A labdarúgást a 19. század végén Európában utazgató arisztokratáknak köszönhetően ismerték meg Ma­gyar­országon. A magyar arisztokrácia azonban nem karolta fel a sportágat, így a „foci” a polgárság körében terjedt el a századfordulón. Az egyesületek nagy részét kávé­házakban alapították, amelyek ekkor a polgári társadalom közösségi életének központjai voltak (Szegedi 2016). A közép-európai országokban azokban a városokban lett népszerű a futball, ott terjedt a leggyorsabban, ahol a kávéházi kultúra is jelen volt. A kávéházakban szinte minden társadalmi réteg képviselői jelen voltak, így a labdarúgást itthon meghonosító felső középosztály tagjainak ezeken a helyeken kiváló lehetőség adódott arra, hogy az alsóbb rétegekkel is megismertessék a sportágat (Wilson 2014). 

A társadalom alján elhelyezkedő csoportok között azért lehetett népszerű a játék, mert semmilyen speciális felszerelésre nem volt szükség hozzá, csak egy labdára, melyet akár rongyokból is el lehetett készíteni. A grundokon játszó tehetséges fiatalokat pedig hamar felfedezték az egyesületek, így a labdarúgók száma egyre csak nőtt. 1912-ről 1913-ra több mint megkétszereződött az igazolt játékosok száma, 1941-ben már huszonhétezer körül mozgott (Gombócz 2003). De a sportág gyors terjedését nem nézte mindenki jó szemmel. A sportpolitika vezérei a hagyományos keresztény középosztálybeli értékrendnek megfelelően az atlétikát részesítették előnyben, a futballt a „prolik” sportjának tartották; többek közt azért, mert a nézőket is elcsábította a többi sportágtól. Összefogtak a labdarúgás ellen: akciójukat hamarosan siker koronázta, mivel az Országos Test­nevelési Tanács (OTT) 1924-től nyári futballtilalmat rendelt el, hogy a szabadtéri versenyszezonban a nézők az atlétika és egyéb sportágak eseményeire látogassanak el inkább a focimeccsek helyett. 1927-ben az OTT visszavonta ezt a tilalmat, de csak azért, mert a Magyar Labdarúgók Szövetsége vállalta, hogy a csapatok nem rendeznek nyári mérkőzéseket. A futballtilalom azonban nem hozta meg a várt eredményt, csak a labdarúgó-egyesületek bevételei csökkentek miatta (Szegedi 2016).

A labdarúgás népszerűségéről Szegedi Péter Az első aranykor című könyvében a Nemzeti Sport 1905-ös cikkét idézi: 

„Miért tolonganak annyian a football pálya felé? […] A labdarúgót vívókkal, úszókkal vagy futókkal összehasonlítani szintén helytelen lenne, mert míg a vívásnál, úszásnál vagy futásnál ember küzd ember ellen az egyéni dicsőségért, addig a labdarúgásnál ember küzd ember ellen, nem az egyéni, hanem a csapat, a város vagy nemzet dicsőségéért.” (Szegedi 2016, 77. o.)

Ez a néhány mondat kitűnően összefoglalja, hogy miért lett villámgyorsan a legnépszerűbb sport a labdarúgás Magyar­országon. A szurkoló ugyanúgy magáénak érzi a diadalt vagy a vereséget, ha úgy érzi, hogy ő is része a csapatnak (Szegedi, 2016). Az egyesületeket ugyanakkor a szurkolók azonosítani tudták egy várossal, városrésszel vagy akár egy eszmével. Remek példa erre a Ferencvárosi Torna Club név- és színválasztása. A kerület nevének használata mellett a lokálpatriotizmus miatt dönthettek, a magyar zászlóban megtalálható zöld-fehér színekkel pedig a IX. kerületben élő, asszimilálódó német lakosság magyar nemzethez való tartozásának szándékát jelképezhették (Hadas–Karády 1995). Az MTK (Magyar Testgyakorlók Köre) nevébe is hasonló asszimilációs törekvés miatt kerülhetett be a magyar jelző (később pedig, a profi labdarúgó-szakosztály megalakulásakor a Hungária név), csak ők nem a német, hanem a zsidó származású lakosság számára szerették volna vonzóvá tenni a klubot (Szegedi 2016).

Az első világháborút követő trianoni békediktátum aláírása után megerősödött a magyarság nemzeti öntudata. Sem a politikusok, sem a közvélemény nem tudott belenyugodni a döntésbe: az ország területének kétharmadát és népességének is több mint a felét elveszítette, a magyar társadalom pedig közösen, egyetértve gyászolta a veszteséget (Kubassek 2020). A sportban nyílt némi lehetőség a nemzeti büszkeség visszaszerzésére, hiszen a nézők azonosulni akartak a csapattal, és értelemszerűen egy nemzeti válogatott mérkőzésén mindenki képviselve érezhette magát. Erre hívta fel a figyelmet a Sporthirlap (sic!) is, a béke aláírását követő első számának (1920) címlapján: 

„…a trianoni béke, gyászt, komor éveket, a szivek háborgó békétlenségét hozza a letiport magyar földre. De hoz szerencsére mást is: Élni vágyást, nemzeti megújhodást s valami különös, majdnem rejtélyes, bánatos és mégis mámoritó buslakodást, amely a tárogató hangján kelt szárnyra II. Rákóczi Ferenc fejedelmünk dicsőséges uralkodása alatt, ott zokogott a világosi csatasikon az elhaló trombitaszóban s csak itt értik meg a megrendítő és mégis vért­forraló voltát, itt, a Duna és a Tisza medencéjében. […] Elvették a határainkat […] a magyar nemzet törhetetlen lelkét, harcos kedvét még sem vehették el tőlünk. Ez a harcos kedv jelöli ki éles vonalakkal a magyar sport jövő programját. Könnyű, tervszerűtlen, játékos mozgású munka jellemezte eddig – vasakarat, egység, a szent célért való lángolás lesz a sarkantyuja ezután. […] S megilletődöttek vagyunk attól a hivatástól, amelyet a sport fog mától kezdve betölteni. Hogy fölemelkedhetik a köznapiságból, megtisztul minden salaktól és zománcot, nemes tartalmat kap. Az ezeréves Magyarország glóriás fénybe vonja az érte küzdők homlokát – tegyen tehát ezentul szent fogadalmat mindenki, mielőtt a sport mesgyéjére lép.” 

A Magyar Olimpiai Bizottság következő ülésén is szóba került, hogy a sport milyen fontos szerepet fog betölteni a magyar nemzet életében. Muzsa Gyula, a MOB társelnöke napirend előtti felszólalásában tűzte ki a célt a magyar sport számára: „A mi harcunk az uj nemzedékek erkölcsi és testi nevelése terén elsősorban azt a célt fogja szolgálni, hogy az így szerzett fölényes erővel szálljunk síkra az ország területi integritásáért.” (Sporthirlap, 1920. június 15., 3. o.)

1920. június 4. után az addiginál is helyt­állóbb, aktuálisabb lett a már idézett, 1905-ös Nemzeti Sport-cikk. A futballban Európa élvonalához tartoztunk, így joggal bízhatott benne a magyarság, hogy legalább a labdarúgóink visszaszereznek valamit az ország dicsőségéből. Az 1924-es párizsi olimpia labdarúgótornája kitűnő alkalomnak bizonyult az álom megvalósítására. Mivel a korszak két legerősebb válogatottja, Nagy-Britannia és Ausztria nem nevezett az olimpiára, a magyar csapat volt az egyik legfőbb esélyes a végső győzelemre. (Szegedi 2016). Az első mérkőzésen még nem is volt semmi baj, válogatottunk 5 : 0-ás győzelemmel abszolválta a lengyelek elleni párharcot. A második találkozó után viszont már csomagolhattak a játékosok, az Egyiptomtól elszenvedett 3 : 0-ás vereség ugyanis a kiesést jelentette. A később – jellemzően történelmi és bibliai metaforával – „a magyar futball első Mohácsaként” és „egyiptomi csapásként” elhíresült mérkőzésébe nehezen törődött bele a közvélemény. Budapest utcáin zavargások kezdődtek, az MLSZ vezetősége ellen tüntetéseket szerveztek, sőt még az országgyűlésben is szóba került a vereség mint kiemelt esemény. Ezek a gesztusok is bizonyítják, hogy a magyar népnek szüksége volt a közös sikerre, de az újabb csalódást – bár közel sem volt akkora, mint a fájdalmas emlékű békediktátum – nem tudták feldolgozni. A másnap kiadott Nemzeti Sportban megjelent cikkből kiderül, mennyire vágytak az emberek legalább a sportban bebizonyítani, hogy a magyar nép jobb bánásmódot érdemelne. 

„Nekünk, magyaroknak sokkal fájdalmasabb az ilyen katasztrofális vereség, mint más, boldogabb nemzetek fiainak. […] Oda akartuk vágni a világ szemébe a magyar erénynek, magyar tehetségnek a sikerét akkor, amikor gúzsba kötve, kerékbe törve eltiprásunkon dolgozik a körülöttünk nyüzsgő ellenségeink hada. De a sors, mely már annyiszor sújtott ránk súlyosabb, komolyabb dolgokban is, azt sem engedi, hogy a magyar tehetség legalább a játékokban versengő nemzetek közt bontakozzék ki tökéletességében, nagyságában.” (Dénes–Sándor–B. Bába 2016, 506. o.) 

Három évvel az „egyiptomi csapás” után valamit visszakapott a magyar labdarúgás – és a magyar társadalom: 1927 júniusában válogatottunk Franciaország ellen játszott barátságos mérkőzést. A Nemzeti Sport június 12-i beharangozójában barátságos hangnemben olvashattak a vendégekről: „A franciák itt vannak és a barátság hídját építik találkozásaik sorával a háborús esztendők borzalmas szakadékai fölé. Lassan a kíméletlen, elszánt, harcos ellen­fél képét egészen elfedi annak a lovagias ellenfélnek a képe, amelynek a francia nép a sportpályákon jelentkezik.” A meccs végeredménye felülmúlt minden elképzelést, a magyar válogatott történelmi, 13 : 1-es győzelmet aratott. „A magyarok Istene most végre sokszor megpróbált, de hinni és remélni tudó gyermekei felé mosolygott és olyan győzelemmel ajándékozta meg a szebb jövő útjait egyengető magyar futballt, amely világra szól” – írta másnap a Nemzeti Sport. A mérkőzésről szóló cikk meg sem említi, hogy a trianoni béke miatt különösen is fontos volt a nemzetnek a franciák feletti diadal, viszont az interjúkból mindez kiderül. Pataki Mihály, a Ferencváros csatára, aki a frontot is megjárta a háborúban, így nyilatkozott az újságnak: „Valahogy olyan kéjes érzés ez, hogy a franciákat így kiporoltuk.” (Uo. 4. o.) Pataki ekkor már nem volt a válogatott tagja, mégis többes szám első személyt használt – alighanem az egész magyar nép nevében. Kiss Ferenc színművész sem felejtette el a hét évvel korábban történteket felemlegetni, amikor a meccsről kérdezték: „13:1, ez a mi Trianoni-jelvényünk!” (Uo. 5. o.)

A területvesztés következményeként a magyar labdarúgás számtalan csapatot elvesztett, hiszen a vidéki futball fellegvárainak számító városokat elcsatolták Magyarországtól; olyanokat, ahol a tízes években három-négy-öt egyesület is működött, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Arad, Temesvár, Kassa vagy az 1899-ben első vidéki labdarúgó­csapatot megalakító Pozsony. Leginkább a felvidéki klubok szenvedték meg az elcsatolást, ugyanis Csehszlovákiá­ban nem működhetett etnikai alapon szerveződött egyesület azokban a városokban, ahol a lakosságnak legalább a húsz százaléka nem tartozott az adott nemzetiséghez. Ezeknek a kluboknak be kellett tehát olvadniuk a szlovák egyesületekbe, így tulajdonképpen megszűnésre voltak ítélve. Erre a sorsra jutott például az egyik legrégebb óta működő vidéki egyesület, az Eperjesi TVE is (Szegedi 2016). A futballklubok száma azonban az elcsatolások után nem csökkent drámai módon. Ez elsősorban az 1921-ben elfogadott „leventealaptörvénynek” volt köszönhető, amely előírta, hogy minden településen úgynevezett levente-sportegyesületet kell létrehozni a fiatalok testi nevelése érdekében (Földes–Kun–Kutassi 1989). 

Vagyis a trianoni békeszerződés után nem véletlenül nőtt meg a sport szerepe. Egyrészt felismerték, hogy a katonai iskolák pótlására is fel lehet használni a testnevelést, másrészt a sportban lehetőség nyílt erkölcsileg tiszta módon dacolni a nagyhatalmakkal és bebizonyítani a világnak, hogy a magyar nép sokkal többre érdemes. A labdarúgás pedig különösen is alkalmas volt erre, hiszen a 20. század elején a világ élvonalába tartozott a magyar futball. Szép Ernő 1919-es, a Ferencvárosi TC külföldi túráiról szóló, A football című versében emlékezik meg a labdarúgás háború utáni fontos szerepéről:

A football az, ami a földön

Mindenkit őrülten érdekel.

Hát az F. T. C. Budapestről

Az ő lábával útra kel.

Megy az F. T. C. a lábával,

Megy Bécsbe és Berlinbe megy,

Az eredmény a mi javunkra

Hol 2:1, hol 3:1.

Megy az F. T. C. a lábával

Hamburgon át, Londonba ki,

És itt is, ott is nagyokat rúg,

Isten fizesse meg neki.

Isten áldd meg az F. T. C.-t,

Mivel ott tartunk már manap,

Hogy a külföldön legalább a

Lábunkkal szóbaállanak.

Felhasznált irodalom

Dénes Tamás – Sándor Mihály – B. Bába Éva 2016. A magyar labdarúgás története I. köt. Amatőrök és álamatőrök. Alexandra Kiadó, Pécs.

Földes Éva – Kun László – Kutassi László 1989. A magyar testnevelés és sport története. Sport Kiadó, Budapest.

Gombócz Márta 2003. A magyar futball kezdetei. História, XXV. évf. 8–9. sz. 12–15. o.

Hadas Miklós – Karády Viktor 1995. Futball és társadalmi identitás. Adalékok a magyar futball társadalmi jelentés­tartalmainak történelmi vizsgálatához. Replika, 17–18. sz. http://www.c3.hu/scripta/scripta0/replika/honlap/1718/hadas.htm. (Megtekintés: 2020. május 29.)

Kubassek János 2020. Mit veszített Magyarország Trianonban? Rubicon, XXXI. évf. 345–346. sz. 82–88. o.

Szegedi Péter 2016. Az első aranykor. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Szép Ernő 2015. A football. In: Urbán László (szerk.): Szép Ernő összes versei. Szukits, Szeged, 2003. Web: https://mek.oszk.hu/14000/14029/14029.htm. (Megtekintés: 2020. március 26.)

Wilson, Jonathan 2014. Futballforradalmak. Akadémiai Kiadó, Budapest.

(Szerző és cím nélkül). Sporthirlap, 1920. június 7., XI. évfolyam 46. sz. 1. o.

(Szerző nélkül). A Magyar Olympiai Bizottság ülése. Sporthirlap, 1920. június 15., XI. évfolyam 47. sz. 3. o.

(Szerző és cím nélkül). Nemzeti Sport, 1927. június 12., XIX. évf. 92. sz. 1. o.

(Szerző és cím nélkül). Nemzeti Sport, 1927. június 13., XIX. évf. 93. sz. 1. o.

(Szerző és cím nélkül). Nemzeti Sport, 1927. június 13., XIX. évf. 93. sz. 4. o.

(Szerző és cím nélkül). Nemzeti Sport, 1927. június 13., XIX. évf. 93. sz. 5. o.

A cikk a Credo folyóirat, 2020. 2. számában jelent meg.

Megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu(link sends e-mail) címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.