Amikor a télen Kínából megérkeztek az első hírek arról, hogy egy új, ismeretlen betegség ütötte fel a fejét, akkor itt, Európában még csak legyintettek az emberek. Aztán közeledni kezdett a vírus. Nem utolsósorban az emberi felelőtlenség miatt. Spanyolországban március 8-án, vasárnap minden figyelmeztetés és a józan ész ellenére százezres nőnapi tömegtüntetéseket hirdettek és szerveztek. Hetek óta tudta már a világ, hogy a koronavírus terjedését segítik a társas érintkezések, a március 7–8-i hétvégén mégis csupán Madrid tartományban hetvenhét demonstrációt engedélyeztek. A madridi központi tüntetésen visszafogott becslések szerint is százhúszezren vonultak fel, többek között „a macsóizmus gyilkosabb a koronavírusnál” transzparensek alatt.

Idő múltán a vírus még közelebb bukkant fel. Olaszországban, Bergamóban február 19-én, két nappal azelőtt, hogy az első koronavírus-esetet regisztrálták volna, Atalanta–Valencia Bajnokok Ligája labdarúgó-mérkőzést rendeztek. Körülbelül negyvenötezren vettek részt rajta. Így a zsúfoltság, a közelség és az egy térben tartózkodás felgyorsíthatta a járvány terjedését.

És megérkezett a vírus a szomszédunkba, Ausztriába is. Az első gócpont Tirol volt, mégpedig egy felkapott, tehetősek által előszeretettel látogatott síparadicsom, Ischgl. Amikor már tudvalévő volt a fertőzés, akkor is folytatódtak a síelés utáni bulik. A túlzsúfolt, fülledt helyeken pedig többen is elkapták a betegséget. Az egyik vendéglőben több, akkor már fertőzött ember úgynevezett „beer-pongot” játszott. Ez abból áll, hogy egy pingponglabdát kell szájjal az ellenfél csapatának söröskorsójába „lőni”; ha sikerül, a sört ki kell inni.

A járvány azután március 4-én elérte hazánkat is. Két itt tanuló iráni diáknál mutatták ki a vírus jelenlétét. A kormány kihirdette az egészségügyi vészhelyzetet, és elkezdődtek a rémálomszerű mindennapok. Maszkokkal, távolságtartással, bezárt templomokkal és szórakozóhelyekkel, lakásukba bezárkózó idős emberekkel és munkájukat, állásukat elvesztő munkavállalókkal.

Az emberek mindvégig fegyelmezettek voltak. Betartották a biztonsági előírásokat. Tudok olyan idős gyülekezeti tagról, aki szó szerint nem lépett ki lakásából több mint két hónapig. Mosonmagyaróvár – ahol e sorok írója él – harmincezres lélekszámú város, most pedig a keletről ideérkező, Ausztriában munkát vállalni akaró ingázók miatt a lakosságszám eléri a negyvenezret is. A város azonban teljesen kihalt volt. Még csak nem is lézengtek az utcán. Negyvenezer ember csak úgy eltűnt. A társadalom nagy része segítette és nem akadályozta a védekezést.

Meglepő volt számomra, hogy az emberek még ebben a helyzetben sem veszítették el humorérzéküket. Sőt tömegesen születtek a karanténos viccek és fotók. Hallottam, amikor az egyik élelmiszerboltból kijött valaki, egy ismerőse meglátta, és vidáman odaszólt neki: „Látom, nálatok is azt küldték el a boltba, akit nem sajnálnak.” Egy fotón pedig egy idős néni jön ki a boltból a hatvanöt éven felülieknek fenntartott idősáv utolsó percében. Diadalmasan mutat fel egy jégkrémet, és az ajtóban álló fiatalabb vásárlók felé mosollyal az arcán mondja: „Ez volt ám az utolsó!”

Ám megmutatkozott ezekben a hetekben, hónapokban a szolidaritás érzése is. Fiatalok önként vállalták, hogy a lakásaikból kimozdulni nem akaró időseket ellássák minden szükségessel. Élelemmel, tisztálkodószerekkel, gyógyszerekkel. Valóban elmondható, nem csak szlogen volt: senki nem volt egyedül.

A járvány első hullámán talán túl vagyunk. Ám világunk világos jelet adott, hogy nem mehet tovább úgy az életünk, ahogy a járványt megelőző időben. Az óvatosabban gondolkodó tudósok már régebb óta mondogatják, hogy az életellenes, globalizált, a világ erőforrásait nyakló nélkül kiszipolyozó gazdálkodás bajt hoz ránk. És bajt hoz ránk a jóléthez szokott, elkényelmesedett, hitét vesztett, a legfontosabb értékeket feladó, devianciát hirdető, a férfi-nő kapcsolatára és a házasságra nemet mondó, a család intézményét lerombolni akaró, hedonista, élvezeteket hajszoló gondolkodásmód.

Ez így nem mehet tovább! Szálljatok magatokba, és induljon el egy újratervezés. A kijózanító pofon megérkezett. Házhoz ment érte a világ. Ha van jó oldala ennek a kórnak, akkor talán az, hogy elgondolkoztatja az embereket, hogy nem rontottunk-e el valamit, de nagyon.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 31–32. számában jelent meg 2020. augusztus 16-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.