Nem lepődtem meg soha, amikor a hatvanas évektől kezdve egészen a magyar rendszerváltoztatási kísérletekig (és utána) nekem szegezték a bizalmatlanságot rejtő kérdést: mit is csináltam a Genfi–LVSZ munkatársaként (1966–2006) és mit tevékenykedtem ott tulajdonképpen. Nem volt elég felmutatni a könyveimet, publikációimat, a rólunk megjelent cikkeket, mert kérdésekkel üldözött a sajtó, az egyházam, a régi és új magyar és külföldi kollégáim és a mindenkori magyar és más országok titkosszolgálati megbízottai. Most életrajzi beszámoló könyvem egyik fejezeteként példaképpen vallok személyes indíttatásomról („Minister Domini – a vasfüggöny mindkét oldalán”) – e két érdekes konferencia kapcsán.

Hogy kerül egy fiatal magyar evangélikus lelkész Budapestről Afrikába?

Tanulmányi ösztöndíjasként 1966–67-ben a genfi és a zürichi egyetemen voltak afrikai diáktársaim is. Ezután 1967–70 között Genfben a Lutheránus Világszövetség asszisztenseként Dr. Sigurd Aske norvég kollégám meghívott a Genfből írányított „Radio Voice of the Gospel” (Ethiópiából sugárzó) rádiósmissziós stábba. 1963-tól működött az Addisz Abeba melleti hegyről Afrika keleti és középső országait elérő 100kW-os soknyelvű adó, ethiópiai állami engedéllyel és LVSZ anyagi támogatással. Az angol-francia-arab és helyi törzsi nyelvű stúdiók szerkesztett anyaga 30% egyházi-missziós, 30% egészségügyi, 20% helyi-országos hírszolgáltatói, 20% zenei anyagból állt. Az egyes egyházi, állami központok számára gondoskodtunk vevőkészülékekről, illetve a helyi „hatalmasok” saját részükre vásárolhattak zseblámpaelemmel működőket. Az adó 1963–1974 között Haile Selassie császári felsége, „Júda törzsének hódító oroszlánja, az etióp királyok királya és Isten választottja” engedélyével működött, aki egyszer (az én „időmben") ellátogatott Genfbe.

Az 1974-től kezdődő nemzetközi-kommunista hatalomátvétel és a császár halála után az adó még 1977. március 12-ig működött, de utána leszerelték és áttelepítették Albániába, földünk „első vallástalan-ateista” országába, mint „a kommunizmus hangját”. 

Megérteni Afrika különböző országainak problémáit

Ettől kezdve nagy érdeklődéssel és komoly tanulmányi módszerekkel igyekeztem megérteni Afrika különböző országainak problémáit; és az első adandó alkalommal, 1980-tól a Lutheránus Világszövetség tanulmányi osztálya szociológiai kérdésekkel foglalkozó titkáraként külön is figyeltem az afrikai problémára. Az akkoriban Rhodesia-gyarmatból Zimbabwe független állammá vált országban hosszú ideje korábbi svéd-norvég-amerikai missziós munka eredményeire, főleg a kiépített iskolarendszerre támaszkodhattunk. A függetlenségi tárgyalások során Genfben a zimbabwei új kormány tanácsadójaként ott volt Tord Harlin svéd missziós lelkész, későbbi svéd püspök, aki beszélte a törzsi nyelveket; emellett gimnáziumi tanítványa volt az új kormány fele legalább. A gyarmatosítás utáni belső helyzetben kormányfelkérésre kezdtük el a két összafrikai konferencia előkészítését az LVSZ részéről, de ökumenikus merítéssel. Nem volt könnyű feladat, mert az ország egy része még fegyveres harcokban állt, és ebben szerepet kapott az akkori „kapitalista-kommunista geopolitika” is. Egy példa erről: küldöttségünk megérkezésekor a repülőtéren alapos vizsgálatot tartottak és kelet-németországi, NDK-beli teológusunkat semmiképpen sem akarták beengedni. Hosszas viták után, svéd kollégánk tisztázta, miért: érkezésünk előtt néhány nappal a kormány katonái ugyanis megtalálták az ellenzék egyik raktárát, tele kelet-német fegyverekkel. Az egyik evangélikus kormánytag személyes megjelenése segített csak. A szomszéd dél-afrikai rasszista hátterű polgárháborúnak a hatását is éreztük. Tudtuk, hogy háborús országban voltunk: mindenfelé fegyveres katonák őriztek minket és egy nemzetközi túristacsport remegve mesélte, hogy amikor közel voltak a déli határhoz, hogy egy katonai csapat kiparancsolta őket a buszból, mindenkinek le kellett feküdni az út mellett és közölték, egy lázadó csapat bukkant fel, amivel rövid tűzharc után végeztek és akkor mehettek tovább. 

A konferencia teljes anyagát, előadásokat, az egyes országokról szóló beszámolókat publikáltam (Church and Nation Building, LWF Studies, Geneva, 1983, 139 lp.). Szükséges mégis néhány összefoglaló megjegyzés.

Zimbabwe Afrika közepén található, a Limpopo és Zambezi folyók között, északon Zambia, délen Dél-Afrika, Botswana és Mozambique között. Területe 390 245 négyzetkilométer, azaz háromszor nagyobb, mint Anglia, körülbelül az amerikai Kalifornia területét fedi le. Éghajlata csodálatosan kedvezően mérsékelt, egy évben háromszor lehet aratni. Az ország magas, 1000 méter feletti fekvése miatt nincs malária. Természeti kincsekben, ásványokban igen gazdag. Nagy-Britannia koronagyarmata volt.

BULAWAYO, 1982. szeptember 2–7. 

Téma: The role of the Christian Churches in the process of the Nation Building („Az egyházak szerepe a nemzetépítésben”), helyszín: Njube Youth Center.

A gyarmatosító britek alatt épült tágas ifjúsági oktatásra, egyetem számára épült központ nagyszerű konferencia-helyszín lett. A 43 résztvevő a helyi evangélikus, római katolikus, anglikán, metodista, adventista képviselők mellett amerikai, indonéziai, brazíliai, namibiai, kanadai, madakaszkári és indiai egyházakat képviseltek. A kormány nevelési és kultúrális minisztere is jelen volt és kifejtette, mit vár a kormány az egyházaktól. Genfből nyolcan jöttünk és a konferenciai meghívottak mellett a szolgálati és biztonsági, valamint konyhai-takarító személyzettel együtt összesen nyolcvanan voltunk együtt.

Már az első napon sikerült – Afrikában addig nem igen gyakorolt szokás szerint – megnyernem az afrikaiak rokonszenvét. A britek és más fehérek, ha ott látogattak vagy tanácskozást tartottak, akkor Bulawayo kényelmes hoteljeiben laktak, étkeztek és naponta kétszer, városi reggeli és ebéd után mentek ki a központba. Én viszont, mint a konferencia szervezője és vezetője, ezt időpocsékolásnak tekintettem, és első nap hívattam a konyhafőnök asszonyt, egy nagytermetű (magyar vidéki kifejezés szerint „köbölös-faros menyecskét”), hogy tudna-e nekünk főzni naponta ebédet és vacsorát, mert a reggelit a hotelekben kaptuk. Az asszony annyira meglepődött, hogy sírva kezdte csókolgatni a kezem, jól hallja-é, hogy hajlandók lennénk a britt gyarmati szokásokkal ellentétben leülni asztalaikhoz ebédelni. „Ha jót főznek, akkor igen, válaszoltam” és ezzel a kedvencük lettem.

Mindent megtettek értünk, nagyszerű ellátást kaptunk és a megszokotton kívül bőven kaptuk, ahogy a legízletesebb afrikai friss gyümölcsöket is. Bizony, meg kellett magyaráznom néhány magát magasabbrendű embernek képzelt fehérnek, hogy ez a hozzáállás már szó nélkül is „misszió”, mert Jézus Krisztusban testvérek vagyunk valójában.

A konferencia fő mondanivalóját is aláhúztuk ezzel a döntéssel, vagyis „a saját törzsbeli testvér, és minden segítséget kötelező neki megadni, a mástörzsbeli viszont ellenség” attitűd ellentétét. Mert az egyes gyülekezeteknek és egyházaknak fel kell venniük közösségeikbe a „más tözshöz" tartozókat is. A gyarmati időkben úgy próbáltak egységes „nemzetet” teremteni, hogy „közös ellenséget” kerestek és sokfelé Afrikában ez a „közös ellenség” a gyarmatosító hatalom volt. 

Az egyes országok, egyházak helyzetéről jelentéseket hallgattunk meg, megbeszéltük azokat és ajánlásokat dolgoztunk ki a helyi egyházak számára. A kormány oktatási és kultúrális minisztere is tartott előadást és – hasonlóan, mint  egyházunk püspökei – a konferenciát igen nagyra értékelte, a helyi és nemzetközi sajtóval együtt. Várakozással hívtak meg egy újjabb hasonló konferenciára is.

HARARE főváros egyeteme, 1986. május 23 – június 3. 

Téma: „Christian Ethics and the problems of the Land in Africa”.

Első afrikai konferenciánk (Bulawayo, 1982. szeptember 2–7.) után a Budapestre összehívott nagygyűlésen (1984. július 22. – augusztus 5.) is találkozhattam Afrika és a „harmadik világ” problémáival, mint a világgyűlés előkészítésébe szorosan bevont szociáletikai tanulmányi felelős, és a 9. munkacsoport („Caring for God's Endangered Creation”) nagygyűlési levezető elnök. Ebben a csoportban Isten által jónak és az emberiség számára nélkülözhetetlen és felelős gondozására bízott világunk olyan szociáletikai problémáival foglalkoztunk, mint pl. az anyagi javak (föld-ország, természeti kincsek) egyéni és közös birtoklása, azok igazságos elosztása, használata, védelme Isten törvényei szerinti 'jó gazda' módjára való szaporítása, stb. Csoportunk javaslatokat dolgozott ki a tagegyházak számára és felhívta őket a problémák otthoni megbeszélésére és békés, hasznos kezelésére.   

1. Látva a problémákat, igen hamar, 1986. május 27. és június 1. között rendeztük meg a második „összafrikai” konferenciát Zimbabwéban, a főváros, Harare egyetemén – ismét az afrikai evangélikus egyházak vezetői, főiskolai és gazdasági szakemberei számára. A létszám ezúttal kisebb volt, kevesebb országból, többen Zimbabwéból, de szintén ökumenikus merítéssel. 

2. Tanulva az előbbi konferencia tapasztalataiból, kevesebb előadást és több csoportos megbeszélést szerveztünk. Genfi költségvetésünk szűkülése miatt nem előkelő hotelekben, hanem az egyetem diákotthonában laktunk és sok hasznos afrikai élettapasztalatra tettünk szert (pédául, hogyan hogy kell 5 liter vizzel este tökéletesen megtisztálkodni, merevdeszkás-kismatracos heverőn, ismeretlen afrikai vérszopó rovarokat kergetve mégis kipihenni magunkat egy whiskyvel).

3. Az egyes országbeszámolók érdekesek-szomorúak voltak, mert láthattuk a régi gyarmatosítók munkájának eredményeit. A termőföldet magánvagyonként lefoglalták, sokszor nagyon értékes bányászati kincseivel együtt, de gondosan figyeltek arra, hogy az őslakók szent helyeit (a törzsi ősök sírhelyei, híres varázslók emlékét őrző fák-virágok, stb.) ne érintsék, mert ezzel lázadást, bosszúharcot provokáltak volna, hiszen ami él, annak sérthetetlen „szelleme” van.

4. Amikor egyszer a pápa Kenyába látogatott, a repülőtéri tömegfogadáson emlegette a Kilimandzsárót. Óriási ováció után – amihez hasonlót csak akkor kapott, amikor a korrupciót ostorozta – a helyi egyházi vezetők felvilágosították, hogy a nép ezt úgy hallotta, hogy a pápa megidézi a fák-erdők-folyók-hegyek, stb. „isteneit-szellemeit” és barátságot köt velük.     

5. A konferencia megbeszélési anyagát az 1984-es budapesti világgyűlés előadásai és határozatai adták (Official Proceedings of the Seventh Assembly of the LWF., Geneva 1985.) Nagy segítség volt, hogy a világgyűlés teljes anyaga angol-német-francia nyelven megjelent és így kézben volt a résztvevőknél. Az egyes országbeszámolók a maguk saját problémáit emelték ki,  de mindig rákérdeztem az anyagi javak helyi elosztási rendszerére, a helyi egyházak és kormányaik ökumenéhez való viszonyára, a politikai feszültségekre, és az akkoriban egyre erősebben jelentkező környezetvédelmi problémákra, illetve azok megoldási kísérleteire.  

6. Sajnos, zavaró és számomra addig még nem tapasztalt jelenség volt, hogy az afrikai egyházi vezetők „öntudatra” ébredtek! Még most is, a gyarmatosítók kiűzése-eltávozása után minden társadalmi-politikai viszonylatban hagyjuk, hogy a „fehérek” uraljanak és vezessenek minket egyházi téren is? Egyikük kifejtette a plenáris ülésen, hogy bár ez a fehér, szocialista országból jött Harmati nem akar rosszat nekünk, de Afrikában mi, a feketék kell, hogy meghatározzuk, mi legyen velünk! Többször leszavazták, kifigurázták előadásaimat, szakmai kéréseimet nem hajtották végre, kérdéseimre nem feleltek, tüntettek ellenünk, fehérek ellen! Kezdtem magam nagyon rosszul érezni, pedig a javukat kerestük és munkáltuk.

7. Mi ott, akkor, az ökumenében általánosan használt és bevált missziói modellt alkalmaztuk, amit már 1659-ben megfogalmazott a Vatikán is a Kínában végzett misszió alapelveként: „Not your ways, but your faith should be given!” Azaz ne saját otthoni egyházi rendszeredet szervezd meg a miszió területén, hanem elsősorban hitedet add át! Az 1960-as években megkérdezték egyszer Sri Lanka anglikán püspökét, milyen is a helyi anglikán egyház. Azt felelte, pontosan olyan, mint a United Kingdom anglikán egyháza; ugyanolyan a templomok külső formája, hasonló a liturgia, de megjelenésében feltűnő, hogy „nyári ruhában" van!

8. Fő mondanivalómat, válaszomat a következő példázattal foglaltam össze: az igazi keresztény ökumené nem olyan, mint a Coca-Cola, mely világméretű óriáscégnél a szóban forgó ital előállítási receptjét csak két ember ismeri. Ezeknek soha nem szabad ugyanabba az autóba vagy repülőgépre szállni, és ha egyikük meghal, a titkot azonnal tovább adja egy másik valakinek, hogy mindig legalább ketten tudják a receptet; mert a központban, titkos receptek alapján állítják elő a természet gyümölcséből, ajándékából azt a sűrítményt, amit azután szétszállítanak minden országba, ahol helyi vizet adnak hozzá és így érik el, hogy mindenütt ugyanaz az ital íze, hatalmas hasznot söpörve be a nagy nemzetközi multinak.

9. A kereszténységben sem Genf, sem a Vatikán, Cantenbury vagy Konstantinápoly, sem olyan titkos tudást őrző központ nem létezik, ahonnan valamilyen egységes „sűrítményt” szállítanának ki a tagegyházaknak, akik azután a maguk életében helyi tradícióiknak szellemében kialakíthatnának egy konfesszionálisan egységes világegyházat. Itt,

10. Afrikában a sokszínű, gazdag adottságokból kiindulva, az anyanyelvű Szentírás, missziós hagyományok, élettapasztalatok, gazdag helyi liturgikus istentiszteleti formák alapján, bizony, nektek magatoknak kell Jézus Krisztussal és egymással léleképítő és közösségépítő gyülekezeteket teremteni; hiszen mindegyikünk maga ad majd számot Urunknak, aki azonban mielőtt még ítélne minket, eljött meghalni értünk a kereszten. Tehát mi Genfből nem utasításokat adni jöttünk ide, hanem a 1984-es világgyűlés szellemében testvéri közösségetekért, közösségünkért, kéréseiteknek megfelelően segítségünket ajánljuk fel. 

11. Utolsó mondataim alatt valami nagyon megdöbbentő dolog történ: az egyetemi előadóterem emeleti ablakai alatt az úton jól láthatóan végiggördült két nagy teherautó, oldalukon a Coca-Cola-felirattal. Hozták az éttermeknek az utánpótlást! Sem én, sem a szervezők, de a hallgatóság sem tudott ülve maradni. Afrikai testvéreink felugrottak és hatalmas üvöltésbe kezdtek: „He is a medicine-man, perform magic work, attention!” („Ez az ember varázsló, mágikus hatalommal, vigyázzatok!").

12. Félóra alatt sem tudtak az afrikaiak felejteni, munkatársaim, kollégák, előadók, tolmácsok és genfi titkárnőim megrohantak: „Béla, ezt hogyan csináltad?” Bizony remegve és megilletődve feleltem: „Én hogyan csináltam? Sehogy!” Nem én készítettem ezt a poént elő, de úgy érzem, Urunk Jézus Krisztus nem hagyott minket magunkra, amikor váratlan afrikai lázadás tört ki ellenünk! „Övé az ország, a hatalom és a dicsőség!” Soli Deo Gloria!