Gyógyír szétszabdalt régiónknak

Gyógyír szétszabdalt régiónknak

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Stifner-Kőháti Dorottya, fotó: Galambos Ádám
A trianoni békediktátum aláírása századik évfordulójának évében arra keressük a választ, hogy vajon egy évszázad elteltével az összetartozásnak milyen formái élnek tovább a magyar nemzet, a hívő közösségek és a családok életében. Kérdéseinket Korányi András egyháztörténésznek, az Evangélikus Hittudományi Egyetem professzorának tettük fel.

– Elsőként kérem, ismételjük át a történteket: mennyire rendítette meg az evangélikus egyházat a trianoni békediktátum?

– Az evangélikusság mint a legkisebb történelmi egyház – bár természetesen akkor még nem így nevezték – igen sajátos módon élte meg Trianont. Eleve többnemzetiségű egyházról beszélünk: a gyökereinket tekintve mintegy egyharmadnyi német, egyharmadnyi szlovák, egyharmadnyi magyar és körülbelül egy százalék vend alkotta – utóbbi népet ma a szlovén nemzetiségként emlegetjük. Ennek az összetételnek megfelelően nagyon mélyen érintettek minket, evangélikusokat a trianoni következmények. Egyháztagságunk hatvannégy százaléka már 1920-ban a határokon kívülre került. A következő évtizedekben ez a veszteség tovább nőtt a németek kitelepítésével és deportálásával, majd a Benešdekrétumokkal, mondhatjuk így: „trianoni poszttraumaként”. 1920-ban a Dunántúli Egyházkerület a gyülekezeteinek körülbelül húsz százalékát vesztette el, a másik három egyházkerület viszont hatvanhárom és kilencven százalék közötti mértékben csökkent. Intézményeink nagy része – az iskolák háromnegyede, a tanítóképzők kétharmada – szintén odaveszett. Lelkészképzésünk teljes egészében a határokon kívülre szorult: a teológiáink többségét elveszítettük, össze kellett vonni az oktatást. Előbb Sopronban, majd Budapesten találtak neki helyet. Még egy nagyon fájdalmas trauma ért bennünket Trianon után: az Erdélyben élő szász evangélikus egyházzal való konfliktusok megszaporodása.

– Hogyan próbálta feldolgozni a veszteséget az evangélikusság?

– Szolidaritásban és teljes egységben az egész országgal, hiszen az állam és a társadalom mellett az egyház újraszervezésére is szükség volt. Raffay Sándor, aki 1918-tól 1945-ig volt a Bányai Egyházkerület püspöke, szimbolikus figurája lett ennek a korszaknak: a magyarországi közélet és értelmiség, a politikai elit fősodrához tartozva a békés revízió híve volt, aktív közéleti szerepet is vállalt. Az anyaországba menekülő magyarok átköltözésével, az iskolák és intézmények újraszervezésével, az általános közhangulattal párhuzamban erősen jelen volt a revízióvágy egyházunk népében is. Tanítók – nem csak teológiai professzorok vagy tudósok –, középiskolai tanárok, továbbá nagy létszámú lakosság érkezett a trianoni döntés után például Budapest környékére, de más területekre is. Ők „élő sebként” tartották itt, jelenítették meg az evangélikus egyházon belül is a trianoni fájdalmat hosszú ideig.

– Az első világháború lezárása és Trianon után pályázatokat írtak ki települések számára emlékművek, szobrok felállítására a megmaradt magyar területeken. Egyik szívhez szóló példája az evangélikus magyar keresztény szellemiségnek az, ami a Baranya megyei Magyarbólyban történt. Ott ugyanis nem kőből emeltek emlékművet…

– A magyarbólyi az evangélikus megközelítés egyik legszebb példája. Ott a plántálásba fektették az emlékezésre fordítható pénzt Vértesi Zoltán akkori lelkész kezdeményezésére. A településen óvodát nyitottak azért, hogy a következő nemzedék megerősítésével üzenjenek a jelennek, a jövőnek, és vigaszt nyújtsanak a traumát elszenvedett generáció tagjainak. Ismerjük az érzést: egy családban a fájdalmak, a gyászesemény akkor dolgozható fel igazán, amikor megérkezik egy új kis élet a közösségbe. Akkor a szülők, a nagyszülők visszakapják azt a távlatot, hogy „az élet zajlik körülöttük”, van jövő, van remény. A Trianon – illetve az első világháború – utáni életösztön megnyilvánulásáról van itt is szó: kisdedóvó alapíttatott a világháborúban elesett hősök emlékére, nem „turulmadaras, kőből faragott és nem mindig sikerült” hősi szobor és emlékmű – írta Vértesi Zoltán a gyülekezet történetét megörökítő visszaemlékezésében. Az élő emlékmű átadása szimbólum, jel, jelkép lett: „…az elesett hősök utódaikban újjászületnek és tovább élnek” – mondta a lelkész az óvoda átadásán 1936. május 31-én. De általában is igaz, hogy az evangélikus egyház nemcsak a társadalmi-politikai környezettől várta a megújulást, hanem nagy erővel kezdődött meg a roncsolt szerkezetű egyházkerületekben is a gyülekezetek újraalapítása, megerősítése, a történelmi egyházakban általában is megfigyelhető felekezeti és teológiai identitás és küldetéstudat újrafogalmazása.

– Alapvető pillér a nemzeti emlékezetben az az ismeretanyag, amelyet az oktatási intézményekben kapunk az ott töltött évek alatt. De ugyanígy elhagyhatatlan a családi, a felmenők által őrzött történetek mesélése is. Ön, aki egyháztörténetet oktat, miként látja, hogyan élnek tovább a száz évvel ezelőtt történtek az evangélikus családok „oral historyjában”, szóban átadott történeteiben?

– Elmondhatjuk, hogy Magyarországon alig él olyan család, amelyiknek a történetében ne lennének a trianoni határon túlra vezető szálak. Nagyon fontos lenne, hogy ezeket a rokoni, gyülekezeti, hittestvéri kapcsolatokat életben tudjuk tartani. Számomra is meghatározó volt három évtizeddel ezelőtt, kevéssel a rendszerváltás után, amikor teológus koromban Kolozsváron voltunk egyháztörténeti kutatáson. Kiss Béla bácsi, aki maga is megjárta a Duna-deltát az 1956-os forradalom melletti kiállásának büntetéseképpen, elmesélte nekünk a történeteit. A mai napig „érzem a bőrömön”, ahogy minden este, a Magyar Televízió adását nézve, elénekeltük vele a magyar himnuszt, természetesen állva. Fontos, hogy ilyen mélységig, tehát konkrét arcokhoz köthetően konkrét gyülekezeti kapcsolatok alakuljanak ki újra, és megtapasztalhatóvá váljon mindez a fiataloknak is. Semmilyen manipuláció ne vehesse el vagy rombolhassa le ezt! Ennek pedig legkomolyabb kapcsolódási módja az élő, személyes emberi barátság, az összetartozás.

– A századik évfordulón emlékezünk, és számba vesszük mindazt az értéket, amellyel bírunk…

– Az evangélikusságnak két olyan öröksége van, amely a trianoni traumával kapcsolatban talán az egész magyarságunk és a Kárpát-medencei közösségünk javára válhat. Az egyik már a reformáció idejéből érkezett el hozzánk: a nagyon mély sorsközösség az Ószövetség üldözött népével. A magyarság úgy élte meg a törökdúlást és az azt követő megpróbáltatásokat, hogy az ószövetségi párhuzamokból a megtartó Isten, a bűnbánatot elváró, ugyanakkor a szövetségét tartó Isten erejében bizakodott. Ezt történelmi próbatételek idején is megújulva éreztük: ez tartotta meg sokszor a mi közösségeinket. A másik pedig, hogy evangélikusként pontosan a soknemzetiségű múltunk és kultúránk miatt rendelkezünk egy olyan többlettel, amit toleranciában a többiekkel megkereshető közös hang érdekében mindehhez hozzá tudunk adni. Ez szintén lényeges pont egy olyan világban, ahol máig kulcskérdés a régión belüli összefogás. Az evangélikus egyház a németséggel, a szlováksággal a magyarság viszonylatában sok olyan, olykor nagyon nehéz, máskor felemelő tapasztalatot szerzett, hogy tudja: milyen konfliktusokat nem szabad fölvállalni, és mely konfliktusokban lehet – ha tartjuk is az álláspontunkat – közös nevezőre jutni. Ez bár kisebbségi egyházi felismerésünk eredménye, mégis mindenki számára hasznos örökség.

– Végezetül hogyan látja ebben a rendkívüli évben magyar nemzetünk, államunk, a határainkon belül és azon túl élő magyar honfitársaink, keresztény közösségünk erejét, reményét? Miért ad hálát, mit kérne a száz éve elszenvedett döntés évében a magyarságnak, illetve az evangélikusságnak?

– Trianon az évszázadok óta vágyott magyar szuverenitás visszanyerésének pillanata is volt a mérhetetlen veszteség mellett. Ez olyan örökség, amellyel felelősséggel kell élnünk, különösen egy olyan globális időszakban, amikor vészes nyugtalanság söpör végig a világon: vészjósló ideológiák felemelkedésének vagyunk a tanúi. A szuverén államiság nemcsak sajátos érdekeink védelmét jelenti, hanem például az alkotmányos-demokratikus rend leghatékonyabb kerete a mai világban. Ezzel egy időben új fejezetet tudunk nyitni a Trianon által szétszabdalt régiónk több országával is, amely gyógyírt hozhat a békediktátummal – nem kis részben szándékosan – előidézett szembenállás és gyűlölködés helyett. Innovatív, Trianont meghaladó korszakba léphetünk, ha ezekkel jól tudunk élni. A magyarságnak tehát szívből kívánom, hogy az elmúlt száz év után újabb világmegváltó, de embertelen pusztítással fenyegető ideológiák szolgálata helyett megőrzött szabadságában tudjon barátokat és szövetségeseket szerezni. Evangélikus egyházunknak pedig azt kérem, hogy a Trianon óta tartó sokkos állapotból – hogy folyamatos létszámvesztésen megyünk keresztül – újra talpra tudjon állni, és merészebben tervezzen jövőt, építsen közösségeket, bátran vállalja a megújuláshoz szükséges, áldozatos stratégiaváltásokat. Máig fennmaradt sokszínűségünket – nemzetiségben, többségben, szórványban, társadalmi feladatvállalásban – egyre szorosabban egységes egyházi keretben és sorsközösségben tudjuk megélni, felvállalni.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 31–32. számában jelent meg 2020. augusztus 16-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!