Különös ez az ezer hét. Egyszerre sok és kevés. Ha hetekre bontjuk, nagyon döbbenetes. Hogyan repül el egy hét? Hétfő reggel: öltözés, mosakodás, reggeli, indulás, munka vagy tanulás, délben ebéd, délután valamikor haza, egy kis házi meg ház körüli munka, csevegés a családtagokkal, lazulás, pihenés, és már ott is a kedd. Mire föleszmél az ember, eltelt egy hét. Igaz, az idő relatív, de a legtöbb hetünk úgy gurul tova, hogy alig is vesszük észre.

Valahogy ilyen a gyerekek nevelése is. Olykor óráknak tűnik, míg sikerül levinni a beteg lurkó lázát, belediktálni az első főzelékeket, odaterelni a délutáni alváshoz, leültetni leckét írni. Aztán néha megdöbbenünk: már jár, már beszél, oviba indul, iskolatáskát veszünk, felsős lesz, középiskolába megy, egyedül jár be. A szalagtűzőn büszkén és könnyes szemmel csodáljuk meg: kész hölgy, kész férfi. Aztán jogosítványt szerez, érettségizik, pályát választ, és külföldre utazik, párja lesz, dolgozni jár… És az ezer hét, hopp, el is repült.

Nemrég beszélgettem egy barátommal. Ő vetette föl a témát, ártatlan vagyok a dologban. Végig a kis Dávidról beszélt. Először csak annyit, hogy milyen aranyos, kedves és csibész. Aztán lassan az aggodalmait is felfedte: a kortársaitól különbözően fejlődik, nehezen indul a beszéde, esetlen a mozgása. Világos lett számomra, hogy biztatást és útmutatást vár tőlem, aki szintén nevelek eltérő fejlődésű kisgyereket. Jó egy kitaposott utat látni, amikor az ember új irányba kényszerül.

Szóval, beszélgettünk, kérdezgettem, ötleteltünk. Valamikor a több mint egy órája folyó eszmecsere vége felé derült ki, hogy ez a gyerek tulajdonképpen nem is az övé. Illetve ő neveli születése óta, de nem ő a vér szerinti apukája. Megdöbbentem. Én férfit gyerekügyben ennyire komolyan utat keresni ritkán láttam. (Igaz, többnyire nőkkel beszélgetek.) Ez a fiatalember egy volt tanítványom, aki különösen közel állt a szívemhez, mert az egyik legnehezebben kezelhető gyerek volt az évfolyamán, így nyilván többet imádkoztam érte, gondolkodtam rajta.

Néztem az arcát. Aztán még egyszer rápillantottam a képen lévő kis szőke gyerekre. Tényleg. Magamtól is rájöhettem volna. A férfi barna bőrű, sötét hajú, nagydarab, izmos, a kicsi meg olyan világos bőrű, szeplős, hullámos szöszke hajú, tejbe pottyant kis nudli. De ahogy beszélt róla, minden szavában, gesztusában, az összeráncolt homlokában, ahogy elgondolkodott és mérlegelt, mindezekben csak azt az együtt eltöltött bő százötven hetet tudtam látni.

Pillanatnyi megtorpanás után ki is bukott belőlem: „Komolyan azt hiszed, hogy több köze lehet ehhez a gyerekhez annak, aki mindössze egy sejtet adott az ő életéhez, mint neked, aki három éve neveled? Mint neked, aki először a kezébe vette, és örült a világra jöttének! Neked, aki rettegve ültél az ágya mellett, amikor láza volt, aki cumisüvegből etetted az éjszaka közepén többször is türelmesen. Aki büszkén és örömmel nézted, amikor a kölök először felállt, és az egész asztalterítőt lerántotta kapaszkodás közben. Neked, aki most is úgy aggódsz érte. Akinek ennyire tele van a szíve egy gyerekkel, az nekem ne mondjon semmi ilyesmit, hogy nem az övé az a gyerek!

Egy szuszra mondtam. Egy szuszra is írtam le. Igen: komolyan hiszem, hogy egy gyerek azé, aki szereti, gondozza, időt tölt vele, neveli. Persze ismerem az anyakönyvezést, a születés után bekerül oda két név. Jobb esetben a babát váró édesanya és édesapa neve. De ha ők valamiért nem tudnak helytállni a kicsi nevelésének örömmel és bánattal, szeretettel és fáradsággal kikövezett útján, érvényesnek érzem azt, amit egy odaszánt emberpár tehet a gyermekért. Jogosnak és hitelesnek érzem őket szülőkként megnevezni és értékelni.

Nem olyan bonyolult ez. Ezer hét – egy sejt. Csak vessék össze bátran! 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 3–4. számában jelent meg 2020. február 2-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.