A győztes nagyhatalmak az első világháború után országunk területének hetvenegy százalékát elcsatolták, az akkori Magyarország tizennyolcmillió polgárából több mint tízmillió ember (a teljes lakosság hatvannégy százaléka) különböző országokba került át. A „négy nagy történelmi felekezet” mindegyike vesztese volt Trianonnak, de nem mindegyik egyformán. A történelmi Magyarországon a római katolikus egyházhoz kilencmillió ember tartozott, a megcsonkított országban már csak ötmillió. A reformátusok létszáma 2,6 millióról 1,6 millióra csökkent, a zsidóké nagyjából megfeleződött: 911 ezerről 470 ezerre fogyott. Az evangélikusok lélekszáma 1,3 millióról félmillióra olvadt.

A veszteségek aránya még kifejezőbb. A római katolikusok ugyan négymillióval kevesebben lettek, a százalékos arányuk viszont negyvennyolcról hatvankettőre nőtt a Trianon utáni csonka országban. A reformátusok aránya az egymilliós létszámcsökkenés ellenére erős növekedést mutat, ugyanis tizennégy százalékról huszonegyre nőtt. Szerényen, de még a zsidóság aránya is emelkedett ötről hat százalékra. A négy nagyobb felekezet közül egyedül az evangélikusok aránya csökkent, mégpedig 7,2 százalékról 6,2 százalékra. Nagy veszteségük emellett a keleti rítusú közösségeknek (görögkatolikusoknak és ortodoxoknak), valamint az unitáriusoknak volt.

Itt térek rá a dolog érzékenyebb részére. A trianoni trauma ugyanis minden jóérzésű magyarnak és magyarországinak fáj, de nem mindenkinek ugyanazért. Vannak, akik az elveszített területeket siratják, mások a gazdasági veszteségeket emlegetik keserűen. Megint mások a határon kívül rekedt magyarokat tekintik igazi veszteségnek. Arról viszont gyakran megfeledkezünk, hogy a Magyarországtól elcsatolt részeknek több millió olyan polgára volt, akik ugyan nem mindannyian voltak magyarok etnikailag, de túlnyomó többségük gondolkodásában és hazaszeretetében magyar volt. A korábbi közös évszázadokban nemcsak szomszédként és polgártársakként, de közös egyházaink tagjaiként hittestvérekként is egy közösségben éltek a különböző nyelvű emberek. Együtt küzdöttek hazánkért a török vagy éppen az osztrák elnyomás ellen.

1848–1849-es szabadságharcunkban sok nem magyar ajkú hazafi harcolt. Valami ezután nyilván elromlott, amikor a nemzeti ébredés eufóriáját az erőteljes magyarosítási szándék követte. A cél bizonyára az igazi nemzeti egység megteremtése és egy erős ország víziója volt, de a kisebbségek beolvasztásának szándéka és a türelmetlenség kontraproduktív módon hatott. Beindította a kisebb nemzetiségek önvédelmi reflexeit, a nemzeti ébredésüket, később a függetlenedési szándékukat. Ennek a nehéz időszaknak sok beszédes dokumentumát őrzik többek között gyülekezeteink jegyzőkönyvei.

Mindezek ismeretében megható, hogy Trianon után is van jele annak, hogy a hazaszeretet nem csak a nyelvről és az etnikai hovatartozásról szól. A leghűségesebbnek nevezett város, Sopron német többségű település volt egykor, ezért Ausztriához rendelték a nagyhatalmak a trianoni szerződésben. Lakossága azonban elérte, hogy népszavazáson dönthessenek a hovatartozásukról, és Magyarországra szavaztak!

Trianon borzalmas tragédia. Az igazi csapás azonban látásom szerint nemcsak az, hogy egy ezeréves országot nagyhatalmi döntéssel szétdaraboltak, hanem hogy semmivel nem lett jobb a különböző népek együttélése a területen. A trianoni békediktátum gyakorlatilag megbukott, mert a Magyarország feldarabolásával megtámogatott mesterséges államok közül Csehszlovákia, a Szovjetunió és Jugoszlávia is felbomlott már. Egyik ország sem magyar irányítás alatt működött az elmúlt száz évben, viszont mindegyik ország szétesésében döntő szerepük volt a nemzetiségi ellentéteknek!

A Kárpát-medence népeinek békés egymás mellett éléséhez valódi, bizalmi alapú kapcsolatra van szükség. Ehhez ki kell lépni a régi cipőből. Szakítani kell a folyamatos hárítás és a bűnbakképzés gyakorlatával, a „mindenki más felelős, csak mi nem” alapállással. Közös nevezőre csak úgy lehet jutni, ha nem letagadjuk, hanem megbánjuk az egymás ellen elkövetett bűnöket. Akkor esély nyílik arra, hogy felfedezzük egymásban a sorstársat és a testvért. Ebben nekünk, nemzetiségi gyökerű magyarországi evangélikusoknak kiemelt lehetőségünk és felelősségünk lehet. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 25–26. számában jelent meg 2020. július 5-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.