Írásos források első ízben 1793-ban említik az ungvári (ukránul Uzshorod, Kárpátalja megye székhelye – a szerk.) az evangélikus gyülekezetet. A kis lélekszámú közösség imaház híján az egyik hívő házában tartotta az istentiszteleteit. A kutatóknak az 1800 és 1833 közötti időszakról semmilyen információt nem sikerült fellelniük a gyülekezet életéről. Később azonban a különböző forrásokban rendszeresen találunk erre vonatkozó utalást, elsősorban a gyülekezet kurátorával, az erdőmérnök Lamm [Lám] Jakabbal kapcsolatosan. Annak ellenére, hogy a hívek lélekszáma évről évre nőtt, közöttük pedig voltak művelt és befolyásos családok (többségük az erdészet kapcsán került ide), az evangélikus gyülekezet tekintélyét csak hosszú évek múltán sikerült elismertetni.

Az alapvető problémát abban az időben az jelentette, hogy az evangélikusoknak sem saját imahelyük (akkoriban a református templomban tartották az istentiszteleteiket), sem saját lelkészük nem volt. Lelkipásztor Ungvárra évente csak kétszer – tavasszal és ősszel – ment istentiszteletet tartani és az úrvacsorát kiszolgáltatni. Így volt ez egészen 1906. május 1-ig, amikor is Zelenka Pál püspök ungvári lelkésszé nevezte ki Margócsy Aladár missziós lelkészt.

A lelkész, aki változást hozott

Az akkor harminckét éves Margócsy Aladár korábban öt éven át missziós lelkész volt. 1874-ben Dunaegyházán született (1952-ben Kassán halt meg – a szerk.). Pozsonyban tanult a teológián. Hivatását a szülőfalujában kezdte, ahol édesapja, Kálmán szolgált.

Amikor 1906-ban megérkezett Ungvárra, azonnal nagy lelkesedéssel látott munkához. Mindenekelőtt köszönetet mondott Komjáthy Gábor református lelkésznek, amiért oly hosszú időn át hajlékot adott az evangélikus gyülekezetnek, aztán egy önálló istentiszteleti hely igényével a városatyákhoz fordult. Imahellyé a Drugeth téri polgári iskola (ma 2. számú középiskola) egyik osztálytermét jelölték ki számukra, ahol az evangélikusok az oktatás megzavarásának elkerülése végett iskolán kívüli időben gyülekezhettek. Margócsy tiszteletesnek nagyon szép énekhangja volt, ezért számára nem okozott gondot a kántori teendőket is ellátni, míg első felesége, László Gizella (1876–1935) jó ízléssel és szépérzékkel gondoskodott az oltár feldíszítéséről.

Érdemes megemlékezni a lelkész második feleségéről, Szászriby Alízról, aki művelt, jólelkű asszony hírében állt. Londonban tanult, hat nyelven beszélt. Ungváron jótékonysági tevékenysége mellett a fiatalságnak ingyen tanította az idegen nyelveket, és könyveket is írt. Az első világháború idején ápolónőként dolgozott, odaadó munkáját a Vöröskereszt kitüntetéssel ismerte el. Margócsy Aladár maga is tevékenykedett a háborúban: két évig tábori lelkészként szolgált az orosz és az olasz fronton, kitüntetéseket is kapott. A lelkész még a háború előtti időben mindent elkövetett, hogy a környező települések – Perecseny (ma Ukrajna), Nagyberezna (ma Ukrajna), Remetevasgyár (ma Szlovákia) és Szobránc (ma Szlovákia) – evangélikus híveit bevonva növelje az ungvári gyülekezet lélekszámát. A háború, a lelkészhiány még jobban összekovácsolta az ungvári evangélikusokat; s régi vágyuk megvalósítására, egy saját templom felépítésére ösztönözte őket.

Evangélikus templom a város szívében

Három nyelven tartott istentiszteletein a lelkész felszólította a híveket, hogy egy emberként álljanak a saját imaház felépítésének ügye mellé. A templom helyszínéül először a vármegyeháza kertjének a malom felőli részét (ma sziklakert) kapták meg négyezer koronáért, de mivel ez a malom miatt nagyon zajos hely volt, lemondtak róla. Ezután Ungvár elöljáróságánál sikerült megnyerni a templomépítésre a Drugeth téri elhanyagolt parkot. A városatyák azonban feltételül szabták a park fenntartását, körbekerítését, illetve azt is, hogy a régi platánokat és hársfákat nem szabad kivágni. Ezt a gyülekezet tudomásul vette, így a templom a város szívében, központi helyen, egy mozi, egy cukrászda, egy iskola, a gimnázium, egy patika és a metodista imaház szomszédságában épülhetett.

A gyülekezet az egyik tagját, Kavasch Ernő építészt kérte fel a templom terveinek elkészítésére. Az építész legszebb elképzelése, evangélikus hitbuzgósága egy nem nagy, neogótikus stílusú templomban öltött testet. Sokáig gyűjtötték a pénzt az építkezésre. Végül az egyházközség a negyvenhétezer koronás beruházás kivitelezésével is Kavasch Ernőt bízta meg. A munkálatok 1914 júliusában kezdődtek meg, ám ugyanekkor kitört az első világháború. A világégés miatt a kivitelezőknek csak a három méter magas falak felépítésére maradt idejük. Ezek a Drugeth tér parkjában az öreg platánok és hársfák között pontosan tíz évig árván meredtek az ég felé.

A háború után Ungvár a csehszlovák fennhatóság alatt létrejött Podkarpatszka Rusz székhelye lett, Margócsy Aladár pedig a híveivel hozzálátott a templomépítés befejezéséhez. A különböző segélyeknek és adományoknak köszönhetően az eredeti tervek alapján, a Hámos és Stern vállalat kivitelezésben mindössze egy év alatt felépült a hajlék, melyet 1925. november 22-én szentelt fel dr. Jánoska György egyetemes püspök. Az evangélikusok büszkeségét, a szép templomot a mellette naponta elsétáló száz meg száz járókelő és a forgalmas útkereszteződésen áthaladó idegenek is megcsodálhatták.

Párját ritkító buzgalommal

A templombelső képét néhány fényképfelvétel is megőrizte. A szerénységet árasztó térben a hosszú padokban százhatvan embernek jutott ülőhely. A faoltárt és a szószéket Olcsváry Gyula, az oltárképet pedig – amely Jézust ábrázolta a Gecsemáné-kertben – Szilvay Sion görögkatolikus lelkész készítette; a szép csillár Kohut Vladimir helyi aranyműves munkája volt; a keresztelőmedencét a nagyszőlősi gyülekezet ajándékozta. A templomban orgona nem volt, csupán egy evangélikus asszony által adományozott, huszonhét változatú hangversenyorgona-harmónium. Az ungi református főgondnok, Egry Ferenc, a neves harangöntő pedig egy negyvenhét kilogrammos harangot ajándékozott a gyülekezetnek.

A görög kereszt alaprajzú templombelsőben középen kókusz futószőnyeg vezetett az oltárhoz, bal oldalon a nem túl magas szószék, jobb oldalon a keresztelőmedence kapott helyet. A kereszthajó bal oldali ágának zárófalán nagy méretű ablak ontotta a fényt. Amikor a kereszthajó ágaiban lévő cserépkályhák árasztották a meleget, a csillár pedig fénnyel töltötte meg a teret, a hívek családias elcsendesülésben érezhették Isten közelségét. A templombelső legérdekesebb része a gótikus, íves kupola volt; ugyanis nem téglából és kőből épült, hanem – Lux Árpád erdőtanácsos javaslatára – álmennyezetként fából.

A kicsinyke gyülekezet lelkészének szervezőképességét, híveivel való törődését még a görögkatolikus teológia diákjainak is követendő példaként oktatták. Voltak azonban, akik a csehszlovák hatalom kiszolgálójának tartották, s úgy vélték, nem véletlenül nevezték őt ki az abaúj-zempléni egyházmegye főesperesévé; e tisztségét 1919-től 1938-as lemondásáig töltötte be. Ungvárnak az anyaországhoz való visszatérésekor (az első bécsi döntés nyomán, 1938. november 10-én vonult be a magyar hadsereg – a szerk.) Margócsy lelkes beszéddel üdvözölte az érkező honvédeket. 1940-ben, harmincnégy évi szolgálat után vonult nyugdíjba. A helyére került Koren Emil később így vélekedett a templomépítő Margócsy Aladárról: „A templom Margócsy párját ritkító buzgalma nyomán szinte felekezeti szeretetből épült fel.” 

Emlékek tükrében

Koren Emil 1915-ben Békéscsabán született. Családjának valamennyi férfi tagja lelkész volt. (Koren Emil később a budavári evangélikus gyülekezet lelkésze, esperes, 1972-ig az Evangélikus Élet felelős szerkesztője, 1958–1985 között püspökhelyettes volt. – A szerk.)

A fiatal lelkésznek Ungvár volt az első teljes körű szolgálati helye. A Kárpátaljai napló címmel 1997-ben megjelent visszaemlékezéseiben (kiadta a Fébé Szociális és Rehabilitációs Szolgáltató Betéti Társaság, Piliscsaba – a szerk.) részletesen bemutatja az evangélikus gyülekezetnek az ő szolgálati ideje alatti életét. Kritikával illeti elődjét, Margócsy tiszteletest, konkrétan őt téve felelőssé a csehszlovák időszak alatti gyülekezeti iratok eltüntetéséért. Koren megjegyzi, hogy amikor megérkezett szolgálati helyére, neki csak a gyülekezet anyakönyvét adták át, a többi irat valahová eltűnt, ami számára azt jelentette, hogy Margócsy így szerette volna a magyar hatóságok előtt eltitkolni a korábbi hatalommal való kollaborálásának nyomait. (Érdekes adalék, hogy Korent éppen Margócsy javaslatára nevezték ki ungvári lelkésznek, annak ellenére, hogy személyesen nem ismerték egymást, és a Munkácson szolgáló fiatal segédlelkész Ungváron is ismeretlen volt addig.)

„Könyveim, ruháim, rádióm, írógépem, ágyneműm voltak a lényeges ingóságaim s egyben minden vagyonom. Ezekkel költöztem be a paróchiára – írta Koren a visszaemlékezéseiben. – Szomorú képe volt a paróchiának, de nekem királyi palota volt. Vizes, félig vályog épület volt a Dombalja u. 19. alatt. […] A század elején hagyatékként jutott egy erdész családtól az egyház kezére. A templomtól öt percnyire volt. Fekvése remek. A három utcai szoba délre nyíló ablakain a nap legnagyobb részén napsugarat kapott a lakás. […] Udvari szobájában pedig, mely egykor iroda és káplánlakás volt (ó, szegény káplánok!), a botot a sarokban fél méterre le lehetett nyomni a nedves falban. […] Konyhája és verandája siralmasan sötét és levegőtlen.”

Ennek ellenére a fiatal lelkésznek tetszett az új lakása, fokozatosan belakta, szüleitől Debrecenből megkapta nagyapja egykori békéscsabai parókiájának bútorait. A lelkészlak mindig nyitva állt a hívek előtt. „A hittanóráktól kezdve a bibliaórákon át a presbiteri gyűlésekig minden belmissziói és egyéb gyülekezeti munka itt folyt le, hiszen a templomon kívül nem volt más helyiségünk” – írta Koren.

Mellesleg korábban ugyanitt lakott Margócsy Aladár is a családjával és három gyermekével. Sajnos ma már egyértelműen nem lehet megállapítani, hogy a mai Hegyalja (Pidhirna, abban az időben: Dombalja) utca melyik házáról van szó. Félő, hogy helyén ma már más épület áll.

„A kicsi, piros neogót ungvári templomot” Koren Emil ilyennek látta: „Ahogy felé mentem a Dombalja utcán, üdén zöldellt tornyának hátterében a radvánci hegy lombos erdeje. Intő ujjad volt, Uram, a karcsú, piros torony, ahogy kiemelkedett a zöld háttérből. […] Mintha piros, sima kis építőkockákból építették volna. Maguk örömére, a Te dicsősségedre.” A templombelsőben a „gótikus ívek alatt mintha fehér galambszárnyakon áhítatos fohászok lebegtek volna szüntelen. […] Semmi sem kötötte le különösképpen a szemet, semmi sem vonta magára különösen a figyelmet. Talán ez volt benne épp a szép.” Koren tiszteletes egyedül a már említett, Szilvay Sion alkotta oltárképet tartotta gyenge alkotásnak, amelynek még a kerete sem sikerült jól.

Sportterem, majd újra Isten háza

Koren Emil 1945-ben hagyta el Ungvárt. Utána a lelkészi szolgálatot rövid ideig Matheidesz István látta el, aki a városban maradásával kockáztatta a „málenkij robotra” (kényszermunka a Szovjetunióban, a második világháború után – a szerk.) való elhurcolását. Amint az Evangélikus Élet 1996-ban megírta, az utolsó evangélikus lelkészt és családját terrorizálták, a házukból és a templomukból a híveket lövöldözés közepette kikergették, majd az ingatlanokat elvették. „Egy reggelre nyoma veszett a harangnak, a kegytárgyaknak, a muzeális értékű harmóniumnak. Felső utasításra a tornyot lebontották, hogy ne szúrja a szemközti Tisztek Házában sűrűn tartott rendezvényeket látogató funkcionáriusok szemét” – olvasható a cikkben. Aztán az épületet átadták az Ungvári Egyetemnek, és az egykori templomot nehézatlétikai sportteremmé alakították át.

A Népképviselők Kárpátaljai Megyei Tanácsának Végrehajtó Bizottsága aztán 1991-ben – megvizsgálva a hetednapi adventista egyház kérelmét – határozatot hozott a „Gorkij utca 48. alatti egyházi létesítmény, amelyben az UÁE sportterme van” átadásáról a helyi gyülekezetnek.

Megemlítendő, hogy a szovjet időszakban, valamikor az 1960-as években az oldalsó bejáratához hozzáépítettek, és ezzel megbontották az épület harmóniáját. A kilencvenes években a hozzátoldást még jobban kiszélesítették, s ugyanekkor újították fel a toronysisakot is, igaz, az eredetihez képest kisebb méretben. Ma is ez a látvány fogadja az erre látogatót.

Könyvben a régi Ungvár! A napokban jelent meg magyarul Múltidéző séta Ungváron címmel - Literáti Tetyana munkájaként, Kovács Sándor szerkesztésében - a budapesti Romanika Kiadó Kárpátaljai Spektrum sorozatában. Az archív képekkel, mai fotókkal, térképmellékletekkel színesített kötet a 20. század eleji városban kalauzolja végig az olvasót.

A szöveg a szerző Elveszett Ungvár című cikksorozatának részeként Az evangélikus templom épülete címmel a Pro Zahid online kiadvány oldalán (Prozahid.com) január 9-én megjelent ukrán nyelvű írás szerkesztett változata.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 5–6. számában jelent meg 2020. február 16-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.