BÁNAT-ANGYALOK
Pókhálók lepte léptei kopognak,
fakult szemében fény már nem ragyog,
kóborol, mint mind akit üldöznek,
ők a tékozló bánat-angyalok.
Néha barnában, néha feketében,
selyembe öltözve, néha ledéren,
álmatlanul suhannak a szürke szélben
s reményvesztett világuk
összedőlt egészen.
Ráülnek válladra, majd törnek derékbe,
nyakadon súlyként húznak le a mélybe,
üstből felszálló levesükben kéreg,
amit feltűzdelnek majd a te szívedre.
Nincs ellenük gyógyszer,
nincs ellenük fegyver,
mindig eljönnek,
mindig, - főleg böjtben.
Szürke városfalát befödik köddel,
csak ne látszódjon, hogy
egészben lenyelnek.
Meglopnak,
S mi hagyjuk.
Már belefáradtunk.
Véres, fájó testünk
Istennek ajánljuk.
Várunk.
Várunk, hogy kibontsák a szárnyuk,
bánat-angyalokból –
boldogokká váljunk...
ÉN VAGYOK
Én vagyok, aki paraván mögött töltötte életét,
néha előbújt, néha volt ledér,
ember előtt félt, sírt és nevetett,
de Isten előtt őszintén és maszk nélkül
szenvedett.
Én vagyok, akit lassan ért el a fény,
akit többször varázsolt el a sötét,
aki mindig mosolygott és sokat nevetett,
miközben a paraván mögé rejtezett...
Én vagyok, aki a sarokban „mesélt”
hangjában megbújt a sok-sok szenvedély,
de ha kiáll és rá vetül a fény,
titkolja ugyan, de még mindig nagyon fél...
Én vagyok, aki szerelmeséért remeg,
aki nem adja fel, és Istennel perel,
aki reménykedik, őrült és szeret,
Isten színpadán vár még rá szerep...
SORS-TOR
Tort ülnek az istenek,
az emberek felett,
mert mást ugyan ma, mit tehetnének?
Felkoncolt életek –
majd sírunk, s te sírunkon pihenj!
Mit fogsz még elvenni?
Ó mondd, még mire éhezel?
Hagyod magad sodorni, vagy új napra
ténferegsz?
Még kezed se kulcsolhatod össze,
mert már ezzel vétkezel!
Csupán egy mosoly,
egy kedves hazugság,
s már vissza is fordul,
és helyre áll, – ez a nyomorult világ.
Nem akarom érezni,
hogy mint apró homokszemek,
úgy súrolják lelkem
a karcos kételyek.
Vállamra súlyos látomást helyez,
nyakamon ráng, és néha megpihen,
itt van, és nem enged
pedig már menni kellene!
Már vár a Sötét Úr, – a fákon fellegek,
lehúzta őket a bánat,
s most szállni: nem lehet!
Most arcát a bú fedi és
küzdés, gyötrelem...
Ó nagy Isten! Hol vagy?
Ezt miért engeded?
Könnyében fürdik a holdfény,
sáljában megremeg – kővé dermed az álom –
talán ha újra könnyű léptű lesz...
S bár elbúcsúztatta régen,
de még hinni szeretne...
Már mindent odaadtam, – mondja –
hát nincs mit elvegyen!
Ó, nagy Isten hol vagy?
Ezt miért engeded?
Csak halotti maszkban mutatja önmagát,
csak ordít, mert senki
nem érzi bánatát,
s még ő sem vállalja fel a saját arcát,
mert rájött, hogy csupasz testén
már ezer éve a férgek foga rág.
Ó, nagy Isten, hol vagy,
hogy ilyen a világ?
Ó, nagy Isten halld meg!
Adj végre csodát!
Csúfolj, vagy ölj meg!
De táncolj még, velem!
Mámoros léptekkel jöjjön a Holnap el!
– A Múlt még itt liheg,
hűvös csókját osztogatja hideg reggelen –
Neked adta a Jelent, és arcába nevetett...
Ó nagy Isten!
Hol vagy?
Ezt miért engeded?
,,mene, mene, tekel, ufarszin"
Ha Isten is úgy akarja,
kisüt majd a nap, s felhőinket
elfújja, akár egy perc alatt.
De ma még figyel, homloka csupa ránc...
Ezt tetted ember!
Pedig a Földet bízta rád.
Minden fontosabb lett,
kell a pompa, pénz,
pedig a sírba egyik sem kísér!
Nem lesz hatalmad a halál után,
csupasz lélekkel mész a léten át...
Ott már mi marad, mi lesz a tiéd?
Elszámoláskor élted mennyit ér?
Tettél-e valamit embertársadért?
Bűnös éjszakák után jött-e rád a fény?
Hányszor hajtottad meg bűnbánón fejed?
Bizony, most kulcsolod imára kezed!
Most imádkozol, pedig nem hiszed,
hogy ember-embernek lehet fegyvere –
most repülnek a „szentek” szinte szanaszét...
Jó ha tudod ember! Ennyi nem elég!
Megjelent megint ott fenn a fehér falon:
„megméretett és könnyűnek találtatott” .
Újra felírta a láthatatlan kéz...
...mosd meg kezed után lelked rejtekét!
S ha már a könnyed áztatja és
vérzik a szív,
,,mene, mene, tekel, ufarszin"
– talán, esetleg, –
letöröltetik...
ÚGY, AHOGY
Ahogy megremeg a görcsbe szorult gyomor,
ahogy kiráz a hideg,
ahogy érzed, hogy közel a nyomor,
ahogy elhagyod hited,
ahogy jajveszékel benned a félelem,
és elbizonytalanodsz abba, hogy
szeret...
ahogy múlnak a napok és szomjas a szív,
ahogy a fejedben kongat a nihil...
ahogy megírod, hogy mi lesz a következő fejezet...
...ma úgy tedd dolgod, úgy éld életed!
„ALUDJUNK GYORSAN!”
A kórházi ágyon ült, lógatta a lábait, és csodaszép égkék szemével maga elé nézett. Már voltak fájdalmai, az orvos neheztelt rá, mert egész nyáron utazgatott, ahelyett, hogy bejárt volna a kezelésekre. A falevelek lassan búcsút vettek életet adó fáiktól és a szellő szárnyán imbolyogtak. Mirjám nézte őket, s kicsit feljebb ült az ágyán. Nagyon rosszul érezte magát. Volt már ilyen – Katica halála után.
Mirjám mosolygott – tulajdonképpen mindig mosolygott, de – mikor Katicára gondolt, akkor akaratlanul is. Pedig Katica halála után éppen ilyen elhagyatottan és fájdalmasan érezte magát, majd egy évig munkaképtelen volt. Szervi elváltozást ugyan nem találtak, csupán egy „kis” kimerültség – mondták, bár ő úgy érezte, hogy vagy száz úthenger ment rajta át.
Most, ahogy a kórházi ágyon ült, hálát adott Istennek, hogy ajándékba kapta élete virágát, Katicáját, aki teljesen és végérvényesen az ő kislánya volt harminc évig.
Megint megigazította magát az ágyon és lassan falatozni kezdett. A szomszéd ágyon fekvő beteghez látogatók érkeztek, így Mirjám összehúzta magán a hálóinget és betakaródzott.
Neki is volt ma már látogatója, Edgárd jött be hozzá, a fia. Kedves, de távolságtartó szeretetével örvendeztette meg, továbbá némi élelemmel, bár ezt kevésbé igényelte már édesanyja. Edgárd gyorsan távozott, sok és felelősségteljes munkája volt, így amit illett, megtett, de mindig tudta, hogy éppen mire mennyi időt szakíthat. Pontos beosztás szerint élt, mint ahogy ezt az őt felnevelő nagymamájától megtanulta. Nem akármilyen családból származott, s ezt a legnagyobb „kommunizmus idején” is jól a szívébe véste a mama.
Mirjám is még „úrilányként” nevelkedett, és egy fényes bálon ismerkedett meg a férjével. Akkor még szőke hosszú hajú leány volt, mindig csillogó kék szemmel és töretlen hittel. A délceg férfinek rögtön megakadt rajta a szeme, és Mirjám ma is boldogan emlékezik vissza az estére, ahol első pillanatra szerelembe esett későbbi férjével. Edgárd az első gyermekük volt, boldogságban, – és a sors fintoraként a „nem akármilyen család” ősi kúriájában látta meg a napvilágot. Bár akkor már neki és férjének a házban már csupán két szoba és egy konyhának használ helyiség volt az önkormányzattól kiutalva, – a lakóközösséggel közösen használatos fürdőszobával.
A lemenő nap megsimogatta Mirjám arcát és ő boldog volt. Edgárd igazán jó nevelést kapott, s ezért hálát adott Istennek. Akkor is boldog volt, amikor újra áldást kapott, és szíve alatt egy új kis életet várt, – a kistestvért.
Most egy könnycsepp gördült végig az arcán és arra gondolt, hogy milyen boldog volt. Edgárd is boldog volt, a férje is boldog volt, mindenki boldog volt, hogy kistestvére lett a nagyfiúnak.
Aztán egy nap...
Most arcát a kórterem ablaka felé fordította. Az a bizonyos könnycsepp lassan, nagyon lassan járta be útját szemétől a szája szegletéig. Sós ízt hagyva maga után. Akkor se tudott sírni. Akkor se, amikor a „Kicsi” nyolc hónapos korában angyallá vált... Isten hívta, ő ment...
Mirjám és férje még mindig töretlen szerelméből egy kislány jött világra. Ő volt Katica.
Mindig áldásnak érezte Katica születését, de amikor édes kis arcát a baba a családra fordította, az ő élete teljes fordulatot tett. Gyermekének mongoloid arcocskája minden kétséget kizáróan elárulta Katica lényének egyszerűségét.
Ma már minden más lenne! – gondolta magában, – ma már tudják, hogy a Down szindrómával született gyermekek problémájáért nem az édesanya a hibás.
Sokáig senki nem tudta, de valakit mindig hibáztatni kell, így Mirjám lett a „hibás” gyermek „hibás” édesanyja. Bűne, szerelme, minden élete Katicában testesült meg.
Ó, igen! Így volt jobb! Egész biztos, hogy így volt jobb! – De legalább Edgárdnak jó volt... – gondolt vissza életének e kritikákkal és küzdelmekkel fájdalmas szakaszára.
Katica születése után Mirjám anyósa magához vette Edgárd nevelését.
– A gyermeknek külön szoba kell, és „ilyen” körülmények között ez nem biztosítható indokolta önzetlen felajánlását, ahogy végignézett a két nem igazán nagy és egymásba-nyíló szobán.
És a férje is úgy gondolta, hogy jobb a fiúknak, ha nyugodt és kiegyensúlyozott körülmények között nevelkedik, mint...
...és ő egyetértett.
Férje kevesebb időt töltött otthon, s ha megérkezett a családi fészekbe, – már nem volt szomjas.
Próbálták még szeretni egymást, de Mirjám minden szerelme ellenére úgy érezte, sokkal jobb, ha az éjszakát az álmok világa színesíti, mintha egymás ölelő karjaiban töltenék. És hát mi tagadás, bizonyos értelemben sokkal biztonságosabb is volt...
Majd újra megigazította magát az ágyon, és mosolygott a betegtársától távozó látogatókra.
Egy kis olvasólámpa volt az ágy felett, felkapcsolta és olvasni kezdte a Bibliáját. Betegtársa mosolyt erőltetett arcára, és nem kezdett bele családja szapulásába. Egész pontosan tudta, hogy minden látogatás után ömlik belőle a szó, és amit csak tud, górcső alá vesz, és epés megjegyzésekkel értékeli aznapi látogatóit. Ma nem akarta ezt hallgatni, inkább máris olvasni kezdett.
A Bibliából kicsúszott egy régi boríték.
– Hát igen, a boríték – gondolta, és a könyvet maga előtt tartva emlékeibe feledkezett.
Katica halálát követően a férjét is eltemette. Akkor is ősz volt, s ugyanúgy jártak táncot a színesre vált falevelek, mint most. Mivel férje „jelentős” feladatot látott el vállalatánál, – vezető ugye nem lehetett, mert „túl jó” családból származott – halála után megkérték, hogy nézze át férje íróasztalát. Addig sohasem kutatott az asztal fiókjaiban. A „fontos” iratok keresése közben az egyik fiókból egy halom boríték került elő.
Szerelmes levelek.
Nem, nem vele levelezett a férje, és nem, nem a házasságkötésük előtt.
Alatt, közben, akkor...
Akkor, mintha a szívét tépték volna ki, mintha minden fényből árnyék lett volna egy pillanat alatt. Először még azzal mentegette magának férjét, hogy bizonyára nem volt rá elég ideje Katica miatt, de – aztán érdeklődése a bélyegen látható dátumokra esett.
A dátumok pedig még sokkal, de sokkal korábbi időt jelöltek. Túl korai időpontokat... Már Edgárd születése előtti időpontokat is...
Hirtelen nagy sokaság lepte el a kórtermet, a nővérke felkapcsolta a nagylámpát. Jött az esti vizit.
– Hogy van ma Mirjám néni? – kérdezte a fiatal ügyeletes orvos. – Ne sokáig olvassa azokat az apró betűket! Isten holnap is itt lesz! Jézus megvárja!
– Rendben van doktor úr! – válaszolta. – Aludjunk, gyorsan, mert hamar itt a reggel! – mondta mosolyogva, és elhelyezkedett. A nővérke betakarta, segített a Bibliát letenni az éjjeliszekrényre, majd lekapcsolta a kisvillanyt. Mire a vizitelők kis csapata elhagyta a kórtermet, Mirjám már elaludt.
Jézus már várta. A reggel hamar jött, mint ahogy minden reggel eljön hamar. A falevelek is járták őszi táncukat, és a „szomszéd” beteghez is megjöttek a látogatók...
Mirjám Bibliája Edgárdhoz került, benne sok-sok verssel és néhány régi levéllel...
ÉG ÉS FÖLD Pillanatai
Szárnya-árnya
Ó! Te milyen szép vagy! – mondta a madárka és meglegyintette szárnyát.
Gondolod? – felelte a másik, és mint aki további dicséretre vár félrehajtotta a nyakát.
Igen, gondolom. És a szárnyaid is szépen ívelő, erős szárnyak.
Nem gondolod, hogy túl sok a díszítés rajtuk? – kérdezett a másik, még mindig illegetve magát.
Egyáltalán nem! – fejtette ki véleményét a madárka. Azt gondolom – tette hozzá –, hogy ezekkel a szárnyakkal a Nap felé fogsz repülni. Mindent látni fogsz, érteni és érezni. Nagyon jó lesz neked!
Talán igazad van – felelte a másik, majd szélesre nyújtotta szárnyait.
Ebben a pillanatban két bumfordi piros gumicsizma lépett a pocsolyába. A madárka riadtan repült a magasba. Visszanézett. A tér közepén apró gyermekek rugdosták egymásra a betonba megült esővizeket, színes csizmáikat nem kímélve.
Érdekes – gondolta a madárka és boldogan repült mintás szárnyaival a Nap felé…
Lent vagy fent?
Csak úgy kihullott a gyermek zsebéből, kipergett, akár a többi társa a nagy sárga virág közepéből. Őt is összesöpörték, aztán egy serpenyőbe tették, hogy megpirítsák, de akkora volt a lökdösődés az edényben, hogy számára nem jutott semmi melegség. Aztán a nagy tál, majd egy kicsiny gyermek keze, zsebe. Séta közben társait „szotyizta” a gyermek, s egy ilyen mozdulatnál ő rátapadt a kicsi kézre majd a földre hullott. Egyedül volt.
Annyit már tudott magnyi világáról, hogy fentről lesnek rá, lentről eltapossák. Magában nem tudta melyik jobb vagy akár rosszabb.
A serpenyőben társai mind megpirultak, ropogós társait boldogan vették magukhoz az emberek, csak valahogy ő maradt mindig lent, előbb a tál alján, majd a zseb zugában.
S most itt van a puha földbe. Szinte megnyílt alatta a Föld – befogadják – vélte.
És valóban, a föld befogadta.
Aztán egy kis eső is esett...
Bódult állapotba került, és csak mámorosan érezte, hogy valami furcsa dolog történik vele.
Valami mozgást érzett, valami feszülést, aztán már nem is volt önmaga...
Csodálatos érzések uralkodtak el rajta, s mintha növekedni kezdett volna...
Egy idő után újra érezte a Nap fényét és melegét. Egészen más érzés volt, mint a serpenyőben, de csodálatos melegség volt.
Fejét forgatta a Nap felé, és maga alatt látta a földet. Kimagaslott az út szélén a sárrögök és a füvek közül. Aki arra ment, megcsodálta.
Néha egy-egy madárka is körbe repülte, majd „virág”-fejéből egy-egy magocskát kicsippentett.
És Ő boldog volt.
Azóta
Szép vagy. Sokat leadtál mostanában – kezdte a beszélgetést az éjszaka legfényesebb csillaga a Holddal.
Igen, ilyenkor úgy érzem, az erőm elhagy – mondta szinte panaszos hangon a fogyó Hold. A fény, amit kapok a Naptól az is éppen hogy megérint. Alig látom a fákat, a virágokat, pedig úgy szeretem, nézni, beragyogni őket.
Sajnálom – válaszolta a Csillag. De ha gondolod, segítek. Amit látok, elmesélem.
Majd kissé halványabb lett.
Mi történt? – kérdezte fáradt hangon a Hold, s igyekezett arra nézni amerre a Csillag, hátha meglátja barátja hirtelen hangulatváltozásának okát.
Csak, csak látom, ahogy szomjaznak a fák – és kicsit közelebb ment a Holdhoz. Lombjaikat lehajtják, leveleik pörgetik.
Ó, a fák! Őket nagyon szeretem! – és könnyezni kezdett a Hold. Bárcsak tudnék segíteni! – és erre még vékonyabbá vált.
Alatta egyre nőtt az ár, majd lassan tengerré váltak könnyei.
De hiszen, ha lehetne… ha lehetne – a könnyeiddel csillapíthatnánk a szomjúságukat a fáknak – mondta a Csillag.
Tudom már! – Kiáltotta boldogan, s egy pillanatra teljesen eltűnt. Mikor újra fényleni kezdett, már nyomában járt a Szél.
Felkerekedett, és a Hold könny-tengerét felkapta és már repítette is a szomjas fákhoz.
Nézd őket! Élednek! – mondta fényes hangján a Csillag.
A Hold felült egy Felhőre és lassan elhagyva karcsú fátylát, dagadni kezdett. Megmozdultak a tengerek és táncolt a Szél tovább…
Azóta reggelenként minden fűszálon ott a Hold-könnye, nehogy szomjazzanak a fák.
Érted is imádkozom!
Istenem, segíts! Nagyon féltem őt!
Hangjában gyengeség,
szemében a megtört
és meggyötört félelem.
Istenem, segíts, mert nagyon szeretem!
Zihál a lélegzet, zakatol a szív,
Istenem, segíts, mert távol a jó hír!
Nélküled nincs remény, elveszett életek...
Drága, jó Isten! Áldj meg, segíts!
Küldd el Szentlelkedet!
Összedől körülöttünk e gyönyörű világ,
nem adja a napfény boldog mosolyát...
Csak árnyékot fest, és és hamis „koronát” –
tüdőnkbe lopja be bánatos hangját...
Drága Istenem! Ne vedd Tőlem el,
segíts, hogy meggyógyuljon
Ő s a többiek!
Minden napnak megvan a bánata,
kegyelmezz, Isten!
Mutasd a jó utat!
Lábadhoz helyezem könyörgő dalom,
Jézusom, Krisztusom – végső fáj-dalom...
Levetem előtted minden maszkomat,
megnyitom szívem, halld hát hangomat!
Bocsáss meg nekünk, mert vétkesek vagyunk!
Vedd el vírusunk, s mi „szerelmet” adunk!
ámen
Nem baj, ha te nem hiszel abban, hogy bajban a világ. Én Érted is imádkozom.