Fokozatosan és szinte észrevétlenül alakult úgy az életem, hogy mostanra lényegében minden feladatom és tevékenységem az egyházzenével kapcsolatos. Az ősz nagyszabású programja a Budai Egyházmegye zenei felelőseként talált rám. Pontosabban én kerestem magamnak – ha a bajt nem is, de az új kihívást mindenképpen…

Megőrizve megújítás

2018 nyara óta – ekkor választottak meg zenei felelősnek – azon törtem a fejem, hogyan tudnék segíteni az egyházmegye tizenöt gyülekezetében szolgáló kántoroknak, karvezetőknek. Az adatgyűjtés komoly erőfeszítései után az elmúlt év tavaszára kezdett körvonalazódni az irány. Első lépésként a kórusvezetőket hívtam szakmai-baráti találkozóra: jó hangulatú, inspiráló beszélgetésre került sor a júniusi kánikulában.

A Cantate vasárnapi kórustalálkozó hatvanöt éve hagyomány. Az évtizedek folyamán változtak a résztvevők, és igencsak átalakult a társadalmi közeg. Ebben a helyzetben nem az erőltetés, hanem a „megőrizve megújítás” tűnt célravezetőnek. Azt szerettem volna elérni, hogy senki ne féljen a részvételtől – akár azért, mert azt hiszi, az ő kórusa kevesebbet tud, mint a többi; akár mert megterhelőnek érzi a feladatot, esetleg a kórustagok mozgatását –, és mindenki átélhesse a közös éneklés felszabadító örömét. Ezért a kórustalálkozó és a korálünnep elemeit felhasználva új formát találtam ki: a Budai énekünnepet 2019. november 24-én, örök élet vasárnapján rendeztük meg (az Evangélikus.hu honlapon olvasható Az Élet ünnepe címmel Pap Kinga Marjatta tudósítása, valamint videók és fotók is találhatók az eseményről).

Tudatosan nem csupán a kórusokat szólítottuk meg, hanem a gyülekezeti tagokat is. Persze az is érthető, hogy az első alkalomra inkább azok a közösségek mozdultak meg, ahol van énekkar. De milyen elemekről is van szó?

Az istentisztelet a vasárnap graduálénekének (Harsány szó kiált az éjbe – EÉ 493) orgona-trombita feldolgozásával indult. A gyülekezeti énekekhez mindig becsempésztünk valami változatosságot: az egyik alternatim (a gyülekezet és a kórus váltakozásában) szólalt meg (Az Úr az én hű pásztorom – EÉ 334), a másik énekprédikáció alapjaként szolgált (Isten nékem erőm, bizodalmam – EÉ 338), a harmadik pedig finn variált strófát tartalmazott (Ó, terjeszd ki, Jézusom, oltalmazó szárnyad – EÉ 120).

Amelyik kórus vállalta, énekelhetett önálló művet. A többiek az összkarhoz csatlakoztak. Érdekes kihívás volt a meglehetősen esetleges tételeket egységes egésszé formálni. Végül azt a megoldást választottam, hogy a főistentisztelet elemeiként rendeztem el őket.

A nagy, közös „zengés” két egyszerű – háromszólamú, korálra épülő – kánonnal valósult meg (az első két sor az énekből származott, a harmadik pedig kiteljesítette a hangzást). A menny Urának tisztelet (EÉ 43) Gloria-parafrázist alsó kánon is sűrítette. A Jer, tárjunk ajtót még ma mind (EÉ 137) pedig már adventre tekintett előre.

Az este csúcspontja az énekprédikáció volt, ezért név szerint is köszönetet mondok Hokker Zsolt espereshelyettesnek, aki megmutatta az élet mélységeit és magasságait, valamint Németh Sándornak, aki orgonajátékával egységbe foglalta a hat versszak éneklését és a szöveg kibontását.

A résztvevők lelkesedése megerősített abban, hogy van értelme az alapos készülésnek, a részletek kigondolásának, a nagy egész felépítésének. És hálás vagyok, hogy megkaptuk az áldást az emberi erőfeszítésekre. Bízom benne, hogy a jövőben is meg tudjuk rendezni egyházmegyénk új közösségi alkalmát.

Kurzus Lutherrel és Bachhal

A következő feladat egyházunk kántorképző intézetének tudományos munkatársaként ért el. 2018 tavaszán tagja voltam annak a munkacsoportnak, amely – a hetedik zenei konferenciához kapcsolódva – kidolgozta az evangélikus iskolák ének-zene óráinak egyházi énekhez, egyházzenéhez kötődő tartalombővítését. Nyilvánvaló, hogy az énektanárok nagy részének tanulmányaiból ez a téma hiányzott. Ennek ellensúlyozására 2019 őszén harmincórás akkreditált egyházzenei pedagógus-továbbképzés indult az Evangélikus Hittudományi Egyetemen. A Luther és Bach szellemisége a zenében című kurzus második hétvégéjének néhány óráját rám bízták, így több módon is alkalmam volt segíteni a tizenhárom kollégát: egyházzenei segédanyagok ismertetésével, az egyházzenei tartalom és a kerettanterv összehangolásának módszertani lehetőségeivel, valamint az énekórákon előkerülő fogalmak minilexikonának elkészítésével.

Múlt, jelen és jövő találkozása

A harmadik témával visszatérek a gyülekezetembe, Budahegyvidékre. Régi hagyományunk, hogy a böjti és az adventi időszakban az ünnepekre való felkészülést segítő áhítatokra kerül sor – vendégigehirdetők szolgálatával. Ezt a műfajt néhány éve zenével kombinálom: a meghívott muzsikusok úgy válogatják a műveket, hogy elmélyítsék az ige megértését. Az egyórás alkalmakon jó ritmusban váltakozik a gyülekezeti ének, a zsoltár, az imádság, a műzene, az igehirdetés és az egyéb liturgikus elemek.

Az advent két eseménye különösen emlékezetes marad számomra. Az első áhítaton azokkal muzsikálhattam együtt, akik szombathelyi kántori szolgálatom meghatározó alakjai voltak: Kajzinger Ildikóval és Menyhárt Izabellával. Az énekesekhez Petró András (gordonka) csatlakozott. Mondhatjuk: a múltam és a jelenem találkozott december 3-án a budahegyvidéki templomban. Már az nagy siker volt, hogy a decemberi túlterheltség közepette mindannyian megérkeztünk a helyszínre. Az pedig, hogy kedvenc zeneszerzőink – Michael Praetorius, Heinrich Schütz és Johann Sebastian Bach – műveit szólaltathattuk meg, igazi karácsonyi ajándék.

A második áhítaton, december 10- én a jelen és a jövő találkozásának lehettünk tanúi. Hogy miért, annak magyarázatához néhány évet visszaugrunk az időben. 2002-ig én vezettem Fóton a második kántorképző tanfolyamot. A mostani tanárokra ezért úgy tekintek, mintha a gyerekeim lennének. Minden nyáron örömmel tapasztalom, hogy lelkesen és igényesen folytatják azt, amit mi elkezdtünk. Így nyugodt lehettem, amikor Németh Sándorra és Németh Zsuzsára bíztam a program összeállítását. Orgonáltak – a keretet két harangos kompozíció adta –, kamarakórust szerveztek: korált, zsoltárt és Magnificatot énekeltek; mindezt színvonalasan, alázattal és jókedvűen. Én pedig átélhettem a „gyülekezeti tagnak lenni luxusát”. (Aki rendszeresen végez kántori szolgálatot, tudja, micsoda ajándék, ha az ember időnként „civilként” vehet részt egy istentiszteleten.)

Vigasztalás

Rendszeresen járok temetni gyülekezetünk lelkészeivel. Kiemelten fontosnak tartom ezt a szolgálatot: nagy támasz a lelkésznek, hogy áll mellette valaki, és osztozik a lelki teherben is, a feladatokban is. Másrészt komoly felelősség, hogy az ember a személyiségével, nyugodt jelenlétével szavakon túli vigasztalást nyújtson a gyászoló családnak.

Ősszel nagyon megsokasodtak a búcsúztatások. Egyre inkább érzem a gyászistentisztelet antifónájának súlyát és felszabadító erejét: „Körülvettek a halál kötelei, pusztító áradat rettent engem. Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, meghallgatta hangomat.” (Lásd Zsolt 18,5.7)

Zenei ajándék

Kedves megbízatást kaptam Szent Miklós napjára: testvéremmel, Ecsedi Klárával együtt zenei ajándékot adtunk a nyugdíjas lelkészek adventi találkozóján a Rózsák terén. Inspiráló feladat volt a negyedórás műsor összeállítása. Zongorán, furulyán és énekelve igyekeztünk megmutatni koráljaink és feldolgozásaik gazdagságát. Újévi ajándékként következzék most az ott elhangzott ének részlete (forrás: Régi Magyar Költők Tára XVII. század, 17. kötet):

Mindnyájan örüljünk,

Istennek hálát adjunk,

Új énekeket mondjunk,

Jóvoltáról megemlékezzünk,

Hogy szerelmes szent Fiát elküldötte

minekünk.

E kívül hogy nincsen Üdvösségünk senkiben,

Sem földön, sem mennyégben,

Hanem csak a Krisztus nevében,

Ezáltal mehetünk be az örök dicsőségbe.

A szerző az Evangélikus Élet Cantate rovatának vezetője.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 1–2. számában jelent meg 2020. január 19-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.