául, és id. Lucas Cranach is törekedett a 16. században olyan kompozíciók megalkotására, amelyek – folytatva a mindenki által ismert hagyományokat, használva a népszerű és jól érthető jelképeket – oltárképként szolgálhatnak az evangélikus gyülekezetekben.

Luther mint tanítvány

A legismertebb ilyen alkotás a wittenbergi oltár, amelyet 1547 szeptemberében állítottak fel a városi tanács határozatára a városi templomban (Stadtkirche). A főképen a bibliai utolsó vacsorát látjuk. A tanítványok kerek asztal körül ülnek, élénk beszélgetést folytatnak, egymás felé fordulva. Társalgásukat nézve láthatjuk, hogy már elhangzottak Jézus szavai: „Bizony, bizony, mondom nektek, közületek egy elárul engem.” (Jn 13,21) Krisztus alakja nem uralja a kompozíciót, nem emelkedik a többiek fölé, dicsfény sem emeli ki. Az asztal bal oldalán ül, s bal karjával az alvó János apostolt öleli magához. A kép izgalmas mozzanata az, ahogyan Krisztus az asztalnál ülő Júdás – azonosítását egyértelművé teszi a háta mögött rejtegetett, harminc ezüstöt tartalmazó pénzeszacskó – szájába adja a falatot, ezáltal pedig illusztrálja az evangéliumot, hiszen az árulót a bemártott falattal jelöli ki. Az pedig, hogy nem csupán nyújtja felé az ételt, hanem kezével teszi a szájába, azt is jelzi számunkra, hogy Krisztus senkit sem rekeszt ki az úrvacsorából való részesedésből. Krisztus Júdásra tekint közben, nem folyik a tanítványok közti beszélgetésbe.

A festő a szolgáló képében önmagát örökítette meg, és a tanítványok közé festette Luther Mártont is, éppen hozzá fordul, és borral tölti meg a kupáját. A kompozíciót visszafogott márványarchitektúra, reneszánsz lodzsa fogja össze, amelyen át egy város látképe tárul elénk.

Több műalkotás, amely protestáns értelmezésben született meg, és az utolsó vacsorát ábrázolja, gyakran elhagyja a húsvéti bárány megjelenítését. Ezeken Jézus az asztalfőn ül, körülötte borral teli kelyheket látunk, a tanítványok előtt a tányérokon pedig kenyér van, abból esznek, poharukba szolgáló tölt bort egy díszes kancsóból. Az ilyen művek tehát képileg szólnak amellett, hogy Krisztus nemcsak a kenyérben, hanem a kenyérben és a borban is valóságosan van jelen.

Kortársi realizmus

A wittenbergi oltárkép fő jelenetét két oldalról – az oldalszárnyakon – a kereszténység egy-egy alaptanításának ábrázolása szegélyezi. A bal oldalon a keresztséget látjuk, amelynek szentségét Melanchthon szolgáltatja ki.

A jobb oldalon a gyónást mint az úrvacsorára való felkészülést örökítette meg a festő. Johannes Bugenhagen, a wittenbergi városi templom lelkésze mindkét kezében kulcsot tart. A kulcsok a bűnök megbocsátása és megkötése hatalmának szimbólumai; e hatalmat Krisztus Péternek (Mt 16,19), illetve az apostoloknak adta át („Bizony mondom nektek: amit megköttök a földön, kötve lesz a mennyben is, amit pedig feloldotok a földön, oldva lesz a mennyben is” – Mt 18,18). A képen a kulcsok tehát egy kortárs kezében jelennek meg, illusztrálva azt a reformátori álláspontot, hogy az oldás és kötés hatalma nem egy bizonyos személynek adatott, hanem az egész egyháznak.

Azzal a megoldással, hogy Cranach a helyi egyházi gyakorlatot és közösséget foglalta képbe, megjelenítve rajta a könnyen felismerhető reformátorokat, egyfajta „kortársi realizmust” hozott létre az oltáron. Ezzel a megélt hit dokumentumává is válik a kép. És annak is példája, hogy az evangélikus oltárképeken gyakran nemcsak a gyülekezet vezetői, de maga a közösség, tehát laikus tagjai is megjelennek ott, ahol korábban csak a papság vagy a donátorok foglalhattak helyet.

Ennek megfelelően a predellán – az oltárasztalon lévő polcon, amelyen az oltárkép áll, és ugyancsak festett díszítést szokott kapni – az egy évvel korábban, 1546 februárjában elhunyt Luther Márton látható, amint az eleven gyülekezetnek prédikál. Ráadásul abban a templomban, azon a helyszínen, ahol életében oly sokszor szólt hozzájuk. A falból kiemelkedő szószékről – amilyen a valóságban nincs az evangélikus templomokban – tanító reformátor előreszegezett ujjával a feszületre mutat. A panel kompozícióját uralja a keresztre feszített Krisztus; a szinte teljesen homogén terem, ahol a jelenet játszódik, kiemeli alakját. A drámai hatást a szélcsendes térben is erőteljes hullámokat vető drapéria fokozza. A tábla közepén megjelenített Ige a reformáció alapja is. A kép mint tételmondat jelenik meg előttünk. Bal oldalon látható a gyülekezet, amint Luther Márton szavait hallgatja. A prédikátor mozdulata, amellyel egyik kezével Krisztusra mutat, míg a másikat a Biblián nyugtatja, egyértelművé teszi tanításának témáját, felidézi számunkra böjti prédikációját, amelyet Wittenbergben mondott el 1522-ben: „…a feszület, mely itt áll, nem az én istenem, hanem csupán egy jel.” Nem csak erre a beszédére utal a kompozíció, Luther a legfontosabb tanítását is kifejezi: minden igehirdetésnek Krisztusra mutatónak, Krisztust hirdetőnek kell lennie.

Az egy sorban megfestett keresztség, oltáriszentség és gyónás olyan témák, amelyeket Luther a Kis kátéban is kiemelt, és amelyek a keresztény tanítás alaptételei. Ez a három kép, három tétel mintegy szimbolikusan is a predellán, illetve az azon megfestett áldozaton nyugszik, illetve alapszik: „Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, aki Jézus Krisztus.” (1Kor 3,11)

Mindhárom panelen, amely az utolsó vacsorát veszi körül, egy-egy jelentős wittenbergi reformátor jelenik meg. Tehát a legfontosabb tanítások és a legfontosabb tanítók láthatók együtt egy oltárképen, a közösség aktív prédikátoraiként. Ezzel a festő olyan ikonográfiai eszközkészletet alakított ki, amely egyszerre felekezeti és német is.

Csak az Írás

A kortárs realizmus csúcsosodik ifj. Lucas Cranachnak szintén az utolsó vacsorát ábrázoló képén, amelyen a tanítványok helyében reformátorok, teológusok és protestáns fejedelmek jelennek meg. A képet a dessau-mildenseei templomnak festette 1565-ben. Krisztus balján Philipp Melanchthon (1497–1560), míg jobbján közvetlenül III. György, DessauAnhalt fejedelme (1507–1553) ül, aki lelkészi szolgálatot is teljesített. Mellette ül Luther, s őt követi Justus Jonas (1493–1555), Johannes Bugenhagen (1485–1558) és Kaspar Cruciger (1504– 1548). A bal oldalon Melanchthont Berthold Bernhardi (1487–1551), Johann Pfeffinger (1494–1573), Johann Forster (1495–1556) és Georg Major (1502– 1574) követi, tehát a legtöbb szereplő a kép elkészültekor már nem volt az élők sorában. A bort felszolgáló figura a kép előterében feltehetően maga a festő.

Az alkotó itt is azt a megoldást használta, hogy Krisztus – az asztal túloldalán ülő – Júdás szájába teszi az ételt. Júdás alakját a kutatás nem tudta azonosítani kortárs szereplővel; vele átellenben Állhatatos János szász választófejedelem ül, míg az előtérben térdeplő alak valószínűleg Johann Joachim (1509–1561), Anhalt hercege. A háttérben Personen Wolfgang (1492–1568), II. János (1504–1551), I. Károly herceg (1534–1561), Joachim Ernst (1536–1589) és VII. Bernhard (1540– 1570) jelenik meg. Az ajtóban megjelenő két alakot még nem sikerült azonosítani.

A solus Christus, sola scriptura, sola fide, sola gratia szellemiségének talán legesszenciálisabban a dinkelsbühli evangélikus templom különleges Utolsó vacsora oltára felel meg, amely csupán írást mutat (Schrift-Bild-Altar). Az 1537-ben készült oltár kialakításában a predellákhoz hasonlít. Ezeken ugyancsak rendszeres, hogy ennek a témának adjanak helyet, de ezt általában a képi megjelenítés segítségével teszik, itt azonban a festő az úrvacsora szereztetéséről szóló bibliai igehelyet örökítette meg németül, a gyülekezet tagjainak anyanyelvén. 

A Cranach, illetve műhelye által festett képek – Luther tanácsai nyomán – tökéletes képi megfogalmazásai a reformátor által vallottaknak. A wittenbergi oltárkép, amely esszenciáját kívánta nyújtani az evangélikus egyház tanításának, emlékképévé vált a wittenbergi reformáció történelmének is, és az egyik legnagyszerűbb megvalósulása annak, amikor a kép alárendelődik a szövegnek, miközben képként is értékes marad (sőt!). 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 1–2. számában jelent meg 2020. január 19-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.