Kórházlelkész vagyok. 18 éve dolgozom betegágyak mellett, ebből 15 éve már a B.A.Z. Megyei Kórház és Egyetemi Oktatókórházban. Sok mindent láttam, hallottam, tapasztaltam. S az ember egy idő után (majd 2 évtized után pláne) azt hiszi, hogy már semmi nem lepi meg. Tévedtem. Van olyan, amire nem lehet felkészülni. Talán el sem hisszük, hogy mi is az: az üres kórházi ágyak látványa!

A kórházban – mondjuk úgy – az a megszokott, a természetes, hogy az ágyakon gyógyuló vagy éppen elmenni készülő emberek fekszenek. Jelen helyzetben ez nem így van. Ez nem más, mint a vihar előtti CSEND. Nos, nem az a csend, amire az ember vágyik, amiben feltöltődik, ami előre visz, hanem az a csend, ami izgalmat, feszültséget idéz. Minden elkészítve, kipróbálva, feltöltve, hogy ha kell, minden menjen a maga rendje szerint. A megtanult rutin, az előírt protokoll szerint.

Közben mindenki teszi a dolgát, a hivatását, hiszen emberek életének megmentésére esküdött fel az orvos. Az ápolás önzetlen hivatását gyakorló szakápolók biztos kezekkel „töltögetnek”. Minden készen áll. Csak egyet nem tudunk: mire? Készülünk, de nem tudjuk mire is. Hallva az olasz és spanyol híreket, talán nem meglepő, hogy a kórházi falak között ott honol ez a fura, semmihez sem hasonlítható, mégis szinte kézzel is tapintható CSEND. A lelkészi munka a mi intézményünkben nem újkeletű. Elfogadott, értékelt és igencsak igénybe vett szolgálat. De e helyzetben mi is keressük a lehetőségeket. Megóvva a fekvőbetegeket és kiszolgálva most elsősorban a kórházi személyzetet. Személyes beszélgetések eddig is részei voltak a mindennapoknak, de most nincs olyan, hogy elég, nincs olyan, hogy „Mikor érsz rá?” vagy „Szólj, ha van egy kis időd!”

S az üres ágyak mellett folynak a beszélgetések, a „lelki akkumulátorok” töltése, feltöltése előre. Jön a hívő, a kereső, s jön az eddig tagadó is már. Felkészülni, elkészülni arra, amire talán nem is lehet. De Isten igéje nem fárad el! De a lelkész elfárad. Persze tudom, hiszen eddig is tudtam, hogy a szupervízió a legfontosabb dolgok egyike, de most ez még inkább előtérbe kerül. Jó tudni, hallani, hogy a világban sok helyen, városunkban is tapsolnak az emberek estenként. Ez jó, biztató, de Olvasó, kérlek, imádkozz (is) a kórház, az idősek otthona, a szociális szférában mindennap fehér köpenyt öltőkért! Kórházlelkész vagyok. De hogy mit tartogat még nekem ezen az úton az Úristen, azt még én sem tudom.