Februárban több világnap is a testi épség isteni adományára irányítja figyelmünket: 4-e a rákellenes világnap, 11-e 1993-tól a betegek világnapja, február 14. pedig az epilepszia világnapja.

Kullmann főorvostól először azt kérdezem: orvos szülők gyermekeként magától értetődő volt-e a pályaválasztása? Fejét ingatva feleli: sokáig nem akart orvos lenni. „A matematika jól ment, de hamar rájöttem: az emberek jobban érdekelnek, mint a számok. A piaristákhoz jártam, s óhatatlanul elgondolkodtam a szerzetességen, bár a tanítás és az orvoslás is foglalkoztatott. Végül ez utóbbi mellett döntöttem, s ennek nagyon örülök.”

Kozma Imre atyának tulajdonítja, hogy érdeklődése az emberi életekből tanulható példák s különösen a haldoklók felé fordult, ekképp: „Szeretnék az életük végén tartó emberekkel találkozni.” Szokatlan döntés egy fiataltól – vetem közbe. „Édesapám ortopédsebész, majd a rehabilitációs intézetet vezette – amit dr. Cserháti Péter személyében most is evangélikus orvos igazgat –, édesanyám tüdőgyógyász. Végül a belgyógyászatot választottam, később, franciaországi tanulmányaim során jött ehhez az onkológia.”

Hazahozott szaktudás

A francia sürgősségi osztályon töltött évek értékes tapasztalatait a doktor hazahozta – ez a tendencia ma nem megszokott. „Háromszor dolgoztam Franciaországban, összesen hat évet, de sosem gondoltam, hogy végleg ott maradok. Az egyik első ösztöndíjas, majd munkavállaló lehettem kint, s hazatérőként is az egyik első vagyok. Lesznek még, akik vissza fognak jönni, ebben biztos vagyok! Ha itthon jó környezetet teremtünk, vis - sza fognak térni a kint élő orvosok és mások is” – bizakodik.

E kötetének az első verzióját – részben kinti ismereteire alapozva – tizenöt éve írta meg; akkoriban nem voltak sürgősségi osztályok hazánkban. A betegek a belgyógyászati osztályokra mentek, sokszor túl későn vagy tévesen. Majd országosan elterjedtek a sürgősségi osztályok, s érdemesnek tűnt a könyvet kis átdolgozással újra megjelentetni.

A főorvos nem csupán tünetet akart ismertetni: „A kötet második része életmódi tanácsokkal szolgál. Felelősségünk, hogy miként bánunk a testünkkel, hogyan őrizhetjük meg az egészségünket. A könyv kétféleképpen használható: a tünetek alapján ki-ki gyorsan beazonosíthatja, tünete milyen gyakorlati teendőt igényel. Ugyanakkor sok ismerősöm elejétől a végéig elolvasta. Meggyőződésem: évtizedekkel ezelőtt egy parasztasszony sokkal többet tudott az emberi testről és a betegségekről, mint egy mai topmenedzser. A kommunikációs eszközöket mindannyian jól kezeljük. De számtalanszor tanúja vagyok, hogy egy súlyos beteghez érkező családtag tőlem kérdezi: »Főorvos úr, mit mondhatok neki?« Nehéz helyzetben elakadnak a szavaink. Városias kultúránk magában hordozza a kockázatot, hogy a korábbi tudásunk bizonyos részét elveszítjük. Más dolgokat persze megnyerünk, de úgy tűnik, ez ezzel a mellékhatással jár.”

Hazatérve a párizsi kórházszövetség onkológiai központjából, ahol sürgősségi osztályon ügyelt, a győri kórházi fejlesztési projektben találta meg a keretet tudásának továbbadásához. „Győrben szereztem belgyógyászszakvizsgát, az onkológia költözésében és a sürgősségi osztály kialakításában vehettem részt. Összeszokott csapat dolgozik itt: együtt tanulunk, együtt fejlődünk. A felszerelés, a kemoterápiás szerek a legmodernebbek. Ma a daganatos betegek nem kapnak rosszabb ellátást Győrben, mint Párizsban” – összegez.

A betegség nem ellenség

Vajon hogyan viseli az orvos, ha nem nyerésre, hanem vesztésre áll a harc? „Nem ellenségként tekintek a betegségre; nem azt látom, hogy két esély van. Létezik más cél is: hosszabbítsuk meg a beteg életét a lehető legtovább, illetve biztosítsuk élhető minőségét. A komfortkezelés is kiemelten fontos, ebben a család sokat tud tenni. Az élet vége az életünknek nagyon fontos időszaka! Legalább annyira, mint a születés vagy a párválasztás körüli időszak. Termékeny, értékteremtő időszakká válhat, ha a zavaró tényezőket ki tudjuk küszöbölni. Én az utolsó pillanatig látok feladatot. Lehet segíteni, lehet jobbítani.”

Kullmann doktor a haldoklók betegágya mellé is odaáll, s mint mondja, ő is sokat kap pácienseitől. „Van, akikkel hosszú, mély beszélgetéseket is folytatok, bár ez ritkább. Ilyenkor sok mindent meg tudunk osztani egymással. Ez bizalmi kérdés” – avat be a kórházi lét bensőséges pillanataiba.

S hogy mit kap ő a betegektől, hozzátartozóktól? „A legnagyobb erőforrás, amikor saját helyzetüket elfogadják olyannak, amilyen. A főnököm egyik betege mondta: »Doktor úr, olyan nehéz lehet önöknek mindennap elmondani a rossz diagnózisokat!« Ez a súlyos beteg »megsajnált« minket, orvosokat! Ezektől az emberektől nagyon sokat kapunk. S ez elég ahhoz, hogy másokban mi tartsuk az erőt, a lelket.”

Evangélikus kötődés és családi ökumené

Beszélgetésünk közben fény derül a kötet evangélikus vonatkozásaira is. „Át kellett olvasnom a könyv tördelt változatát. Győrből ez nem könnyű, ugyanis nem interneten intéztük. A szerkesztőnőnek javasoltam: tegyük le az egymásnak küldendő kéziratot a budapesti evangélikus múzeumban. Miért ott? Mert központi helyen van, a Deák téren. Nos, ő erre megnézte a múzeumi tárlatot is, és nagyon tetszett neki. A múzeum pedig olyan kedvesen és támogatóan állt mellénk, hogy hamar kialakult a kooperáció. A könyv elkészültébe így kerültek bele evangélikus patrónusaink.” S ezzel még nincs vége: ha a Válasz Online honlapján (Valaszonline.hu) rendeljük meg a kötetet, átvevőhelye is az Evangélikus Országos Múzeum, de a hiánypótló kötet a Luther Kiadó Üllői út 24. alatti könyvesboltjában is kapható.

Kullmann Tamás apai ágon evangélikus, anyai ágon római katolikus. A vegyes házasság felekezeti előnyeibe nőtt bele: „A nagyheti szertartásokat az evangélikusoknál passióhallgatással ünnepeltük, a karácsonyiakat édesanyám felekezetében. Evangélikus vonás, hogy az ünnepeinkkor a barokk zenének hangsúlyos szerep jut. S az is, hogy a külsőségek mindig egyszerűek nálunk. Otthon zömmel az evangélikus rítusok domináltak.” A főorvos számára természetes, ami szüleinek a házasságkötése idején nem volt magától értetődő. „Fiatalkoromban a taizéi mozgalom hozta el számomra az ökumenét. Sok evangélikus és református barátom van – mind keresztények vagyunk.”

Csöndes, benső hitéletét féltve őrzi: „A családtól hagyományt lehet kapni, de hitet nem. Az személyes dolog.” Olvasmányairól így vall: „Az iskolában sok fontos kötet került a kezembe. Rendszeres templomlátogatásaim ellenére voltak számomra ismeretlen bibliai fejezetek. A pótlást egyetemi éveimre tűztem ki célul magam elé. Reggel, indulás előtt olvastam a Bibliát.” Forgatott keresztény és más vallásokhoz tartozó irodalmat, misztikus szerzőket, így elmondhatja: a lelki hagyományok tanulmányozása alapvető fontosságú.

A gyógyítás szakrális vonatkozásaira is rátérünk a főorvossal. Jézus a gyógyításért hozzá folyamodókat megkérdezi: mit akarsz, mit tegyek veled? „A betegségtől való félelem nem jó tanácsadó – mondja Kullmann doktor. – Isten az, aki megtart bennünket! Ha benne vagyunk, mitől félünk? Az a tapasztalatom, hogy az onkológián nincsenek csodák. Szerintem a csoda nem is azt jelenti, hogy Isten teljesíti a kívánságunkat, hanem inkább azt, ha valaki el tudja fogadni a helyzetét olyannak, amilyen. Elfogadni, amibe az Úristen beleengedett. Annak azután lesznek gyümölcsei. Nem biztos, hogy olyanok, amilyeneket én szeretnék, hanem olyanok, amilyeneket ő.”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 5–6. számában jelent meg 2020. február 16-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.