4. A törvény cselekvése nem vezet igazságra
Gal 2,16b: „mert a törvény cselekvése által nem igazul meg egy ember sem.”
Pál ugyanerre a következtetésre jut végül Róm 3,20 szerint is. Ott részletesen bebizonyítja nekik (Róm 3,9kk) Zsolt 14,1–3 (és más igehelyek) alapján: „Nincsen igaz ember egy sem… nincsen, aki jót tegyen” stb. (Róm 3,10.12) Ezért tehát a törvény cselekedetei szükségszerűen bűnök, különben megigazító erővel rendelkezne. És így egyértelmű, hogy a keresztyén és az emberi igazság nemcsak teljesen különböző, hanem szöges ellentétben állnak egymással. Mert az ember igazsága az igaz cselekedetekből, a keresztyén igazság ellenben az igazságból való. Ezért aztán nem is csoda, hogy Pál teológiája teljesen aláhanyatlott, igen, mára már szinte teljesen érthetetlen. De hát mostanság a keresztyénség vezetése olyan emberek kezébe került, akik Arisztotelész erkölcsi tanítását, valamint Krisztus és Pál teológiáját egyetlen hazugságspirálban egyesítve terjesztik. Ez csak azt mutatja, hogy sem Arisztotelészt, sem a Krisztus tanítását nem értik. Mert a mi igazságunk a mennyből tekint alá, mert onnan szállt és száll alá. Ezzel szemben az istentelen ember abban mesterkedik, hogy a saját igazságával ostromolja az eget, és ott próbálja meg érvényesíteni, amit a földről indított.
Pál tehát szilárdan kitart abban a tanításban, hogy egy ember sem igazul meg a törvény cselekvése által. Így mondja Zsolt 143,2 is: „egy élő sem igaz előtted”. Ebből csakis egy következtetés vonható le: a törvény cselekedetei nem az igazság cselekedetei, legföljebb is csak egy olyan igazságé, amelyet mi alkottunk meg önmagunknak.
4.1. A törvény újrateremtése Krisztus-gyalázás
Gal 2,17: „Ha pedig Krisztusban keresve megigazulást, magunk is bűnösöknek bizonyulunk, akkor talán Krisztus a bűn szolgája? Semmiképpen sem.”
4.1.1. A törvény embere Krisztust a bűn szolgájává teszi
Ez azt jelenti: „Mi tehát kijelentettük, hogy Krisztusban hiszünk, hogy a Krisztus-hitben igazuljunk meg. Ha ezzel szemben te (Péter apostol) most arra kényszerítesz, hogy a törvény cselekedetei által keressük a megigazulásunkat, mi mást jelenthetne ez, mint hogy a hit által nem igazultunk meg, és még mindig bűnösnek találtatunk, mint olyan emberek, akiknek megigazulásra van szükségük? Ezek szerint semmit nem ér a hit általi megigazulás, és Krisztus minket a benne való hit által bűnösökké tett, olyanokká, akiknek a törvény szerinti megigazulásra még mindig szükségük van. Mindez a legeslegnagyobb értelmetlenség, amely Krisztust teljes egészében semmissé teszi. Mert így ő bennünket csak a bűnre segített volna, akiknek ezután még a törvény által kell megigazulniuk. És akkor a törvény igazsága jobbnak bizonyulna a Krisztus igazságánál.” Az apostol bizonyítása mindennek lehetetlenségéből és ellentmondásosságából indul ki, mintha ezt akarná mondani: „Mert ha nekünk, akik a megigazulást Krisztus által keressük, még a törvényre is szükségünk van, akkor a mi Krisztus általi megigazulásunk minket még mindig bűnösnek, adósnak talál. Ha így tartjuk, akkor Krisztus minden bizonnyal nem igazított meg, hanem bűnössé tett, hogy a törvény által kelljen megigazulnunk. Ez azonban teljes képtelenség. Ezért, mondom, teljesen lehetetlen, hogy itt még a törvényre szükség legyen, és a törvény cselekedetei által legyünk igazakká. Mert ha Krisztus által megigazultunk, többé nem találtatunk bűnösnek, hanem igaznak. Mert Krisztus nem a bűn, hanem az igazság szolgája!”
4.1.2. Valójában Mózes a bűn szolgája
Ezt úgy kell érteni, hogy arra figyelünk, ahogyan az apostol itt teljesen nyilvánvalóan Mózest Krisztussal hasonlítja össze. Mert Pál szokásos szófordulata, amikor a törvényt a bűn „alkalmazottjának” és „erejének” nevezi (Róm 7,8.11; 1Kor 15,56). Ezért is merészeli a törvény hivatalát a bűn és a halál szolgájának nevezni (2Kor 3,7): „Ha pedig a halálnak betűkkel kőbe vésett szolgálata” stb. És Róm 7,7–13 szerint bemutatja, milyen módon ölte meg őt a bűn a törvény által. Ezért Mózes alatt a törvény szolgáját, a bűn és a halál szolgáját érti. Mert a törvény által jött a bűn, a halál pedig a bűn által. „Ahol – mondja Róm 4,15-ben – nincs törvény, ott nincs törvényszegés.” Krisztust szembeállítja Mózessel mint az igazság szolgáját, aki mindazt betöltötte, amit Mózes a törvényben előírt. Erről beszél Jn 1,17 teljes nyíltsággal: „Mert a törvény – hangzik ott – Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jelent meg.” Ez azt jelenti: „a törvény, nem pedig a kegyelem és az igazság adatott Mózes szolgálata által; tehát előbb, minthogy általa a bűn és a törvényszegés kiterjesztetett volna.” Ezért nem Krisztus a törvényadó, hanem a törvénymegtartó! Minden törvényadó a bűn szolgája, mert a törvény teszi lehetővé a bűnt. Ezért az ősi törvényt nem maga Krisztus, hanem az angyalok rendelték (Gal 3,19). Az új azonban, nevezetesen a kegyelem viszont már a Krisztus által adatott, amikor elküldte a mennyből a Szentlelket.
Mindenesetre itt ismét szembejön velem az egyház és a keresztyén nép minden nyomorúsága, amikor a római törvények erdeit és sivatagait, felhőit és tengereit látom magam előtt, amelyeknek csak a címeit sem lehet egy életen át kívülről megtanulni. Az apostol itt nyíltan és bátran jelenti ki, hogy a törvény a bűn napszámosa. Ezzel szemben a mi törvényhozóink nagyra vannak, hogy a mérhetetlenül sok törvényük a bűnös cselekedetek ellen munkálkodik, és egyszer sem figyelnek föl az említett tapasztalati tényre, pedig a szemük elé tárul, és bizonyítékot szolgáltat ezen állításuk ostobaságára.
4.1.3. Krisztus vezérel megigazulásra
Úgy vélem, hogy egyik-másik embert foglalkoztathatja a kérdés, miért is hangsúlyozza az apostol ezen a helyen, hogy mindazok, akik a Krisztusban hisznek, és általa igazultak meg, nem bűnösök; holott nincsen bűn nélküli ember, még maga az apostol sem az, ahogyan Róm 7,14kk és Róm 8,2 szerint magáról vall. Erre ezt válaszolom: mindenki, aki a Krisztusban hisz, igaz, a maga teljes valóságában, reménység szerint; mert ez még csak a megigazulásának és gyógyulásának a kezdete, ahogyan az a félholtra vert ember az út szélén fekve maradt (Lk 10,30kk). Eközben azonban, amíg meg nem igazul és gyógyul, Krisztusért nem számíttatik be neki, ami testében a bűnből még megmaradt. Mert Krisztus, aki valóban minden bűn nélküli volt, eggyé lesz a keresztyénekkel, és közbenjár értük az Atyánál (Róm 8,1): „Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak.” Nem az mondja: „nincs már több bűnük”, mivel még mindig sok bűnük maradt, de ezek nem számítanak kárhozatosnak, azaz nem számíttatnak be nekik. Ez a titok Krisztusnak arra az igéjére vezethető vissza, amit a kereszten mondott, mielőtt meghalt: „elvégeztetett” (Jn 19,30). Ezért kell minden olyan esetet, akik a megigazultak helyzetét méltatják, kivétel nélkül úgy értelmeznünk, hogy az igazak soha nem önmagukban tökéletesek, hanem az Istenben, akinek erre gondja van, és nekik megbocsát. Mivel ők Isten Fiában, Jézus Krisztusban hisznek, aki a kegyelem trónusán ül – értünk. Erről Ágoston a De natura et gratia című könyvében részletesen ír.
Veszedelmes azok tévedése és megtévesztése, akik a megkereszteltnek és a vezeklőknek már nem tulajdonítanak bűnt, hanem csak az emberi természet gyengeségét, erőtlenségét, betegségét. Ez a fecsegés különösen is azért kárhozatos, mivel azt hangsúlyozza, hogy a bűn náluk és bennük többé már nincsen jelen. Pedig azt kellene mondaniuk, hogy az ő esetükben is csak azért nem lehet már a bűnről beszélni, mert Isten nem számítja be, mivel megbocsátotta nekik.
4.2. A törvényt újrafelállítása a bűn felállítását jelenti
Gal 2,18: „Mert ha valamit leromboltam, és ismét felépítem, magam nyilvánítom magamat törvényszegőnek.”
4.2.1. Aki hitben meghajol a törvény előtt, érvényben tartja a bűnt
Ezt jelenti: „Ha én a Krisztusban való hitről és megigazulásról szóló igehirdetés által tanítást nyertem, a bűnöket már össze is törtem. Ha azonban ismét azt kezdeném tanítani, hogy a törvényt is meg kell tartani, mert még nem teljesült, mi mást is tennék, mint hogy ezzel újra csak a bűnt állítanám fel, megállapítva, először azokat kell cselekedetek által legyőznünk? Mindezzel pedig csak egyet érnének el: nevezetesen annak bizonyságát, hogy vagy akkor, vagy most jogtalanul jártunk el. Ami azt jelenti, hogy ismét „törvényszegővé” lennék, igen, elválasztva magamat a Krisztustól, akiben pedig már megigazultam. Így aztán újra a törvény és a bűn alá rendeltetnék, a törvényszegőkhöz hasonló módon, ahogyan a Krisztusban vetett hit előtti állapotomban voltam.”
4.2.2. Aki hisz, összetöri a bűnt és megerősíti a törvényt
Az apostol ismét a rá jellemző sajátos szófordulatot használja; a magyarázók véleménye mégis megoszlik. Jeromos a „leromboltam” és „felépítem” igék alatt a törvényt érti, mégpedig a szertartásos törvényeket. Amennyiben ez helyes felfogás, úgy mégiscsak elég szűkre szabott, semhogy azt az Írás egyéb igehelyeivel elégséges mértékben egyetértésbe hozhatnánk. Ágoston a „lerombol” igében a törvény cselekedeteit látja, de még inkább a büszkeséget, amely a törvény cselekedeteivel dicsekszik és fennhéjázóan viselkedik. Ezt sem helytelenítem. Ha azonban ezt az igét összehasonlítjuk az előtte lévőkkel és más igehelyekkel, akkor kitűnik, hogy az apostol nem a törvénynek, nem is a törvény cselekedetének, hanem a bűnnek a lerombolására gondol. Annál is inkább ez tűnik helyesnek, mivel Róm 3,31-ben megerősíti, hogy a hit által a törvény nem romboltatik le, hanem sokkal inkább érvényre jut. A bűnről azonban azt mondja, hogy leromboltatik, hogy „megsemmisüljön a bűn hatalmába álló test”. Mert hit által a bűn romboltatik le, amely a törvény által jelen van, sőt még „meg is növekedett” (Róm 5,20). Ugyanis a bűn nem semmisül meg addig, amíg a törvény a maga teljes egészében be nem teljesedik. A törvény azonban egyedül a hit igazsága által teljesedik be. Így történik meg együtt és egyszerre, hogy hit által egyrészt a törvény érvényre jut, másrészt pedig a bűn leromboltatik. Miközben hit által a törvénynek eleget tesz, megszűnik a bűn, ámde a törvény érvényben marad.
4.2.3. Aki a törvényt tanítja, növeli a bűnt és lerombolja a törvényt
A bűnt ismét felépíteni pedig ezt jelenti: újra a törvényt prédikálni, annak követeléseit és teljesítését szükségesnek tartani. Ahol azonban a törvény megtartása még feladatként jelenik meg, ott az igazság még nem valósult meg, ott még mindig adott a bűn. Ezért bűnt felépíteni annyi, mint a törvényt gyengíteni, lerombolni és érvénytelenné tenni. A bűnt lerombolni azonban ugyanaz, mint a törvényt megerősíteni, betölteni, arra építeni. Aki tehát azt tanítja, hogy a törvény betöltetett, az igazság helyreállíttatott, teljes bizonyossággal rombolja le a bűnt. Ezt pedig csakis az teheti, aki így tanít: a Jézus Krisztusba vetett hit által igazulunk meg, az által tehát, aki a törvényt betöltötte. Aki azonban azt mondja, hogy előbb a törvényt kell megtartani, mert az igazság még nem állíttatott helyre, az egészen bizonyosan ismételten csak és kizárólag a bűnt gerjeszti és kelti életre. Az embereket a törvény adósaivá teszi, ráadásul kötelezi is őket annak megtartására.
4.2.4. A törvényt a bűn lerombolja, a teljesítése megerősíti
Ahogy mondtam, ezt tartom itt az apostol véleményének. Szokása szerint tanítja, hogy a bűn a törvényt lerombolja; ahogyan Róm 8,3 szerint hangzik: „Amire ugyanis képtelen volt a törvény, mert erőtlen volt a test miatt”, vagyis nem teljesítette. Mert a test nem teljesíti a törvényt, tehát „megerőtleníti” a törvényt. Az Írás más igehelyeinél is hasonló kifejezésmóddal találkozhatunk. Így Jer 35,16: „Jónádábnak, Rékáb fiának az utódai megtartották ősük parancsát, amit az megparancsolt nekik”, továbbá: „Jónádáb szavait megtartották” (Jer 35,14). Aztán Zsolt 141,6: „akkor értik meg, milyen szépek voltak mondásaim”, vagyis hatalmat kapnak, hogy azokat megerősítsék és megtartsák. Ismét: Zsolt 18,37: „Biztossá teszed lépteimet, és nem inognak meg bokáim”, azaz az utamon megerősítesz, és még a célhoz is elvezetsz. Ezzel szemben Zsolt 11,3: „Ha az alapfalakat lerombolják, mit tehet az igaz ember?”, ők tehát a te törvényedet – így a héber szöveg – rombolták le stb.
4.2.5. Krisztus lerombolja a bűnt, és felment a törvény kényszere alól
Azok után azonban, ami ezt megelőzően elhangzott, még világosabbá válik az apostol tanítása. Ő már kifejtette (Gal 2,17), hogy nem találtatnak bűnösnek, akik Krisztus által igazultak meg. Tehát vitathatatlanul megállapítható, hogy a bűnök náluk leromboltattak. Ha azonban emellett akarunk maradni, hogy ők bűnösnek találtatnak, akkor ezzel a már korábban lerombolt bűnöket ismét talpra állítjuk. Ez azonban Krisztus elleni káromlás volna, aki a bűnt és a halált értük lerombolta, amennyiben hitben közelítenek hozzá. Így szól 1Jn 5,18; 1Jn 3,9: „ki Istentől születik, nem cselekszik bűnt”. Úgy hiszem azonban, mindebből elég világos, hogy az apostol itt nemcsak a szertartásos törvényekről beszél, hanem a törvény egészéről a maga teljességében. Bizony keveset érne Krisztus, amennyiben egyedül csak a szertartásos törvények elleni bűnöket rombolta volna le. Ámde ő a Tízparancsolat elleni bűnöket is lerombolta, mert hatalmasabb győzelmet aratott annál, mint hogy csak a szertartásos törvények elleni bűnök fölött diadalmaskodjék, és csak azokat rombolja le. Ő ui. a hit szabadságát valamennyi törvénnyel szemben érvényesítette.
4.3. A hívőnek a törvény csak a test elleni harcát szolgálja
4.3.1. A hitben igaz egyúttal a testben bűnös
Most azonban ismét arra kényszerülök, hogy az olvasót, aki az „országos egyház” teológusait már megszokta, figyelmeztessem. Mert lehet, hogy itt valamiben összezavarodik, amikor hallja: a törvényt mindazok betöltik, akik a Krisztusban hisznek. Ugyanis ők ezt mondják: „Miért tanítják, hogy a Tízparancsolat, az evangéliumok és az apostoli levelek megannyi rendelkezését meg kell tartani? És miért hangzik naponkénti figyelmeztetésük, hogy az abban foglalt cselekedeteket tegyük meg?” Erre ugyanaz a válasz érvényes, amelyet a fenti kérdésre adtunk, hogy tudni illik a Krisztusban megigazultak nem bűnösök, ugyanakkor mégis bűnösök. A megigazultakról az Írás mindkettőt határozottan állítja. János apostol 1Jn 1,8-ban írja: „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság.” 1Jn 5,18 szerint azonban így szól: „Tudjuk, hogy aki Istentől született, nem vétkezik, sőt aki Istentől származik (ami azt jelenti: tény, hogy Istentől született), az vigyáz magára, és a gonosz meg sem érinti.” Hasonlóan 1Jn 3,9-ben is: „Aki az Istentől született, az nem cselekszik bűnt, mert az ő magja van benne, és nem vétkezhet, mert az Istentől született.” Figyeld csak, mi mond: nem vétkezhet, miközben pedig ha azt mondja, nincs bűne, akkor hazudik. Egy hasonló ellentmondást Jóbnál is megfigyelhetünk. Kijelenti róla az Isten, hogy nem tud hazudni, „feddhetetlen, becsületes, kerüli a rosszat” (Jób 1,8). Jób később mégis több helyen is bűnösnek vallja magát, különösen is Jób 9,2 és Jób 7,21 szerint: „Miért nem bocsátod meg vétkeimet?” Ez nem lehet másképpen helyesen értelmezni, mint hogy Jób igazat mond; mert ha Isten előtt hazudna, Isten nem nevezné őt nyomatékosan igaznak. Tehát egyszerre igaz, egyszerre bűnös!
Ki fogja nekünk e két ellentétes irányba forduló arcot megfejteni? Vagy hol találhatnak egymásra? Csakis a kegyelem székénél, a kerubok arcára tekintve, akik különben elfordulnak egymástól, de ott egymásra találnak! Mivel a megigazulás és a törvény betöltése hitben kezdetét veszi, ezért Krisztusért, akihez a hit ragaszkodik, nem számíttatik be, ami a bűnből még megmaradt, és ami még teljesítendő törvényelőírás. Mert maga Krisztus, ha a hit egyszer már megszületett, ő teszi feladatául, hogy a többi vétket a testből kiűzze a test sanyargatása, gyötrése és megöldöklése által. Így tehát az Isten törvényének nemcsak a szívben és lélekben kell egyetértése jutni és beteljesülni, hanem a testben is, amely örökös ellenállást tanúsít a hit és a Lélek ellen, amely viszont a törvényt szereti és betölti. Ezt Róm 7,22k találóan ábrázolja. Ebből következik, hogy ha a hitre nézel, a törvény betöltetett, a bűn leromboltatott, és nincs már több törvény ellened; ha viszont a testedre nézel, amelyben semmi jó nem lakik (Róm 7,18), meg kell vallanod, hogy még a lélekben hit által igaz is bűnös!
4.3.2. A törvény a hívőt a bűn elleni harcra sarkallja
Az egész, amiért az apostol buzgólkodik, tehát a következő: senki nem tulajdoníthatja magának, hogy ő képes az igazság törvényének cselekedeteit a szívébe táplálni, hacsak ott már nem a hit igazsága uralkodik, amelyből a törvény cselekedete, beteljesedése a testbe árad. Hadd mutassam meg ezt egy példázatban: Krisztus, aki mindezen bűnök nélküli, és feje a megigazultaknak, habár egyáltalán nem adósa a törvénynek, és tanítására sincs szüksége, amivel tenni tartozik, ennek ellenére a többszörösét is megteszi annak, amit a törvény tanít. És mindennek ellenére engedi, hogy ember volta és teste az igazság nevelése és gyakorlása által beléje áradjon. Mert ahogyan az Atyának mindenben engedelmes, úgy földi emberként is, amely még nem engedelmes és nem bűn nélküli, átadja magát neki – az engedelmességre. Hasonlóan a megigazultak: ők lelkükben már – hit által – bűn nélküliek, nem tartoznak a törvény alá. Ők olyan emberek, akik még nem azonosultak hozzá, gyakran ellenszegülnek neki. Munkálkodik azonban már bennük a Lélek, és gyakorlatokat tart nekik, hogy önmagához tegye őket hasonlatossá, bűnök nélkül, mint igazak és szentek.
Ezért a parancsolatokra csak a bűnösnek van szüksége. Ámde a megigazultak is bűnösök a testük miatt. Csakhogy a hitért nekik ezt már nem írják a terhükre a belső ember miatt. Ez a belső ember, Isten hasonmása üldözi, gyűlöli, keresztre feszíti a bűnt, a maga testében, egészen odáig, amíg az eljövendők beteljesedésében többé már egyetlen törvénynek sem lesz adósa, sem testben, sem lélekben. Egyrészt tehát a törvény beteljesül, nem tartozik a törvénynek, a bűn leromboltatik. Azok viszont, akik a megigazulást a törvény cselekedete által szeretnék elérni, újra csak a hitetlenség bűnét építik fel magukban a hit ellenében. Igen, minden ember között a legeltévedtebb, aki a törvény cselekedete által dicsőül meg a testében lakozó bűnben – mintha a hit nem is létezne, amely a bűnt egy életen keresztül üldözi. És erre építi a megigazulását, a törvények betöltését, nem pedig a hitre. Ők ugyanis akkor tartják magukat igaznak, ha a törvény cselekedeteit teljesítették, és eközben nem jutottak el sem a Krisztusba vetett hitre, amely belsőleg teremt igazságot, sem a test tisztaságára, hanem csak a képmutatásra. Az ilyenek sem belül, sem kívül nem igazultak meg, hanem csupa hazugsággal és látszattal csalják meg magukat és az embereket.
Tehát a törvényre szükség van, nem azért, hogy a törvény cselekedete által igazuljunk meg, hanem mivel már megigazultnak vallhatjuk magunkat, általa feszítjük keresztre a testet, hogy az élet dolgaiban eligazítson. Különben a test elbizakodik, széttépi a gyeplőt, leveti magáról a lovasát, a hit lelkét, pedig neki a lovat és a nem lovast kellene megzabolázni.
4.4. Pál a hit törvénye alatt lévőnek tudja magát
Gal 2,19: „Mert én meghaltam a törvény által a törvénynek, hogy Istennek éljek.”
4.4.1. A hit törvénye megszünteti a cselekedet törvényét
Az apostol ezt a teológiai tételét is részletesen tárgyalja Róm 7,2k szerint. Ott kifejti, ahogyan egy özvegyasszony „fel van mentve a törvény hatálya alól, amely a férjéhez kötötte”. Mindez neked kínai marad, ha te a metafizikai halállal és átváltozással kapcsolatos minden gondolatodat nem vered ki a fejedből. Ahogyan az egyik halál a másik halát megszünteti, az egyik bűn a másik bűnt, az egyik fogság a másik fogságot, az egyik szabadság a másik szabadságot, az egyik szolgaság a másik szolgaságot. Ahogyan az egyik élet a másik életet, az egyik jó a másik jót, az egyik gonosz a másik gonoszt, az egyik megmenekülés a másik megmenekülést, az egyik fény a másik fényt, az egyik sötétség a másik sötétséget, az egyik nappal a másik nappalt, az egyik éjszaka a másik éjszakát megszünteti, úgy szünteti meg az egyik törvény a másik törvényt. Mindehhez az Írásban, különösen Pálnál számtalan példa áll rendelkezésünkre.
Nyilvánvalóan az apostol kettős törvényre gondol. Az egyik a lélek és a hit törvénye, amely által az ember Istennek él; itt a bűnt legyőzték, a törvényt betöltötték, ahogyan ezt már kellőképpen kifejtettük. A másik a betű és a cselekedet törvénye, amely által az ember a bűnnek él; itt a törvény megtartását soha nem érik el, hanem csak a képmutatást. A törvény által ugyanis gyűlölet támad a törvény ellen, a hit által azonban a törvényre szeretet árad. Itt a törvény cselekvője úgy tartja meg a törvényt, hogy gyűlöli – és ez azt is jelenti, hogy a legrosszabb módon fölébe helyezkedik, túlteszi magát rajta. Mert a bensőjében egészen más után kívánkozik, mint amit képmutatásával kifelé mutat. A hit lelke ezzel szemben úgy tartja meg a törvényt, hogy szereti – és ez azt is jelenti, hogy a törvényt jól teljesíti. Ugyanakkor a bűnnel folytatott harcából az is kiderül, hogy ő bűnös. Ez a kettő tehát egymásnak ellensége: a törvény embere bensőjében vétkezik, miközben külsőleg az igazsága látszatát kelti. A hit embere a jót bensőjében cselekszi, külsőleg a bűnét hordozza és harcol ellene.
Így Pál a hit törvénye által bensőjében az Istennek él, és egyúttal meghalt a törvénynek. Testben azonban még nem az Istennek él, hanem előbb még az Istennek szánt élet felé tart; és mivel még nem halott a törvénynek, előbb még a törvényt kell megöldökölnie magában. Mindezt addig, amíg nem bővelkedik abban a tisztaságban, amit szívében a hit teremt meg. E fáradozásnak az értéke, ha arra ügyel, hogy teljesen az Istennek éljen, és a törvénynek meghaljon. Ez pontosan megfelel a beszédmódnak, mely szerint fentebb a bűnös egyúttal nem bűnösnek, a törvény megtartója egyúttal a törvény meg nem tartójának neveztetik. Mert csak az eljövendő életben válik valósággá, hogy mi teljesen Istennek éljünk, a törvénynek pedig teljesen meghaljunk.
Hogy ezen a helyen az életet és halált nem testi vagy természetes értelemben kell érteni, azt maga az apostol beszédmódja mutatja; mert ő nem egyszerűen halálról és életről beszél, hanem ezt mondja: ő a törvénynek meghalt és Istennek él. Most tehát így szól:
A törvénynek élni, a törvény és a törvény uralma alatt állni, ahogyan Róm 7,1-ben hangzik: „a törvény addig uralkodik az emberen, amíg él”. Ahogyan egy rabszolga, amíg nem vásárolták ki, az urának él a rabszolgatörvény és a jog szerint, ugyanígy mi is: ameddig a hit körén kívül élünk, a törvény rabszolgái vagyunk a gonosz vágy vezénylete alatt. Mivel az ember ilyenkor csak kényszerűségből cselekszik, nem tartja meg a törvényt; mert azt egyedül csak a hitben adatott szeretet töltheti be.
Meghalni a törvénynek pedig azt jelenti, megszabadulni a törvénytől. Ahogyan valamely adós, ha meghal, megszabadul az őt sanyargató és nyaggató hitelezőjétől, ugyanez érvényes ránk is: ha a hitben adott kegyelem az óember megölésébe belefog, és a bűn romba döntése, amely a törvény által hatalmassá lett, kezdetét veszi, akkor szent halálban halunk meg, ami azt is jelenti, hogy életre támadunk az igazságban. Ezt fejti ki részletesen az apostol Róm 6. és 8. fejezetében; ott ugyanezen szavakkal beszél azokról, akik meghaltak a bűnnek (Róm 6,2; Róm 6,10k), ugyanakkor azonban már az igazságnak élnek (Róm 8,2kk; Róm 8,10k).
Így a törvénynek élni azt jelenti, hogy a törvényt nem betölteni. És a törvénynek meghalni azt jelenti, hogy a törvényt betölteni. Ez a Krisztusba vetett hit által történik, ahogyan az előbbi a törvény cselekedete által. Amint azt Róm 3,28 is vallja: „Hiszen azt tartjuk, hogy egyedül hit által igazul meg az ember.” „Hit” helyett az apostol a „hit törvénye” (Róm 3,27) kifejezést is használja. Hasonlóan Róm 8,2 szerint is: „az élet Lelkének törvénye megszabadított téged.” Vagyis a hit törvénye „megszabadított a bűn és halál törvényétől”, attól a törvénytől, amely halált és bűnt okoz, sőt megnöveli azt, ahogyan minden törvény, legyen Istentől adatott vagy emberektől való. Mostantól, ahogyan kezdtük, e két törvényt még világosabban is szeretnénk megmutatni.
4.4.2. A Lélek törvénye betölti a betű szerinti törvényt
A Lélek törvénye olyan törvény, amelyet nem lehet betűkkel leírni, sem szavakkal elmondani, sem ésszel elgondolni. Ez ugyanis élő akarat, megtapasztalható élet – a maga sajátos valóságában, amely egyedül az Isten ujja által a szívbe íródik. Róm 5,5: „mert szívünkbe árad Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által.” Jer 31,33 is ezzel foglalkozik (ahogyan az apostol Zsid 8,10 és Zsid 10,16 igéket idézi): „törvényemet a belsőjükbe helyezem, szívükbe írom be.” Ez a lelki Lélek-fény és szívtűz, mondom én, a hit törvénye, az új törvény, Krisztus törvénye, a Lélek törvénye, a kegyelem törvénye, amely megigazít, mindent betölt, és a test élvezetét keresztre feszíti. Nagyon pontosan mondja Ágoston is erről az igehelyről: „Az él (mondhatjuk így is) a törvény megtestesült tisztaságában, aki az igazság szeretetével megigazultan él.” Jegyezd meg: az „igazság szeretetével”! Erről az emberi természet semmit nem tud, a hit azonban vágyakozik utána. Így hangzik 2Kor 3,3: „Mert ti Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagytok, amely nem tintával, hanem az élő Isten lelkével van felírva; és nem kőtáblára, hanem a szívek hústábláira.”
A betű törvénye az a törvény, amelyet betűkkel írnak, szavakba öntenek, gondolatokban fogalmaznak meg – történjék bármilyen (költői, képes, jelképes, morális vagy titokzatos) tanítás formájában, egészen mindegy, milyen módon. Ez a cselekedet törvénye, az ősi törvény, Mózes törvénye… A bűn törvénye, a harag törvénye, a halál törvénye, amely mindent kárhoztat, mindenkit adóssá tesz, amely a gonosz kívánságot megsokszorozza és a halált magával hozza. És mindezt annál inkább, minél jobban a lelki életre vonatkoztatjuk, ahogyan az utolsó két parancsolat tanítja: „Ne kívánd!” (2Móz 20,13) Mert ez sokkal több embert visz a bűnbe, mint a „Ne ölj!” (2Móz 20,13) vagy egy másik: „Metéljétek körül szeméremtestetek bőrét!”, vagy más hasonló szertartást elrendelő törvény. Mert a Lélek törvénye nélkül egyetlen parancsolatot sem lehet helyesen megtartani, hanem csakis képmutató módon.
Továbbá a Lélek törvénye arra törekszik, amit a betű szerinti törvény követel, nevezetesen a törvény iránti készségre. Zsolt 1,2: „az Úr törvényében gyönyörködik” (azaz szereti azt). Róm 13,10: „a szeretet a törvény betöltése”; és 1Tim 1,5: „a parancsolatok végcélja a szeretet”. Hogy egészen világos és gyakran használatos kifejezéssel mondjuk: a betű törvénye és a Lélek törvénye úgy különböznek egymástól, mint jel és jelentés, mint szó és valóság. Ezért ha a valóságot elértük, nincs szükségünk jelre. Ide kapcsolódik az ige, hogy „a törvény nem az igazak ellen van” (1Tim 1,9). Ha azonban csak a jellel rendelkezünk, ez arra irányít, hogy a valóságot magunk keressük meg.
Így utasít minket Mózes, a próféták és végül Keresztelő János a Krisztushoz. A törvény azt tanítja, mit kell tenned, és mi hiányzik; Krisztus adja, hogy tenni tudd, mert csak akkor a tied. Aki a törvényt másra használja, mint arra, hogy őt a Krisztushoz vezesse, hogy a saját nyomorúságáról tudomást szerezzen, és a kegyelmet keresse, az a legrosszabbra használja! Mert így alig hallja a törvényt, felfegyverzi magát annak cselekedeteivel, mivel a saját erejébe veti a bizodalmát. Ezzel együtt a törvény „valóságát” (megvalósítását) önmagában keresi, elbizakodottsága tekintélyével teszi, pedig látnia kellene, hogy önmagában csak a „jelet”, nevezetesen csak magát a törvényt ragadta meg.
A továbbiakban mindebből most az következik, hogy valamennyi törvény lelki – mindenestre abban az értelemben, ahogyan egy törvény lelkinek nevezhető. Róm 7,14 szerint ez így hangzik: „Tudjuk ugyanis, hogy a törvény lelki.” Az Írásban sehol nem olvashatunk arról, hogy a törvény, amelyet betűkkel írtak, testinek neveztetne, még ha Órigenész a maga folyamatos, szorgalmas buzgalmában e véleménytől megbabonázva erre a felismerésre ragadtatta is magát, ami a saját fejéből pattant ki. Pál jól ismeri a „tagjaiban lévő törvényt” (Róm 7,23), a test „gonosz kívánságát”. Ez azonban nem a betű törvénye, mert a törvény betűje sokkal inkább megbélyegez és tilt. A törvény tehát lelki, mert az élő hitet követeli; ami azt jelenti, hogy nem a jelet, hanem a (jelről gondolt) valóságot. Mert nem történhet jócselekedet, ha nem derűs, készséges és boldog szívvel cselekszik, ami azonban ezt jelenti: a Lelek szabadságában. Egyébként pedig, amennyiben egy lelkit törvénynek akarunk nevezni, amely csupa „lelki” cselekedetet ír elő, attól kezdve nem volna többé lelki törvény azokon kívül, amelyeket a teológusok tanítása a szív cselekedetének előír, amire kényszeríti azt. Így azonban a szeretet cselekedete sem volna lelki. Mert ha a vendég lábát megmossák, a szegény segélyt kap, a tévelygőt figyelmeztetik, a bűnösért imát mondanak, az igazságtalanságot elszenvedik, ezek talán nem testiek? Minden bizonnyal azok, nem kevésbé, mint az Ószövetség és az Újtestamentum megannyi szertartásos rendelkezése! Sokkal inkább maga a hit Lelke az, egyedül ő, aki különbséget tesz a cselekedetek között. Különben nem volna különbség a cselekedetek között – sem azok között, amit Lélekkel, sem amit szeretet által lehet megcselekedni. Akkor pedig valamennyi cselekedet testi vagy betűhöz kötődő, ha a betű kényszere alapján, a Lélek törvényének távollétében (körén kívül) történik. És akkor lelki, ha a Lélek törvénye jelenlétében történik, ahogyan ezt az alábbiakban látni fogjuk.
4.5. Az egyházi törvénylét nagy nyomorúsága
4.5.1. A Lélek törvényének elvétele az egyháztól
Itt látod, vallom, annak a gyökerét, melyből a felháborodásom egyre csak növekszik a sok pápai rendelet, intézkedés és utasítás miatt, amely által az egyházi hatalmasságok ma tétlenkednek, és naponta egyre nagyobb mértékben rombolnak. Mivel a „szeretet sokakban meghidegült” (Mt 24,12), és Isten a bűneink miatt egyre jobban elvette tőlünk a Lélek törvényét, mintha azok a törvények is, amelyeket Lélek nélkül nem lehet megtartani, teljes egészükben hatályon kívül helyeztettek volna. Ehelyett Isten nagy haragja által az egyházi törvények száma egyre csak növekszik. Így történhet meg, hogy az egyház felsőbbsége „súlyos és elhordozhatatlan terheket köt össze, és az emberek vállára rakja” (vö. Mt 23,4). Ráadásul amikor nincs rá pénzed, hogy kiváltsd magadat – olyan terheket, amelyeket „maguk az ujjukkal sem akarnak” és tudnak „megmozdítani”. Eközben pedig Krisztus nyája éber pásztorainak még egyszer sem jutott eszébe, hogy a nyájat a hit és a Lélek igéjével legeltesse! Ez az, amit panaszolok, hogy e sok haszontalan és káros törvény által csak egyet lehet elérni: hogy Isten megszomorítása a végtelenségig fokozódjék. Mert a törvényeket Lélek által is be kellene tölteni, hiszen az mégsem lehetséges, hogy a törvényt betöltő Lélek saját magunkból csiholt legyen.
4.5.2. Lélekgondozói tanács e nagy nyomorúságban
Ideiglenesen most egy tanáccsal szeretnék szolgálni. Először is: ha a Lélek munkálkodik benned, hogy készségesen mindent elhordozz, akkor tégy úgy, ahogyan Isten akaratából a török vagy más zsarnok elnyomása alatti szorongattatásokat (megszorításokat) elviseled. Tény: az egyház zsarnoki törvényei ezeken messze túltesznek, mivel a lelkiismeretedet szorongatják, jobban, mint a törökök zsarnoksága. Az ő zsarnokságuk csak a testre és a test nyomorúságos dolgaira terjed ki. Habár nekünk a tekintetben, ami a test sanyargatását illeti, még a törököknél is rosszabb uraink vannak, ha az érsekségekért, más egyházi tisztségekért, püspökségekért fizetendő óriási pénzekkel és más elviselhetetlen pénzügyletekkel kapcsolatos rablásaikat fontolóra veszed. – Ha pedig mindezt nem akarod (türelmesen elhordozni, és ami téged illet, szabadulni szeretnél törvényeiktől) – akkor vásárold meg pénzzel, pártfogással, amit Isten (ezek nélkül is) szabadon, ajándékként is a rendelkezésedre bocsátana. (Beláthatod:) ezúttal mást nem tehetsz. Így a különböző kedvezmények segítségével lerázhatod válladról e terheket. Mindezeket azonban csak azokra a törvényekre nézve engedem meg, amelyeket nem a szükségállapot ír elő, és amelyek nem ütköznek a szeretet törvényébe. Olyan esetekben, amikor nem a szükségállapot vagy a szeretet törvénye írja elő, ahogyan előbb már mondtam, bátran megszegheted őket, pénzbüntetés nélkül is, mivel egy jó ember tanácsára cselekedted. Én azonban most a másik eshetőségről beszélek, amikor akaratod ellenére tartod meg a rendelkezéseiket, amikor tehát sem a szükségállapot, sem a szeretet parancsa nem ad lehetőséget arra, hogy figyelmen kívül hagyd. Ilyenkor ugyanis sokkal jobb, ha egy csekély pénzösszeget elvesztesz, mint ha a lelkiismeretedet törvényeik nyakadra hurkolt kötele fojtogatná. És emiatt nem kell tartanod a szimóniától. Mert ha te nem szándékod és akaratod szerint vásárolsz (mivel sokkal szívesebben vennéd, ha azt díjtalanul kapnád), akkor ez éppen olyan esetnek minősül, mint amikor valaki akarata ellenére a hatalom kíméletlen pénzbehajtóinak engedett. – Ha pedig szegénység vagy a nagy távolság akadályoz (és ezért nem tudod magadat függetleníteni a törvényeiktől), úgy (nyugodtan) tartsd meg (előírásaikat) a nyilvánosság előtt, hogy meg ne botránkoztasd őket. Titokban azonban kérdezd meg ezzel kapcsolatban egy jó ember véleményét is, és légy egészen bizonyos: ha téged ezért akár a lelkipásztorod mellőzne is, Krisztus annál gyengédebben bánik majd veled – csak szívedben légy engedelmes az ő parancsolataihoz.
4.6. Csak a Krisztussal való közösség tesz igazzá
4.6.1. A hívő Krisztus halálában és feltámadásában részesül
Gal 2,20a: „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem a Krisztus él bennem.”
Ő kijelentette, hogy meghalt a törvénynek; most azt ismerteti, hogy ez a halál milyen módon történik a Krisztus keresztje által. Ide tartozik, ami még ezután (Gal 5,24) következik: „Akik pedig Krisztus Jézuséi, a testet megfeszítették kívánságaival együtt.” És Péter írja (1Pt 4,1): „Mivel tehát Krisztus testben szenvedett, vértezzétek fel magatokat azzal a felismeréssel, hogy aki testileg szenved, elszakad a bűntől.” Aztán 1Pt 2,24: „Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk.” Erről Ágoston a 3. könyvében, a De trinitate 4. fejezetében azt tanítja, hogy a Krisztus szenvedése egyszerre szentség és példa. Szentség annyiban, amennyiben bennünk a bűn halálát jelzi, és a hívőknek azt valóban oda is adja. Példakép annyiban, mivel minket is arra indít, hogy őt a szenvedésben és a testünk halálában őt kövessük. A szentségről ez az ige szól (Róm 4,25): ő, „aki halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért”. A példaképről 1Pt 2,21 szól: „Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek.” Pál a szentséget nagy részletességgel tárgyalja Róm 6,3–11 és Róm 8,2; Kol 3,3 és még sok más helyen is. Így itt is. Ő Krisztussal együtt megfeszítettnek tekinti magát (ami megfelel a szentségnek); ezáltal a bűnök és a kívánságok megöltnek. Amit az apostol ezzel mondani akar, a következő: aki a törvény cselekedete által keresi a megigazulást, nem jut el addig, hogy a testét megfeszítse – ellenkezőleg, ő csak növeli annak kívánságait. Ilyen messze eltávolodik attól, hogy igaz lehessen. Mert „a bűn ereje a törvény” (1Kor 15,56): a kívánsággal szembeni ellenállást követeli azzal, hogy megtiltja azt. Ezzel szemben a Krisztusba vetett hit szereti a törvényt, amely a kívánságot tiltja meg. És így pontosan azt cselekszi, amit a törvény parancsol: megragadja a kívánságot, és keresztre feszíti.
A törvény által tehát nem a bűn megsemmisítése érhető el, hanem a bűn ismerete és megnövelése. Hiába keressük benne a megigazulást. Az igaz tehát többé már nem magának él, hanem a Krisztus él benne, mert Krisztus a hit által már benne lakik, aki őt a kegyelmével gazdagítja. Így jut el odáig, hogy az ember már nem a saját, hanem a Krisztus Lelkének uralma alatt él. Mindaddig, amíg a saját lelkünktől vezéreltetünk, a kívánságokat követjük, ahelyett, hogy azokat keresztre feszítenénk. Így tehát minden Krisztus javára írandó: hogy hiszünk, hogy megigazulunk, hogy meghalunk a törvénynek, hogy a kívánságot megöljük.
4.6.2. A „testben élés” hitben járáshoz vezet
Gal 2,20b: „Azt az életet, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.”
Amire az apostol itt gondol, a következő: „Megmondtam, hogy nem én élek, hanem a Krisztus él bennem. Ti azonban most ne gondoljátok – illetve a jövendő eretnekeinek itt ne szolgáltassunk alkalmat arra a véleményre –, hogy a keresztyén életnek a testen kívül kell végbemennie, »angyalok iránti tetszelgésben« (Kol 2,18), ahol önmagukat felemelve ők csodálatos magasságukban vándorolnak. Nem, Krisztus úgy él bennem, hogy az életemet testben élem. Azonban én nem úgy élek testben, mintha az életem testből, testben vagy test szerinti volna, hanem az Isten Fiába vetett hitben élek.” A cselekvés szentjei a maguk részéről szintén testben élnek, ami azt jelenti, hogy a jelenvaló életben. Ők azonban ezt az életet nem a Krisztusba vetett hitnek, hanem a törvény cselekedeteinek szentelik. Ezért olyan életet élnek, amely „halott a bűnök miatt” (Ef 2,1). Ahol Pál az életéről szól, ez az igazságban való életet jelenti, ezért nála az élet mindkét jellegét magába foglalja, a testit, a lelkit. A testi akkor igaz élet, ha Krisztusban, a hit Lelke által megélt élet. Ahogyan ugyanis a törvény a tisztelőjét egy lelki halállal megöli, miközben engedi a bűnt megnövekedni és naggyá lenni, úgy teszi az élet is a testet halottá, azaz bűnössé.
Hol vannak a „semlegeseink”, akik a bűn és a hitigazság közötti középen állást kitalálták, nevezetesen az „erkölcsi jót”, amikor pedig az apostol a törvény igazságát „halottnak” nevezi? „Halottnak” azonban csak azt nevezi az apostol, ami előtte bűn. 1Kor 15,56 szerint így mondja: „a halál fullánkja a bűn”. És Róm 5,12: „a bűn által a halál”. Tehát egyáltalán nincs olyan cselekedet, amely halott, és ezzel együtt, ahogy mondani szokás, a cselekedet sem halálos, sem érdemszerző nem lehet; sokkal inkább, mivel halott, egyúttal bűnös is.
4.6.3. Egyedül a Krisztusba vetett hit tesz igazzá
Gal 2,21: „Én nem vetem el az Isten kegyelmét: mert ha a törvény által van a megigazulás, akkor Krisztus hiába halt meg.”
Akkora nagy káromlás, ha a saját erőnkkel és cselekedetünkkel a törvény által akarunk megigazulni, hogy az apostol azt Isten kegyelme elvetésének nevezi. Ez tehát nem egyszerűen csak hálátlanság, amely már önmagában is a gonoszság teteje, hanem egyúttal Isten kegyelmének a megvetése, pedig a legnagyobb igyekezettel kellene arra törekedni. Ők azonban megvetik a kegyelmet, akiknek pedig azt kapott ajándékként kellene megőrizniük. Ez valóban nagy istenkáromlás!
Az apostolnak ez a végkövetkeztetése olyan értékes, hogy alaposan kell fontolóra venni: mert ha törvény által van a megigazulás stb. Vigasztal, és kijelenti: vagy a Krisztus halt meg hiába – ez azonban az istenkáromlás csúcsa –, vagy pedig a törvény által nem lehetünk mások, csak bűnösök. Az embereket messze távol kell tartani a Szentírástól, ahogyan azt a saját bölcsességből kölcsönvett megkülönböztetés a teológiába is bevezette, és így egyszer erkölcsi igazságról, máskor pedig a hit igazságáról beszél, és még ki tudja, az igazságnak milyen más fajtájáról. Megengedve, hogy az államnak lényege szerint saját igazsága legyen, és a filozófusok is szeretnék a magukét birtokolni, és mindenki más is, aki szeretné, hogy igazsága legyen. Mi azonban itt ahhoz ragaszkodunk, ami az Írás értelmezése szerinti igazság. És itt jelenti ki Pál nyíltan, hogy nincs más, csak a Jézus Krisztusba vetett hit általi. Minden egyéb cselekedet, még Isten legszentségesebb törvénye is nemcsak igazságot nem eredményez, hanem kizárólag bűnöket, melyek az embert csak rosszabbá tették Isten előtt. Igen, ezek olyan nagyon bűnök, és az igazságtól olyan messze eltávolítottak, hogy az Isten Fiának meg kellett halni, hogy általa nekünk ajándékozhassa az igazságot. Tehát óvakodj attól, hogy a teológiában valamit igaznak nevezz, ami a Krisztus-hiten kívüli. Ha pedig valami bizonyosan nem igazság, éppen annyira bizonyosan bűn, éspedig olyan bűn, amely kárhozatra méltó.
Figyelj most az új igazságra, és az „igazság” új fogalmának a meghatározására. Általánosságban mondják: „Az igazságosság olyan erény, aki mindenkinek ad, aki eléje járul.” Itt azonban így hangzik: „a Jézus Krisztusba vetett hit az igazság, vagy az erény, amely Jézus Krisztusban hisz.” Éppen úgy, ahogyan Róm 10,10 szerint hangzik: „mert szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk.” Vagyis aki igaz akar lenni, annak teljes szívből kell Krisztusban hinnie. Továbbá Jeromos mondja Gal 3,5 igéjéhez kapcsolódóan: „Ez a mondat a bölcs ember szerint valósul meg, aki nem hívőként él az igazság alapján, hanem igazként a hit alapján; ami azt jelenti, hogy az ember nem saját igazsága alapján álló hívő, hanem hit alapján álló igaz.” Valóban, gyönyörű megfogalmazás!
4.6.4. A hit Krisztus igazságában részesül
Ebből most már következik: ha a hit által megigazult valamit ad, ami neki adatott, úgy azt nem önmaga által teszi, hanem másvalaki által, nevezetesen Jézus Krisztus által. Mert egyedül csak úgy igaz, hogyha mindent átad, ami neki adatott, igen, sőt mindent neki köszön meg. Aki pedig Krisztusban hisz, és a hit Lelke által eggyé lett vele, az mostantól mindezt nemcsak teljes megelégedéssel cselekszi, hanem ezáltal még azt is eléri, hogy mindent neki köszön meg – hiszen mindene közös a Krisztussal. A bűnei mostantól nem hozzá tartoznak, hanem Krisztushoz. Ámde Krisztusban a bűn nem győzedelmeskedhet az igazság felett, hanem ő győzi le azt, azáltal, hogy azok benne emésztődnek el. És megfordítva: Krisztus igazsága mostantól nemcsak a Krisztus igazsága, hanem a Krisztusban hívőé is. Ezért nem marad senkinek az adósa, sem a bűn nem tud többé erőt venni rajta, mivel egy hatalmas igazság által hordoztatik.
Ez az a bizonyos keresztyénekre jellemző mérhetetlen dicsőség, hogy velük van Isten szeretetének kimondhatatlan irgalmassága, amely olyan nagyon és drágán adatott nekik. Hogy pedig ezt senki ne dobja el, ezért buzgólkodik Pál teljes joggal. Ezért nevezik ezt az igazságot „Isten igazságának” is. Így 1Kor 1,30: „ő tette nekünk Istent bölcsességgé, igazsággá, megszentelődéssé, megváltássá”. Hasonlóan Róm 1,16k: „Mert nem szégyellem az evangéliumot… mert Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki benne hitből hitbe, ahogyan meg van írva: »Az igaz ember pedig hitből fog élni.«” Aztán Róm 10,3: „Az Isten igazságát ugyanis nem ismerték el, hanem a magukét igyekeztek érvényesíteni, és nem vetették alá magukat Isten igazságának.” Ebben az értelemben használják a zsoltárok is. Zsolt 31,2: „Ments meg engem igazságoddal”, ne a saját igazságom által, mert az csak a törvényből származik, és bűn. És ismét Zsolt 143,1: „Hallgass meg, mert hű és igaz vagy te!” Aztán Zsolt 72,1.7: „Isten! Add törvényeidet a királynak, és igazságodat a király fiainak… úgy virágozzék napjainkban az igazság, és legyen nagy békesség.” Végül Zsolt 98,9: „Igazságosan ítéli a világot.” Minek ide még több bizonyíték? „Isten igazságán” az Írások lényegében mindig hitet és kegyelmet értenek. Nagyon ritkán gondolnak arra az ítélő szigorúságra, amellyel Isten az istentelent kárhoztatja és az igazat felmenti – ez az a vélemény, amely napjainkban széltében-hosszában a leggyakrabban hangoztatnak. (Akkoriban Isten igazsága alatt elsősorban az ítélő Istent értették, aki az emberektől igazságot követel, nem a Krisztusban adatott igazság ajándékát.)
4.6.5. A hit minden önigazságát föladja
Amennyiben a hit igazságát (a fent említett) meghatározás szerint akarjuk kifejezni: „Közülünk mindenki magától ad abból, ami neki adatott”, akkor jobban tesszük, ha úgy értelmezzük, hogy ez egy ún. „minden javunkról való lemondó nyilatkozat” által történik. Így tanítja az Úr (Lk 14,28–32) a toronyépítő ember példázatában, aki egy tornyot akart építeni, és a királyról, akivel szemben egy nála erősebb király akart csatába vonulni. Mert a toronyépítők azok (annak előképe szerint, akik a bábeli tornyot építeni kezdték), akik a bizodalmukat a saját erejükbe és a törvény cselekedete által önmaguk igazságába és boldogulni tudásába vetik. És így vonulnak Krisztus, az eljövendő leghatalmasabb ítélkező ellen cselekedeteik szegény, kis hadseregével. Neki tanácsolja Krisztus, hogy előbb „számítsa ki a költséget”, akkor be fogja látni, hogy pénze nem elégséges. Mert ehhez neki a bölcsességének, erényének és igazságának minden kevélységét el kellene tudnia hagyni, hogy „amíg ellensége távol van, megkérdezze a békefeltételeket”, tehát, mivel önmagában is kételkedik, ezért hitben mindent az eljövendő király irgalmasságának a lába elé vet. Mert így fejezi be Krisztus a példázatát: „Aki tehát közületek nem mond le minden vagyonáról, nem lehet az én tanítványom.” Ami azt jelenti, hogy nem lehetsz keresztyén addig, amíg nem egyedül a hit erejében bízol, és a saját igazságodba vetett fáradozásaiddal fel nem hagysz!
Megbeszélésre ajánlott témák
1. A keresztyén és az emberi igazság különbözősége és szöges ellentétben állása
2. A törvény hivatala: bűnszolgálat és halálszolgálat
3. Amit egyedül Isten rombol le és épít fel
4. Törvénynek élni – törvénynek meghalni annyi, mint egyszerre bűnösnek és nem bűnösnek lenni
5. A betű és a Lélek törvénye is lelki, helyük tehát a szívben van
6. Krisztus halála szentség és példa
7. Krisztus igazságáért folyó küzdelem és az önigazságunk föladásáért vívott harc