A kórházi ágyon ült, lógatta a lábait, és csodaszép égkék szemével maga elé nézett. Már voltak fájdalmai, az orvos neheztelt rá, mert egész nyáron utazgatott, ahelyett, hogy bejárt volna a kezelésekre. A falevelek lassan búcsút vettek életet adó fáiktól és a szellő szárnyán imbolyogtak. Mirjám nézte őket, s kicsit feljebb ült az ágyán. Nagyon rosszul érezte magát. Volt már ilyen – Katica halála után.

Mirjám mosolygott – tulajdonképpen mindig mosolygott, de – mikor Katicára gondolt, akkor akaratlanul is. Pedig Katica halála után éppen ilyen elhagyatottan és fájdalmasan érezte magát, majd egy évig munkaképtelen volt. Szervi elváltozást ugyan nem találtak, csupán egy „kis” kimerültség – mondták, bár ő úgy érezte, hogy vagy száz úthenger ment rajta át.

Most, ahogy a kórházi ágyon ült, hálát adott Istennek, hogy ajándékba kapta élete virágát, Katicáját, aki teljesen és végérvényesen az ő kislánya volt harminc évig.

Megint megigazította magát az ágyon és lassan falatozni kezdett. A szomszéd ágyon fekvő beteghez látogatók érkeztek, így Mirjám összehúzta magán a hálóinget és betakaródzott.

Neki is volt ma már látogatója, Edgárd jött be hozzá, a fia. Kedves, de távolságtartó szeretetével örvendeztette meg, továbbá némi élelemmel, bár ezt kevésbé igényelte már édesanyja. Edgárd gyorsan távozott, sok és felelősségteljes munkája volt, így amit illett, megtett, de mindig tudta, hogy éppen mire mennyi időt szakíthat. Pontos beosztás szerint élt, mint ahogy ezt az őt felnevelő nagymamájától megtanulta. Nem akármilyen családból származott, s ezt a legnagyobb „kommunizmus idején” is jól a szívébe véste a mama.

Mirjám is még „úrilányként” nevelkedett, és egy fényes bálon ismerkedett meg a férjével. Akkor még szőke hosszú hajú leány volt, mindig csillogó kék szemmel és töretlen hittel. A délceg férfinek rögtön megakadt rajta a szeme, és Mirjám ma is boldogan emlékezik vissza az estére, ahol első pillanatra szerelembe esett későbbi férjével. Edgárd az első gyermekük volt, boldogságban, – és a sors fintoraként a „nem akármilyen család” ősi kúriájában látta meg a napvilágot. Bár akkor már neki és férjének a házban már csupán két szoba és egy konyhának használ helyiség volt az önkormányzattól kiutalva, – a lakóközösséggel közösen használatos fürdőszobával.

A lemenő nap megsimogatta Mirjám arcát és ő boldog volt. Edgárd igazán jó nevelést kapott, s ezért hálát adott Istennek. Akkor is boldog volt, amikor újra áldást kapott, és szíve alatt egy új kis életet várt, – a kistestvért.

Most egy könnycsepp gördült végig az arcán és arra gondolt, hogy milyen boldog volt. Edgárd is boldog volt, a férje is boldog volt, mindenki boldog volt, hogy kistestvére lett a nagyfiúnak.

Aztán egy nap...

Most arcát a kórterem ablaka felé fordította. Az a bizonyos könnycsepp lassan, nagyon lassan járta be útját szemétől a szája szegletéig. Sós ízt hagyva maga után. Akkor se tudott sírni. Akkor se, amikor a „Kicsi” nyolc hónapos korában angyallá vált... Isten hívta, ő ment...

Mirjám és férje még mindig töretlen szerelméből egy kislány jött világra. Ő volt Katica.

Mindig áldásnak érezte Katica születését, de amikor édes kis arcát a baba a családra fordította, az ő élete teljes fordulatot tett. Gyermekének mongoloid arcocskája minden kétséget kizáróan elárulta Katica lényének egyszerűségét.

Ma már minden más lenne! – gondolta magában, – ma már tudják, hogy a Down szindrómával született gyermekek problémájáért nem az édesanya a hibás.

Sokáig senki nem tudta, de valakit mindig hibáztatni kell, így Mirjám lett a „hibás” gyermek „hibás” édesanyja. Bűne, szerelme, minden élete Katicában testesült meg.

Ó, igen! Így volt jobb! Egész biztos, hogy így volt jobb! – De legalább Edgárdnak jó volt... – gondolt vissza életének e kritikákkal és küzdelmekkel fájdalmas szakaszára.

Katica születése után Mirjám anyósa magához vette Edgárd nevelését.

– A gyermeknek külön szoba kell, és „ilyen” körülmények között ez nem biztosítható indokolta önzetlen felajánlását, ahogy végignézett a két nem igazán nagy és egymásba-nyíló szobán.

És a férje is úgy gondolta, hogy jobb a fiúknak, ha nyugodt és kiegyensúlyozott körülmények között nevelkedik, mint...

...és ő egyetértett.

Férje kevesebb időt töltött otthon, s ha megérkezett a családi fészekbe, – már nem volt szomjas.

Próbálták még szeretni egymást, de Mirjám minden szerelme ellenére úgy érezte, sokkal jobb, ha az éjszakát az álmok világa színesíti, mintha egymás ölelő karjaiban töltenék. És hát mi tagadás, bizonyos értelemben sokkal biztonságosabb is volt...

Majd újra megigazította magát az ágyon, és mosolygott a betegtársától távozó látogatókra.

Egy kis olvasólámpa volt az ágy felett, felkapcsolta és olvasni kezdte a Bibliáját. Betegtársa mosolyt erőltetett arcára, és nem kezdett bele családja szapulásába. Egész pontosan tudta, hogy minden látogatás után ömlik belőle a szó, és amit csak tud, górcső alá vesz, és epés megjegyzésekkel értékeli aznapi látogatóit. Ma nem akarta ezt hallgatni, inkább máris olvasni kezdett.

A Bibliából kicsúszott egy régi boríték.

– Hát igen, a boríték – gondolta, és a könyvet maga előtt tartva emlékeibe feledkezett.

Katica halálát követően a férjét is eltemette. Akkor is ősz volt, s ugyanúgy jártak táncot a színesre vált falevelek, mint most. Mivel férje „jelentős” feladatot látott el vállalatánál, – vezető ugye nem lehetett, mert „túl jó” családból származott – halála után megkérték, hogy nézze át férje íróasztalát. Addig sohasem kutatott az asztal fiókjaiban. A „fontos” iratok keresése közben az egyik fiókból egy halom boríték került elő.

Szerelmes levelek.

Nem, nem vele levelezett a férje, és nem, nem a házasságkötésük előtt.

Alatt, közben, akkor...

Akkor, mintha a szívét tépték volna ki, mintha minden fényből árnyék lett volna egy pillanat alatt. Először még azzal mentegette magának férjét, hogy bizonyára nem volt rá elég ideje Katica miatt, de – aztán érdeklődése a bélyegen látható dátumokra esett.

A dátumok pedig még sokkal, de sokkal korábbi időt jelöltek. Túl korai időpontokat... Már Edgárd születése előtti időpontokat is...

Hirtelen nagy sokaság lepte el a kórtermet, a nővérke felkapcsolta a nagylámpát. Jött az esti vizit.

– Hogy van ma Mirjám néni? – kérdezte a fiatal ügyeletes orvos. – Ne sokáig olvassa azokat az apró betűket! Isten holnap is itt lesz! Jézus megvárja!

– Rendben van doktor úr! – válaszolta. – Aludjunk, gyorsan, mert hamar itt a reggel! – mondta mosolyogva, és elhelyezkedett. A nővérke betakarta, segített a Bibliát letenni az éjjeliszekrényre, majd lekapcsolta a kisvillanyt. Mire a vizitelők kis csapata elhagyta a kórtermet, Mirjám már elaludt.

Jézus már várta. A reggel hamar jött, mint ahogy minden reggel eljön hamar. A falevelek is járták őszi táncukat, és a „szomszéd” beteghez is megjöttek a látogatók...

Mirjám Bibliája Edgárdhoz került, benne sok-sok verssel és néhány régi levéllel...

ÉG ÉS FÖLD Pillanatai

Szárnya-árnya

Istenem, segíts! Nagyon féltem őt!
Hangjában gyengeség,
szemében a megtört
és meggyötört félelem.
Istenem, segíts, mert nagyon szeretem!
Zihál a lélegzet, zakatol a szív,
Istenem, segíts, mert távol a jó hír!
Nélküled nincs remény, elveszett életek...
Drága, jó Isten! Áldj meg, segíts!
Küldd el Szentlelkedet!

Összedől körülöttünk e gyönyörű világ,
nem adja a napfény boldog mosolyát...
Csak árnyékot fest, és és hamis „koronát” –

tüdőnkbe lopja be bánatos hangját...

Drága Istenem! Ne vedd Tőlem el,
segíts, hogy meggyógyuljon
Ő s a többiek!
Minden napnak megvan a bánata,
kegyelmezz, Isten!
Mutasd a jó utat!
Lábadhoz helyezem könyörgő dalom,
Jézusom, Krisztusom – végső fáj-dalom...

Levetem előtted minden maszkomat,
megnyitom szívem, halld hát hangomat!
Bocsáss meg nekünk, mert vétkesek vagyunk!
Vedd el vírusunk, s mi „szerelmet” adunk!

ámen