Eleinte a reménykedők hangja volt erősebb, egyháztól, istenhittől független beállítottságú személyek is beszéltek egy nagy, radikális spirituális változás szükségességéről, mondván, nem mehet így tovább ez a kificamodott világ. Ez a vulgárisan materialista, ez a szélsőségesen hedonista embervilág iszonyatos, és önpusztító. Nem is kevesen öntudatlanul is megfogalmazták azt, amit a mi Urunk így jelentett ki egy számára sem veszélytelen élethelyzetben a kísértéstörténetben: „Nemcsak kenyérrel él az ember!” (Mt 4,4). Nem elégséges az, ha az embernek tele a bendője. Mert az élet több!

Világszerte már hallani a korlátozások lazításáról, sőt feloldásáról is, a kérdések mintha elhalkultak volna, de azért mi mégis feltehetjük az kérdést: hoz-e valamilyen változást a koronavírus elmúlta utáni helyzet? Hogy is állunk aktuálisan most?

Eleinte voltak, akik még intenzívebben kezdték el (és/vagy folytatták) az imaéletüket, és olvasgatták a Szentírást. Ezt pozitív hatásnak is tekinthetjük. Nem árt nekünk olykor egy kis felrázás, ébresztés, ébredés.

Voltak (és vannak-e még), akik hirtelen Istent kezdték keresni, talán úgy, hogy gyakrabban rákattintottak az interneten elérhető istentiszteleti alkalmak valamelyikére. Megfigyelhették a magyarországi lelkészek, hogy sokkal többen kattintottak rá a gyülekezeti istentiszteletük linkjére, mint ahányan korábban istentiszteleti alkalmaikon vettek részt. Félelemből kattintgattak-e, ne firtassuk.

Voltak olyanok, akik közömbösen élték tovább az életüket, megvonták cinikusan vagy struccosan a vállukat, legyintettek, és mindent a nagypolitika huncutságának (keményebb szavakat szokás mondani) tulajdonítottak, és mindig mindenkinél okosabbaknak érezték magukat, nem pirultak el blőd kritikájuk hányaveti kimondásától sem.

S olyanok is voltak, feltehetően vannak is még, akik viszont Isten ellen lázadtak, és mint lenni szokott a hit dolgaiban éretlen vagy tájékozatlan embereknél, Istent hibáztatták öklüket rázva, vagy hevesen vádolták a vírusügyben. Vagy esetleg még mindig ezt teszik. Nem érzékelve, hogy ez csak az elszomorító lelki laposságuk megnyilvánulása. 

Mint mindig, voltak és vannak (spirituálisnak látszó) elméletgyártók, akik olyan célt tűztek ki megriasztott embertársaik elé, hogy a halál kijátszható, legyőzhető, s kitalálták pl. a meta-ember (semmi értelme) fogalmát, vagyis hogy elérendő a magasabb szintű és megváltó tudatállapot, vagy megoldható a spirituális önmegváltás. A tudományra is hivatkoztak egyesek, hogy ha nem ma, majd holnap győz a tudomány a halál és mindenféle vírus felett, és akkor majd minden rendben lesz, és a földi paradicsom küszöbén állunk. S meghirdették az új szentháromságot: genetika - nanotechnológia - számítógép. Mintha ebben rejlene a nagy megoldás. Izgalmas kérdés, kinek vagy kiknek a kezébe kerülhet ez a szekuláris hármasság? Mert akkor jaj lehet a többieknek.

Ki melyik kategóriába, vagy változatába sorolja magát, az az egyéni beállítottságának a kérdése. A megszokás miatt lecsendesedni látszó kérdés mégis megismételendő: vajon lesz-e (van-e) spirituális következménye a pandémiának?

Ha realista választ keresünk, akkor egyik lehetőségünk egy történelmi visszatekintés, aminek a részleteitől meg kell kímélni az olvasót. Összefoglaló módon azonban állítható (és belátható), a történelem során majdnem szabályos időközökben már nagyon sok pusztító járvány volt, az ókorban is, de ebben a modern és sokszor gőgösködő legújabb korban is. S egy-egy nagy, sok áldozattal járó járvány után történt-e valami döntő változás az emberiség életében? Félő, hogy a válaszunk nemleges. Csak egy példát. Ki ne ismerné XX. század elején tomboló spanyolnátha elnevezést (szegény spanyolok nem tehettek róla, csak rájuk akasztották a rém nevét), s akkor volt 500 millió fertőzött, 50 millió halott. Mindez az I. világháború végén történt, s vajon okult-e belőle az emberiség? Alig 20 évvel később egy még nagyobb háború kezdődött. 

A járványok történetének ismeretében szomorú tény, hogy a járványoknak az emberiség lelki életére nézve a nagy közösségben sosem volt tartós pozitív hozadéka.

Ám itt a döntő kérdés: mi a helyzet az egyénnel? Lehet pozitív hozadéka ennek az egésznek az egyénre nézve, még ha az emberiség masszája vak és süket marad is. Megindulhat egy nagy változtatni akarás egyes emberek szívében. És lehet, hogy éppen most jut el valakihez Jézus hívó szava: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan...” (Mt 11,28-29.)

Van, aki szelíden hív bennünket és elmondja, hogy mi a teendőnk! „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: Higgyetek Istenben és higgyetek énbennem...” (Jn 14,1-3.)

Az én mottóm egyetlen szó: bizalom. Bízom abban, hogy nem kapom el a vírust. De ha elkapom, bízom abban, hogy meggyógyulok. De ha nem gyógyulok meg, akkor bízom abban, hogy az én Uram és Megváltóm nekem is helyet készített az Ő országában. Ez az Ő evangéliumi ígérte, ahogy az idézett Jn 14,1- ben olvashatjuk. Ennek a felismerése és megélése a legnagyobb spirituális ajándék. 

A szerző nyugalmazott evangélikus lelkész-esperes, jelenleg Szegeden él.