Szent liturgiánkból kiemelt mondatok segítségével próbáltuk megragadni és körüljárni a valójában megragadhatatlant és körüljárhatatlant a vasárnaptól szerdáig tartott lelkészakadémiai kurzuson.

Az első este a témára való ráhangolódás jegyében telt: „Jöjjetek, íme, minden kész.” Ez a mennyei meghívó évezredek óta érvényes, örök, és mindig aktuális, ahogyan többször is énekeltük már Lackfi János szövegével: „Kétezer éve aznapi frissen, / Morzsakenyérben ember az Isten.”

Isten ajándékainak nincs szavatossági idejük. Az isteni hívásra a hívő szív mindig rezonál. Bár az elmúlt hónapokban sok minden más volt, és a megváltozott körülményekhez alkalmazkodnunk kellett, de ez a mondat időtlen: „Jöjjetek, íme, minden kész.” Ennek mentén osztottuk meg egymással a karantén idejéből való, meghatározó gyülekezeti történeteinket és az emlékezetes, életünket meghatározó úrvacsorai élményeket.

Jó kérdésre jó válaszok

Reggelente Gyülekezeti liturgikus könyvünk egy-egy litániájának vagy dicséretének keretében úrvacsorás áhítattal kezdtük a napot. Minden más csak ezután következett. Az esti áhítatok során pedig az emmausi tanítványokkal jártuk végig az utat (Lk 24,13–35), négy részletben, estéről estére egyre közelebb a katarzishoz. Felidéztük a jól ismert mozzanatokat, amint melléjük szegődött a vándor, hallgatta, majd kérdezte őket, ahogyan feltárta előttük az Írások igazságát, majd betért hozzájuk, hogy a záró úrvacsorás istentisztelet alkalmával mi is megérkezzünk oda, ahol a vendég, a vándor átveszi a házigazda szerepét, és megtöri a kenyeret… Oda, ahol ő cselekszik – értünk!

Az első teljes nap délelőttjén az úrvacsorával kapcsolatos kérdéseinket gyűjtöttük össze. Intenzív csoportbeszélgetést követően mindenki a saját kérdését vetette papírra. A kérdezés kultúrája ma nem virágzik, pedig a Szentírás számos példája mutatja, hogy igazán jó kérdésekre születhetnek csak jó válaszok. A felírt kérdéseket témakörönként csoportosítottuk, és egy nagy táblán helyeztük el attól függően, hogy biblikus, dogmatikai vagy épp liturgiai problémát vet fel.

Nagy kincs birtokában vagyunk

„Megtestesült a Szentlélek által” címmel Hafenscher Károly professzornak, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Gyakorlati Teológiai Tanszéke vezetőjének, a révfülöpi intézmény igazgatójának délutáni előadása az úrvacsora dogmatikai hátterét világította meg. Nem száraz ismeretközlést hallottunk, hanem élő, személyes bizonyságtételt. Az úrvacsoráról ugyanis nem lehet közömbösen, kívülállóként beszélni, hiszen a téma gazdagsága, az Isten kegyelmének nagyságára való rácsodálkozás magával ragadja az embert, és megköveteli az igazán bensőséges, szuggesztív hangnemet. Az úrvacsora, mint hallottuk is, „donum Dei”, vagyis Isten ajándéka. 

Hogyan ünnepeljük? Hogyan éljünk vele? „Méltó és igaz, illő és üdvösséges” – szól az első sora a nagy hálaadó imának. A második nap első előadása – ismét Hafenscher Károlytól – a liturgia felől közelítette meg a témát. Láthattuk a teljes szentségi liturgia teológiai gazdagságát. A gondosan megfogalmazott mondatoknak szinte minden egyes szava az örök evangélium hordozója. Egészen elképesztő, hogy milyen nagy kincs birtokában vagyunk, amelyet sokszor nem becsülünk kellőképpen. Pedig a kétfókuszú istentisztelet (igehirdetés és úrvacsora) igazi lutheri örökség.

A szentségi liturgia felépítésének áttekintése után egészen gyakorlati kérdések is előkerültek. Például: hogyan éljünk karanténos időszakban a szentséggel méltó módon? Mi az, ami még Jézus rendelésének megfelelő, mi az, ami már nem fér bele? Megosztottuk egymással a gyülekezeti tapasztalatokat. Láttuk lelkésztársaink útkeresését, talán még nem teljesen kiforrott, de a szentséget komolyan vevő javaslataikat, kísérleteiket. Bemártva? Kiskehellyel? Eucharisztikus böjt? Egyik sem tökéletes, de mindegyik út járható, ha „őbenne élünk, mozgunk és vagyunk” (vö. ApCsel 17,28).

Valamennyire bepillanthattunk abba, hogy püspökeink vállát, akiktől az útmutatást várjuk – egyebek mellett – ebben a kérdésben is, milyen nehéz teher nyomja. Talán manapság mindennél időszerűbb a szentségi liturgia anamnézisimájának idevonatkozó része: „Emlékezz meg püspökeinkről, pásztorainkról.” Nemcsak kritizálni lehet, hanem imádkozni is megválasztott vezetőinkért. Ennek a testvéri attitűdnek egy gyönyörű megnyilvánulása az anamnézisimádság.

Második teljes napunk délutánja az úrvacsora egy szintén fontos aspektusát emelte ki: „Hogy testvéri közösséggé legyünk.” Egészen gyakorlati kérdéseket érintettünk: konfirmáció és úrvacsora; gyermekúrvacsora; a szentségi közösség lehetőségei más felekezetű testvérekkel… Jézus főpapi imájában egykor azért könyörgött, hogy övéi egyek legyenek. Nem lehetőségünk hát, hanem Jézus kérésének, parancsának engedelmeskedve kötelességünk az egység keresése, munkálása. Még akkor is, ha néha értelmetlennek és eredménytelennek tűnik a fáradozás. Pedig nem az, ha komolyan vesszük, hogy Krisztusban vagyunk, és hogy egy égi kenyéren élünk.

Ahányszor csak lehet

Lelkészakadémiánk igazán intenzív szerda délelőttel zárult. Reggeli után az úrvacsora biblikus hátteréről hallottunk kiváló előadást Bácskai Károly egyetemi docenstől, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Újszövetségi Tanszékének vezetőjétől 1Kor 11 alapján.

A korinthusi probléma gyújtópontjában nem az állt, hogy a hívek nem becsülték eléggé a szentséget, sokkal inkább az, hogy nem becsülték a másik embert: a testvért. Pedig nincs olyan válaszfal, amely Krisztus testében, amely az egyház, ne omolna le közöttünk. A szeretetlenségből, kivagyiságból, haragból, kishitűségből és ki tudja, még miből épült nagy falainkat Isten szeretete lebontja. Pál éppen ezért érvel az úrvacsora igéivel. Örök kérdés az is, hogy hányszor vegyük az úrvacsorát. Az ige alapján egyértelmű a válasz: amennyiszer csak lehet. Ismételni, ismételten ismételni, vagyis gyakorolni kell. Nincs nap, amikor rá ne szorulnánk, ahogyan énekeljük is: „Nincs óra, melyben rád ne szorulnék.” (EÉ 121,6)

Az előadások utáni kötött, valamint a kötetlen – a megterített asztal vagy épp az esti zsíros kenyér melletti – beszélgetések is igazán „erősek”, tartalmasak voltak. Volt mondanivalónk, és örültünk, hogy mindezeket végre nem „online”, hanem személyesen oszthattuk meg egymással.

Születtek válaszok, de maradtak kérdések is. Sőt az egyes válaszok újabb és újabb kérdéseket hoztak felszínre. De ez így van jól, hiszen nemcsak a jól megfogalmazott, adekvát válaszok, hanem a kérdések is közelebb vezethetnek őhozzá, közelebb egymáshoz és közelebb önmagunkhoz is. Nem egyszerűen mint munkatársak, szolgatársak voltunk együtt ezekben a napokban, hanem Urunk szent teste és vére által egy testvéri közösségként, akik ugyanabban a csodában részesültünk. A csodában, amelyről a zsoltáros így vall: „De nekem olyan jó Isten közelsége!” (Zsolt 73,28) A Jelenések könyve így: „Boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzőjének vacsorájára!” (Jel 19,9) Az apostol pedig így: „Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek.” (Ef 2,19)

Bár kétségkívül nagy, sőt a leghatalmasabb, de nem ismeretlen Úr ő, hiszen hallható és látható igéjében egyaránt megmutatja és odaadja nekünk önmagát… Ezért énekeltük többször is hittel és reménnyel Gryllus Dániel és Lackfi János úrvacsorai himnuszát: „Teste a testünk, vére a vérünk, / Vére a váltság, általa élünk.”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 25–26. számában jelent meg 2020. július 5-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.